II./HARMINCEGY ~ "Délibáb"

sziasztok! meghoztam a kövit, inkább a végén írok nektek pár sort. jó olvasást :)

    A nap égette a bőrömet. 

Muszáj volt levennem a vastag kabátomat, mert egyébként is volt, vagy negyven fok. Ott álltam a sivatag közepén, egyes egyedül. Nem tudtam mi történt pár perccel ezelőtt. Az egész testem sokkban volt. Konkrétan éreztem, hogy zsibbad a fejem. Bár lehet az már a melegtől volt. Lenéztem a lábaimra. Csak onnan tudtam, hogy valóságos volt a jégbarlang, hogy nedves volt a cipőm orra, még az odafagyott jégtől, mi leolvadt. Gyorsan lehajoltam, hogy az utolsó csepp vizet lekotorjam róla, de mire lenyúltam, már száraz volt. 

    Ha a jégbarlang megtörtént, akkor az összes többi is.

    A kislány, aki az univerzum lelke. 

    Az átok, amiről fogalmam sincs micsoda.

    És Harry.

   Abban a pillanatban erős lökést éreztem a mellkasomon. Mintha két tenyérrel jó erősen nekem jöttek volna. Odanyúltam és belemarva a bőrömbe el akartam venni azt a fojtogató érzést. Nem, Harrynek semmi baja Amelia, ne hülyéskedj. Lehunytam a szemeimet és láttam őt. Ahogy ott áll amellett a szörnyeteg mellett. Az arcán több minden tükröződött. Az, hogy megértette, amit mondtak neki. Az, hogy elfogadott mindent, ami vár rá, csak hogy megmentsen. De a legfontosabb, ami próbálta ketté törni a szívemet: egy csipetnyi érzelmet sem mutatott. Az utolsó pillanatomban is a lányt nézte és azt hajtogatta, hogy nem ebben egyeztek meg. És aztán vége volt. Elájultam. Azzal az utolsó emlékkel, hogy Harry ridegen mered a lányra. Aztán kinyitottam a szemeimet és itt voltam. A semmi közepén. Mégis hogy kerültem ide? A jéghidegből a tűzforróba? Megráztam a fejemet. Hol van Harry? Mi történt vele? Mi fog velem történni? Valami nem stimmelt. Nem tudtam volna fogadni rá, hogy micsoda. Elindultam. A homlokomon gyöngyözni kezdett az izzadtság, az alkarommal töröltem le percenként. Nehéz volt a járás, a sűrű homoknak köszönhetően. Tényleg egy sivatagba dobott ki az a lány? Én nem jéggé fagyok, hanem egyszerűen szomjan halok. Meddig bírja ki az ember víz nélkül a sivatagban? Igyekeztem nem elveszíteni a fejemet, azonban egy óra gyaloglás után nehezebb volt, mint hittem. Melegem volt. Elfáradtam. Lelkileg. Testileg. Nem tudtam hogyan juthatnék ki. Azt sem, hogy mi van Harryvel. Egyáltalán él még? Persze, hogy él. Ebben semmi kétségem. Már csak vissza kell jutnom hozzá. Azt hitte, hogy csak úgy elengedem őt? Hát rosszul hitte! Találnom kellett vizet. Szükségem volt rá, már porzott a vesém, és levegőt is nehézkesen kaptam. De még bírtam. Megálltam, hogy pihenjek. A hajam rettentően irritáló volt, a tarkómra tapadt. Lehajoltam, és a farmerom szárát kezdtem bontogatni. Ha egyszer kijutok innen, törvénybe hozom, hogy soha senki ne viseljen farmert a sivatagban. Rám tapadt. A combomon éreztem, hogy vizes a testnedvemtől. Megráztam a fejemet. Koncentrálj. Egyre nehezebben ment. Visszapillantottam az útra, ahonnan jöttem, a lábnyomaim mély barázdákat hagytak maguk után. Sehol egy felhő, csupán a színtiszta ég, azzal a hátam közepére sem kívánt gömbölyded nappal. Árnyék után kerestem, de sem egy fa, sem egy hegy, semmi. 

