II./HARMINCHAT ~ "A saját börtönöm"

sziasztok! meghoztam a következőt! :) örülök hogy ennyien lelkesedtek Nado miatt, tényleg meglep és örülök neki. én nagyon szeretem őt is :)  és kitartás, most már tényleg érkezik Harry, vagy a kövi rész végén, vagy az azutániban! jó olvasást és köszönöm a támogatást <3 

    Minden szem rám szegeződött. Mondhattam volna, hogy a hónapok alatt erősödtem annyit, hogy már nem zavar a sok figyelem. Hát, nem így volt. Zavarban voltam, piros arccsonttal és dadogtam is néha-néha. A vámpírok és metamorfok körülvettek Arine-ékkal együtt, aki biztatóan bólogatott. Hát, ha az olyan könnyen ment volna. Rhys rám kacsintott, Kasey még haragudott Rhys miatt, így szándékosan hátat fordított és beszélgetett, Liliana pedig azt mondogatta milyen szánalmas vagyok már megint. Már hiányzott őszintén szólva, hívjatok hülyének, de így volt. Előttem öt méterre Nado volt és engem tanulmányozott. Szakadatlanul. Mindenki azt várta, hogy megmutassam mégis hogyan gyújtottam ki majdnem az erdőt. Koncentrálj, Amelia. Lehunytam a szemeimet és arra a mardosó dühre gondoltam, amit tegnap este éreztem. Felidéztem, ahogy Nado közel hajol Liliana-hoz. Felperdült bennem minden fojtogató jelenet és a tenyerem bizseregni kezdett. De semmi több. Hiába száradt ki a szám, mert Nado konkrétan a fának szegezett, nem történt semmi. Kinyitva a szemeimet Nado apró vigyorával találtam magam szemben. A csípőmre dobtam a kezeimet. Tudta, hogy nem működik nélküle. Állása hanyag volt mégis magabiztos, kiszámító és várakozó. Szem forgatva fordítottam hátat neki, mire felröhögött. Libabőrös lettem. Mégis mióta okoz libabőrt a nevetése? Megráztam a fejemet. Fókuszálj, Amelia! Elképzeltem a szárnyaimat a karjaim köré fonódni. Nem volt éles, összefolyt lángként vont körbe, a sárgás-piros tollaim felsorakoztak a karomra. Tegnap. De nem akkor és ott. 

- Pihenjünk? 

Arine csak segíteni akart, de nem hagyhattam. Dühösen fordultam vissza Nado felé, aki úgy gondolta leáll beszélgetni a haverjaival. 

- Na ezt már nem – mormoltam és megindultam felé. A barátai épp valami „poénon” mulatoztak, volt olyan sejtésem, hogy a vicc tárgya én voltam. Megfogtam a karját és felém fordítottam – mégis mit képzelsz?

Nado szemei nagyra nyíltak és csodálkozva nézett rám.

- Beszélgetek? – tárta ki a karjait és sokan felnevettek a „humorán” – bocs Zhamina, nem tudtam, hogy bűn beszélgetni. 

Nem törődöm arca felháborított. Ökölbe szorultak az ujjaim, legszívesebben arcon csaptam volna. Szándékosan hívott Zhaminának? Vagy csak ennyire nem foglalkozik azzal, hogy megkértem, a másik nevemen szólítson? 

- Sajnálom – mondtam végül – a-ami az e-erdőben történt. 

Hirtelen mindenki elhallgatott. Nado arca olvashatatlan volt. Egy érzelmet sem láttam rajta. Dühös volt? Vagy csak megsebzett? Esetleg mindkettő? Nado egy perces szemkontaktus után válaszolt.

- Erdőben? Kislány, nagyon be lehettél rúgva, ha odaképzeltél. – nevetett és sokan csatlakoztak hozzá. Nem tudom miért, de fájt. Mint akit mellkason ütöttek. Nyelni sem tudtam. Mi történik? – mást is beképzeltél? – vigyorgott tovább és én hátráltam egy lépést. – csak kérned kellett volna, aztán esetleg igent mondok egy éjszakára.

    Leesett az állam. Távolodni kezdtem, de mintha nem is találtam volna a földet mögöttem. Megráztam a fejemet, a körmömet pedig a tenyerembe vájtam, hogy megbizonyosodjak róla: igen, épp megaláztak és nem álmodtam. Vissza akartam vágni, a szavak azonban bent ragadtak. 

- A francba, hogy lehetsz ekkora faszfej? – Liliana megfogta a csuklómat és húzni kezdett – menj, nevezz be valami intelligencia tanfolyamra, hátha valamit ki tudnak húzni az agyadból még. Ó várj – mosolyodott el barátnőm – hogy tudnának abból kihozni bármit is, ami nincs? 

Mindenki „hő”-zni kezdett, de Nadot meg sem hatották a szavai. Állta a tekintetemet, valami végigfutott az arcán, talán megbánás? Nem, rosszul ítéltem meg. Biztos, hogy nem bánta meg. 