    Itt fogok meghalni.

    Nem, nem fogsz! – parancsoltam magamra. Már egyre nehezebben ment. Eltéptem a farmeromat, a két végét összekötöttem, és hajguminak használtam. Felkontyoltam a fejem tetejére a hajamat, a farmeromat pedig felhajtogattam a térdemig, és feltűrtem a hosszú ujjú vékonyabb felső ujjait. Úgy néztem ki, mint aki síelni jött a sivatagba. Meleg ruhákban, a kabátomat elhagytam valahol útközben. Gondoltam elkiáltom magam. De ki hallaná? Senki. Még visszhangozni sem visszhangozna, minden üres volt. Csak én, a homok, és a nap. Felsóhajtottam. A levegő sem volt olyan, mint otthon. Mintha port szívtam volna be. Pár pillanatra meginogtam. A térdeim kisiklottak alólam, az öklöm belevájódott a homoktengerbe alattam. Kellett egy-két perc, amíg összeszedtem magamat. A hang a fejemben azt mondogatta, hogy Harry már nincs. Ki akartam rázni a gondolataim közül. Harry él, és én ki fogom hozni őt onnan. Tudom, él. 

    Mert ha nem élne, azt érezném.

   Tudnám, hisz minden porcikám arra lett teremtve, hogy őt érezzem. Mindenhol. Akárhol. Örökre. Nem halt meg, tudom. Nem halhatott meg, és kész. Felálltam. Tovább kellett mennem, nem hagyhattam el magam küzdelem nélkül. Hogy mennyit gyalogoltam? Két órát? Hármat? Ötöt? Fogalmam sem volt, a nap épp fölöttem járt magason az égen, ami annyit jelenthetett, hogy dél volt. Én pedig egy homokdombon haladtam felfelé. A lábam folyamatosan visszacsúszott, ezzel nem csak lassítva, de elszívva az utolsó maradék erőmet is. Felnéztem az égre, mikor éreztem, hogy összegyűlik a könny a szemeim sarkában.

- Miért csinálod ezt? – kérdeztem, vagy inkább ordítottam. Reméltem, hogy messzire száll a hangom, holott tudtam, csak hiú ábránd az egész. Mikor kicsúszott a lábam alól talaj, hassal a homokba dőltem. Arccal. A fejem kótyagos volt, a tüdőm szúrt és kiszáradtam. Teljesen. – vizet… - gagyogtam. Hirtelen még a vérkeringésemet sem éreztem. Csak a szívem heves dörömbölése engedte tudatni velem, hogy még élek. A végtagjaim bénák voltak, kezdett tovatűnni az energiám. A kezeimre emelkedtem és kiköptem a homokot a számból. Keserű íze volt, a fogaim közé fúródtak a szemcsét, és köhögni kezdtem, mikor lenyeltem egy adagot. Belemarkoltam a felforrósodott tenger nyakába mindkét kezemmel, zihálva kaptam a levegőért, megfulladni készültem. Köhögtem, hogy visszaköphessem a lenyelt szennyet. Folyadék kellett volna, valószínűleg megakadt útközben. A verejtékem összefolyt a könnyemmel, mászni kezdtem. Ki akartam jutni a tetőre, hogy lássam mi van a másik oldalon. Valószínűleg ugyanaz. Leerőltettem a szemhéjaimat. Beképzeltem, hogy valahol máshol vagyok. Az ágyban. Harry szobájában. Harry mellkasán fekszek, s ahogy felnézek rá, ő belepillant a szemeimbe és rám mosolyog. Gödröcskésen. Boldogan. Mikor lehajolt, hogy megcsókoljon a valóság belecsapott a képzelgésem közepébe, ismét megfejeltem a földet. Már nem bírtam tartani magamat, belekapaszkodva akármibe húztam, vontam a testemet. Amint felértem a tetejére, kifújtam egy bent rekedt levegőt. 

    Pislogtam jó párat, hogy élesítsem a látásomat. Egy kút. Ott volt nem messze tőlem. A remény utolsó csírájába kapaszkodva toltam fel magamat. Istenem, csak legyen benne víz. A fejem többször a vállaim közé zuhant, miközben csoszogtam lefelé. Már nem bírtam emelni a lábaimat. A homlokomhoz tapasztottam a tenyeremet, hogy tartsam a fejemet. Még sosem éreztem magam ilyen gyengének. Mennyi ideje lehettem ott? Nyolc órája? Elveszett az idő mellettem, ahogy sétáltam. És egyre csak rosszabb lesz. Ahogy a következő lépést megtettem, a térdeim elhanyatlottak és lecsuklottam a földre. Gurulni kezdtem lefelé, és akárhogyan is akartam megkapaszkodni, nem ment. Miben? A sima homokban? Feladtam. Csak reméltem, hogy minél előbb megállok. A hasamra csapódtam és hál Istennek leértem a dombon. Kiköhögtem az újabb adagot a számból, légcsövemből, a gyomrom háborogni kezdett, majd öklendeztem. De nem jött semmi sem. A kút. Ott a kút. Fellöktem magam a lábaimra és sietni kezdtem. Már amennyire tudtam. Még egy könnyebbült mosoly is kiült az arcomra. Egészen addig, míg át nem zuhantam a kúton, ami nem is létezett. 

   Hogy is hívják ezt? Meg van. Délibáb. 

    A hátamra feküdtem, a lábaim, kezeim hanyagol terültek el. Becsuktam a szemeimet. Akkor örültem, hogy a sötétebb árnyalat miatt nem ég el teljesen a bőröm. Kinyitottam a szemeimet és szemeztem a nappal. Vakító volt, csíkokat láttam benne vonaglani, mint a tenger hullámzása, csak lassabb, kimértebb. Örvendőbb. Ha jól olvastam még anno, három napig víz nélkül ki lehet bírni a sivatagban.

- Ez csak… nagyszerű – nevettem fel. Ez a nevetés megrázta a vállaimat, elért a lábaimig is. Az arcomba nyomtam a kezemet, örömmel fogadtam a kis sötétet a tenyerem mögött. 

- Amelia – a nevemet hallottam. Kinyitottam a szemeimet, a lábamat betemette a homok, és a hasamon is volt egy adaggal. Mennyi ideje feküdhettem ott? Elaludtam, vagy elájultam. Aztán egy alak magasodott fölém, az árnyéka eltakarta a napot. Egy kezet láttam magam előtt, mi várta, hogy elkapjam. A szemeim pár pillanatra fenn akadtak, jojóztak. Erős kezeket éreztem a vállaimon. Éreztem, hogy érint, és egyszerre még sem. Hátra csuklott a fejem. Tényleg próbáltam az utolsó erőforrásomat is felhasználni, csak hogy sehol sem találtam már. 

- Azt mondtad, hogy mindig ketten leszünk –mormoltam. Nem kellett látnom őt, hogy tudjam ki az. – együtt – nevetséges röhögésben törtem ki. Már csak nevetni tudtam. Sírjak, hogy itt halok meg? Nem akartam megadni az univerzumnak az örömöt. 

- Tudom – mondta tikkadt hangon. Intenzív tekintete égette az arcomat. Ránéztem, s ő rám. Harry ott állt előttem a saját pompájában. Kusza hajjal, csillogó zöld szemekkel, mikben meglapult a szomorúság. - de ki kell tartanod, Amelia. Menj tovább. Megtalálnak és megmentenek.

Megint nevettem. Vagyis még mindig. 

- Nos, te nem mondhatod meg, hogy mit csináljak, Harry Styles – mondtam szárazon, a hangom alig jött ki suttogásként. Meginogtam, de sikerült megtartanom magamat. – becsaptál. 

- Nem csaptalak.

- A kapcsolatunkat. Engem, minket –tártam ki a karjaimat. 

- Sajnálom.

- Sajnálod? – horkantottam – sajnálod. Hát én is. Most valószínűleg ott vagy valahol azon az átkozott helyen, egyedül. Ki tudja mit csinálnak veled.

- Nem fáj.

A szemeim kidülledtek. Tisztában voltam vele, hogy képzelődök és ő is csak egy délibáb, vagy a képzeletem szüleménye. Még is folytattam.

- Te szemét, önző. Hogy mondhatod, hogy nem fáj? – emeltem fel a hangomat – nekem fáj! 

Düh volt bennem, mérhetetlen düh. De még ahhoz sem volt erőm, hogy ökölbe szorítsam a kezeimet. Valószínűleg a vízhiány hozta ezt ki belőlem. 

- Tudod – folytattam – nem kellett volna mellé állnod. 

- Téged védtelek, Amelia.

- Hát nem kellett volna – csattantam fel – tessék, így védtél meg. Meg fogok halni, Harry. Hát nem látod? Meghalok, érzem. Nincs itt senki és semmi.

- Nem adhatod fel.

- Már rég feladtam – buggyant ki belőlem a röhögés megint – amikor feladtál engem. Pontosan akkor adtam fel én is. De nem téged, nem lettem volna képes feladni téged. Végül kiderül minden, Harry – néztem a szemeibe. Amikor kimondtam a következő szavakat, annak ellenére, hogy egy látomás, valami megtört benne. – te sosem szerettél engem. Csakis a kapcsolat miatt volt minden. Ez a különbség kettőnk között. 

- Ez nem igaz.

- Nem igaz – nevettem. – és ennek ellenére tudod mi fáj a legjobban? – sóhajtottam. A nyelvem alig mozgott a szárazságtól. – hogy nem melletted halok meg. 

Harry arcán legördült egy könnycsepp, mi hamis volt. Csak egy délibáb könnycseppje. Aztán a szél, amit jó néven vettem elfújta őt előlem. Az alakja szétfolyt előttem és felszállt a levegőben. Még egy valamit hallottam tőle: „Örökké bennem fogsz élni.”. 

    Besötétedett. A levegő pár fokot lehűlt. A szél a nevemet hordozta a sivatagban. A hang ismerős volt, távoli és könyörgő. Kinyitottam a szemeimet, bár már abban sem voltam biztos, hogy látni fogok. 

- Kövesd a hangom, Amelia.

- Nem megy – fújtam vissza.

- Kövesd a hangom.

Mászni kezdtem. Nem tudtam hová és nem tudtam mennyi ideig, de nem adtam fel. Feltoltam magam a lábaimra, és kóvályogtam a sivatag kellős közepén. Nem féltem, nem volt mitől. Egy-két állat hozzá sem hasonlítható ahhoz, amit éreztem. Éreztem még egyáltalán? 

- Még pár lépés. 

Pár méter után dőlni kezdtem, előre. Arccal bele a homokba. Amit felváltottak az erős ölelő karok és egy kemény mellkas.

- Most már minden rendben lesz – mormolta és én elájultam azon nyomban. 

    Halk duruzsolásokat hallottam körülöttem. Megnyaltam az ajkamat, vizet éreztem rajtuk.

- Igyál, Zhamina – a hang felért egy magasztos, lassú, élvezetes, mégis parancsoló királyéval. Kinyitottam a szemeimet, Gaizka lila szemeibe ütköztem. Elöntött a melegség és inni kezdtem. Egyszerre legalább egy litert benyomtam. Mohón vettem el a kezéből az edényt és újratöltést kértem, miután elfogyott. – büszke vagyok rád. 

Megtöröltem a számat a kézfejemben, és rápislogtam.

- Hol vagyok?

- A választóvonalon – mosolygott rám kedvesen – nem kell félned, itt nem bánt senki.

- Választóvonal? 

- Az élők és a holtak között. Itt kelnek át a metamorfok és a vámpírok – elnyílt a szám, mondani akartam valamit, de nem jött. – ahol találkoztunk, emlékszel? – bólintottam – az teljesen más. Onnan egy lépés, és oda jutsz, ahová jutnod kell. Ez a hely – körülnéztem. Pirosló szempárok vettek körül, na és magas, sötét alakok. A szemük mindnek zöld volt, rettegést okozó, távoli. Vámpírok, semmi kétségem nem volt – már biztos találkoztál Itziar-ral. Úgy ismered, hogy az univerzum lelke.

- Uh – forgattam a szemeimet, mire ő csak nevetett.

- Ő hozott ide téged. Ahogy minket is. 

- Nem értem, miért vagytok itt? – felültem, bár Gaizkának meg kellett tartani – miért nem szóltál erről a helyről?

- Mert nem tudtam róla – a lila szemei sötétebbekké váltak – azt hittem, hogy jó helyre kerülök, Amelia. Mindenki azt hitte itt. – mutatott körbe – az összes halott metamorf és vámpír itt van. A sivatag végtelen, soha nem ér véget. 

- Szóval most már haverok vagytok a vámpírokkal, vagy mi?

Magam is elcsodálkoztam a csípős hangvételemen.

- Meg kellett tanulnunk alkalmazkodni egymáshoz, Amelia – fura volt, hogy a felvett nevemen szólított – amint meghaltam, felkerültem Itziarhoz. – szörnyülködve rázta meg a fejét – undorító, amit művel. Ez nem helyén való. Mi azt hittük lent, hogy egymás ellenségei vagyunk. Nem kellett volna így lennie. 

Felsóhajtottam. Körülnéztem az érdeklődő alakok között és óvatosan intettem nekik. Összenéztek, először egy vámpír lépett oda hozzám. Rövid sötét haja volt, sűrű szemöldökkel és vaskos, piros szájjal. Gyönyörű volt, mint minden vámpír. 

- Jack vagyok – nyújtotta a kezét és elfogadtam bólintva. 

- Amelia.

Aztán mindenki bemutatkozott. Megismerkedtem Grace-el, aki az után vesztette el a vámpírját, hogy ivott belőle. Ott volt még Nick is, a szőke sűrűhajú, fiatal vámpír, úgy 16 éves lehetett. Egytől egyig befogadóak voltak. Aztán megütött valami: én is meghaltam?

- Nem haltál meg – Gaizka hallotta a gondolataimat – nem tudom hogy kerülsz ide, de minél előbb menned kell. Próbáltam utat mutatni neked, mikor megéreztem a jelenlétedet. De teljesen magadon kívül voltál, és többször elájultál. Nem láttam még ilyen erős lányt.

Elmosolyodtam halványan. Erős, hol lennék én erős? 

- Honnan tudod, hogy nem haltam meg? 

- Ha halott lennél, nem lettél volna halál közeli állapotban. Persze bírtad volna még két napig, mozdulatlanul. 

Beletúrtam a hajamba.

- Köszönöm… hogy a segítségemre jötté..jöttetek. 

- Nem maradhatsz itt sokáig – fogta meg a vállaimat Gaizka. Elmerültem a lila szempárjában – haza kell menned és figyelmeztetned mindenkit. Itt nem maradhat élő ember, különben eljönnek érted és begyűjtenek. Itziar terve ez lehetett. Nem számított rá, hogy megérezlek. Mindig megérezlek, Zhamina.

Meg kellett ölelnem őt. Bár lefagyott és a teste mellett maradtak a karjai, a bőre meleg volt és csalogató. 

- Mindig mellettem voltatok – suttogtam – meg sem érdemlem. 

- Figyelj rám – hátrébb lépett.

- Milyen átokról beszélt, Ir… akárki? Az univerzum lelke? 

Gaizka a többiekre nézett, majd vissza rám. Láttam az arcán, hogy fogalmuk sincs.

- Annyit tudunk, amennyit mondtam. Mindannyiunkat kipróbált, de egyikünk sem volt elég erős a lelkéhez. Kereste a megfelelő testet. 

- Harryt – suttogtam – én tehetek róla. 

- Nem engedheted meg magadnak, hogy befolyásoljanak az érzelmeid. Haza kell menned és megakadályoznod a háborút.

- Háborút? – lefagytam – milyen háborút?

- Amit Arine-ék évek óta terveznek. Meg fogják ölni a vámpírokat, nem engedheted. Ki fogják irtani egymást, ahelyett, hogy békében élnének. Menned kell, Amelia. El kell mondanod, hogy milyen sorsra jutottunk. El kell mondanod, hogy minél többen meghalnak, annál többen rekednek be ide. 

- De én… Harry…

- Harrynek vége van – lesütötte a fejét – nem mentheted meg.

- Hazudsz – emeltem fel a hangomat.

- Hazudtam én valaha is neked? 

A lila szemei őszinteséget mutattak. Úgy éreztem kiszippantják belőlem az életerőmet. 

- Hogyan jutok haza?

Meg kellett akadályoznom, akármi is folyt odalent. De előbb meg kellett bizonyosodnom valamiről. 

- Tudod, hogy hogyan – mosolygott – csak hinned kell bennünk. Mi mindig megtalálunk. Mindig segítünk.

A madaraim. A szívem ugrott egyet a mellkasomban. 

- Visszajövök értetek – néztem körül, egytől egyig – valamit csinálok. Én ezt… nem maradhat így. Nem engedem.

    Kint álltunk az éjszakában. A többiek messziről figyeltek engem és Gaizkát. 

- Hunyd le a szemeidet és koncentrálj rájuk. Hallani fognak, tudni fogják, hogy szükséged van rájuk. Ezen a helyen nem éreznek téged, ezért koncentrálnod kell. Hívnod kell őket, át tudnak vágni a két világon, érted áttudnak. Bízz bennük, és bízz magadban.

Úgy tettem, ahogy kérte. Lehunytam a szemeimet és elképzeltem őket. A kezeim ökölbe szorultak, és folyamatos segítségkérést lövelltem feléjük. Segítsetek, szükségem van rátok. Újra és újra ismételtem, amíg el nem hittem, hogy hallanak. Semmi válasz, semmi reakció. 

- Biztos, hogy működni fog?

- Ne hagyd abba, hívd őket, különben elvesztenek. Nem hiszel a saját madaradnak? – mosolygott szelíden. Feltűnt, hogy sokkal másabb volt itt. Nem volt olyan merev és kimért. A mosolya valódi mosoly volt. Azt hittem felszabadítottam őt, s közben a saját vesztébe sodortam. Vajon hány éltet sodrok még veszélybe? Összerezzentem. – koncentrálj. 

- Mi lesz velük? Belehalhatnak.

Gaizka felsóhajtott.

- Ez a sorsunk – mormolta. Elnyíltak a szemeim.

- Nem, nem fogom őket idekényszeríteni. 

- Nincs más választásod. Annyira jó ember vagy, Zhamin és erős, nagyon erős. Hagyd, hogy segítsenek. Erre születtünk, hogy összetegyünk téged.

Összetegyenek?

- Mit értesz ez alatt?

- Koncentrálj – nógatott – meg fogod érteni, hamarosan, hamarosan el jön az ideje, amikor uralkodni fogsz Amelia. 

Uralkodni? Miről beszél? 

- É-én, nem vagyok erre képes. Nem akarom őket bántani. Nem akarom, hogy több élet az én kezemen száradjon. 

- Közelednek – pillantott az égre – hívd őket. Hívd, különben eltűnnek – parancsolt rám. 

Az ellenkezőjét kezdtem gondolni. Menjetek el, meneküljetek, én jól leszek. Gaizka szemei megvillantak, az agyam elzsibbadt, és akaratom ellenére is hívni kezdtem őket. Irányított. Aztán megláttam őket közeledni. Egyre tisztábban s egyre nagyobb foltként. A szívem kettétört. Mit tettem. Már megint mit tettem. Meg fogom ölni őket. Nem akarom. Nem megy. Emberként landoltak a földön mellettünk. Veszély, Csendes és Kalapos emberként álltak előttem. A szemeik nem árultak el semmit, az enyéim sem. Lesütöttem a fejemet. 

- Azt hittük meghaltál – Kalapos volt az, aki először megszólalt. Nem kerülhette el a figyelmemet Csendes és Gaizka/Őrző szemkontaktusa. Nem lélegeztek. Nem is beszéltek. Csak nézték egymást. Láttam rajtuk, hogy annyi mindent mondanának egymásnak, s még sem tudnak. A két madaram, és a szerelmük. 

- Ideje mennünk – mondta Veszély – jönnek érted, Zhamina. Haza kell vinnünk téged, mielőtt késő.

- Várj – elhúzódtam a kezüktől – látnom kell őt. Vigyetek el hozzá. Harryhez. Megtudjátok nekem mutatni?

Egymásra néztek, majd Gaizkára. Azt hittem ellenezni fogja, arcára szomorúság ült ki.

- Nem jó ötlet, Amelia.

- Ne mondd azt, hogy nem jó ötlet. Látnom kell, csak tudni, hogy jól van és él.

Annak ellenére, hogy nem helyeselték, rábólintottak. 

   Megálltunk a szakadék szélén. A madaraim szárnyat öltöttek és felkarolva vittek a levegőben. A látvány lenyűgöző lett volna, ha a fejemet nem borította volna el a kétségbeesés. Az egyetlen, ami maradt nekem ott és akkor a remény, és azaz erős érzés ott a mellkasomban. Harry szerelme. 

- Nézz lefelé és látni fogod. Nem vihetünk közelebb. 

Bólintottam és lenéztem a mélységbe. Tudtam, hogy valamit ki kell találnom, hogy elhozzam onnan. De ha forró fejjel berontok hozzájuk, megint balul sül el. Mikor meginogtam, Veszély elkapta a derekamat.

- Sietned kell, nincs sok erőd, otthon meggyógyítanak. 

Lenéztem a mélybe és megláttam őt. A szívem szaltót nyomott bennem, mikor végre rálátást nyerhettem magas alakjára, göndör fürtjeire és elgyötört arcára. Harry letörölte a könnyeket az arcáról és a lányra nézett, kinek a nevét el is felejtettem már. 

- Készen állsz?

- Készen – bólintott. 

- Most már láttad Ameliát, ideje rátérni a tárgyra.

Látott engem? Mikor?

- Igen, láttam… - lesütötte a fejét és felsóhajtott. 

- Nyugi, én tudom, hogy tényleg szereted őt és csak őt védted – vont vállat – ő a hülye, amiért téged okolt.

És akkor pofán csapott a felismerés.

Harry ott volt, felsegített, tényleg ő volt az. A törés, a fájdalom a szemeiben igazi volt. A könnye is. Az utolsó mondata is. Nem délibáb volt.

- HARRY! – ordítottam, annak ellenére, hogy nem hallhat. A madaraim körülvettek és bevontak a védelmükkel. – nem, nem, nem, nem volt igaz, tudom, hogy szeretsz. Istenem! 

- Ja – mormolta – mindegy. 

Harry hangja szaggatta a füleimet. Az a kínzó fájdalom. Azaz elveszettség. A most már mindegy, hanyag vállvonás. 

- Le kell vinnetek hozzá. Tudnia kell, hogy nem igaz. Az Istenért, kiszáradtam és félrebeszéltem! Azt sem tudtam hol vagyok. Miért hiszi el neki??? 

- Ahogy ígértem, Amelia megmenekült már. 

Tessék? Nem érezhet engem, akkor mégis miről beszél?

- De miért pont egy sivatag? – morogta Harry – nem küldhetted volna mondjuk, haza? 

Harrynek fogalma sem volt róla, hogy meg akart öletni a választó világ begyűjtőivel. Az egész egy csel volt. Hogy olyan szintre jussak, ahol már nem tudom ki vagyok és mit gondolok. Hogy Harry lásson és hallja a szavakat a számból, amik űrt vertek belé és belém is. Hogy a legrosszabbat feltételezve rólam, neki adja magát végleg. Tudtam mire gondol. Tudtam mit érez. Nekem már mindegy, azt hiszi nem szeretem, azt hiszi átvágtam, nem mindegy mi lesz velem ezek után?

- Nem – morogtam – Harry, nem! Vigyetek le – be akartam ugrani megint, de elfogtak és szorosan tartottak. 

- Csókolj meg, Harry – mosolygott a kislány és Harry lehajolt. A szájuk összeforrt és ez már nem egy apró lökés volt a mellkasomon. Fénylett az összeolvadt szájuk. Úgy éreztem, hogy belenyúltak a mellkasomba, megfogták a szívemet és addig szorították, amíg meg nem áll. Elnyílt a szám, de nem kaptam levegőt. Valami történt Harryvel. És velem is. A térdeimre estem, belemarkoltam a jeges földbe és próbáltam levegőhöz jutni. Nem tudtam. Nem ment. A fejem bepirosodott, a vérnyomásom felszökött, ahogy Harry felállt és végignézett magán.

    A könyökeimre estem. A hajamból kicsúszott a kreált hajgumim, és leomlott az arcomra. Úgy éreztem, mint akiből kiszakítottak egy darabot. Reszkettem. Belül. Kívül. A csontszaggató rettegett fájdalom lecsapódott a gerincemen. Mi történik?

- N-nem k-kapok l-levegőt.

A madaraim felállítottak és tartottak, de a gyomromba rúgott egy érzés. Legörnyedtem, a könnyeim fakadni kezdtek a szemeimből, ahogy ismét lélegeztem. Ez több volt puszta pániknál.

Ez nem pánik volt.

Elvesztettem egy részemet.

Éreztem, ahogy könnyebben veszek levegőt, mintha valamit kitéptek volna belőlem. 

Néztem Harryt, az üres tekintetét, az érzelemmentes mosolyát és mozdulatait.

Akkor már tudtam. Ő is érezte és én is.

Kiszaggatták belőlünk az egyetlen dolgot, ami még egybe tartott.

Éreztem a sötét ürességet ott bent a szívem körül. Dobogott még egyáltalán?

Vége volt. Megszakadt.

Nem volt többé ketten. Sem együtt. Sem mi. 

Amint Harry megadta magát az univerzumnak, ő lett az univerzum lelke. Harry az univerzum lelke.

Mi pedig bevégeztük. 

Egyetlen könnycsepp gördült le az arcomon. Jéghideg volt. 

Megszakadt a fojtogatóan gyönyörű, mindent elsöprő kapcsolat közöttünk.

És ezzel együtt haltam meg legbelül én is.

láttam a kommenteket, tudom hogy együtt akarjátok őket, én is higgyétek el. még NINCS vége! nem ez lesz a vége, szóval ne essetek pánikba!! bízzunk bennük, most főképp Ameliában mert Harry egyenlőre "elveszett". bízzatok bennem! nem csinálok hülyeséget :)