- Húzz a picsába – Rhys meglökte és felénk tartott. 

- Jól vagyok – húzódtam el – csak, szomjas vagyok, nem vagy szomjas? – néztem barátnőmtől és reméltem, hogy még a könnyem nem buggyant ki helyéről. 

Nem siettem be a házba, hogy ne nézzek úgy ki, mint aki menekül. 

- Majd megyek utánad – ordított Liliana. 

Leültem az első székre, ami szembe jött velem a konyhánkban. Megtámaszkodtam a térdeimen, és megpróbáltam levegőt venni. Nehézkesen ment. A poharamért nyúltam és a csaphoz mentem, hogy igyak. De annyira remegett a kezem, hogy az üveg kicsusszant az ujjaim közül. 

- A francba – morgolódtam. Az ajtó kinyílt. Először azt hittem, hogy Liliana jött be, de Arine volt az. 

- Jól vagy? – arca szomorkás volt, nem ragyogott úgy, mint általában. 

- P-persze.

Utáltam, hogy olyan idegbe hozott Nado, hogy dadogtam. A seprűért nyúltam, Arine megelőzött. 

- Majd én, ülj le – nógatott a szék felé. Elfogadtam. Visszahuppantam és felsóhajtva túrtam a hajamba. – szóval – kezdett bele. Elhúztam a számat – mi volt ez odakint? Mi történt tegnap este?

Arine leült velem szembe és rám mosolygott. Ismét sóhajtottam.

- Nos, iszogattunk, meg mersz vagy felelszt játszottunk, aztán láttam, hogy.. Nado és Liliana – mondtam magam elé, belebámulva a semmibe. Miért zavar ennyire? – aztán az erdőbe futottam, csak nyugalmat akartam, kijózanodni, normálisan gondolkodni, normálisan… érezni? De jött Nado és veszekedtünk, mint mindig, aztán bumm, lángra kaptam. 

- Oh.

- Oh? – nevettem – ennyire kínos, mi? Nado pedig nem segített. Úgy érzem, hogy ő az, akivel… tudod… aki ezt elő tudja hívni belőlem? Ennek semmi értelme.

- De, de van, több mint gondolnád – megszorította a kezemet bátorítóan – így működtök, ti ketten – magyarázta – Nado lelke egy tűzmadár, a tiéd is tűzmadár, még nem tudjuk, hogy mi is pontosan. Teljesen normális, ha belegondolsz. Mi történik, ha két tűz találkozik? Nem oltódik el, csak még nagyobb zűrt csinál. Ilyenek vagytok ti is. Nado a szikra a tüzedhez, ezért jött tegnap, hogy a vitátokból majdnem erdőtüzet okoztatok. Egymást szítjátok Amelia, de ez mindig is így volt. Ha elkezd veszekedni az egyikőtök, a másik folytatja és még nagyobb veszekedés lesz. Tűz a tűz ellen –vigyorgott – nem tudom Harryvel milyen a kapcsolatotok.

- Ó, hát nem ilyen – nevettem – Harryvel olyan más… kiesik a föld alólam, komolyan sokszor meg kellett fognia – belepirultam az emlékekbe, mennyire hiányzott! – de nem tudom miért mondom ezt el neked.

- Csak nyugodtan.

Tényleg ez volt. Harry ha hozzámért, ha megcsókolt, egy bomba is robbanhatott volna, akkor sem veszem észre. Felemésztett, kisebbnek éreztem magamat, birtokolt és én a híve voltam minden egyes szavának, mozdulatának. Nado az ellentéte volt. Vajon milyen lehet, amikor ő csókol? Megráztam a fejemet. Nem akarom megtudni.

- Tudod – halkította le a hangját Arine – nem bűnt, amit érzel. Az normális, amit érzel. Nem tudod megváltoztatni. 

- Miért mondja már ezt a második ember? – mosolyogtam fájdalmasan.

- Mert így igaz. Nado mérges rád, megbántottad, láttam rajta, azért viselkedik így. Sokat beszélgettünk, miután elmentél tőlünk, Amelia. Előbb felveszi az arrogáns modorát, mint hogy engedjen bárkinek is. 

- D-de mit tudok ellene tenni? Én Harryt szeretem, Arine. Nem akarom bántani Nadot, de nem érzek iránta semmit. 

Arine elmosolyodott, a szemei felcsillantak.

- Mondok neked valamit, de ha elmondod neki, tutira megöl – kuncogott. Szerettem Arine-t, annak ellenére, hogy az elején fura kapcsolat volt közöttünk. - elmesélte, hogy egyszer majdnem elmondta neked mit érez, vagyis mit gondol rólad. Azt mondta bele is kezdett, emlékszel?

Elgondolkodtam. Kutattam az emlékeimben, de nem találtam semmit sem. 

- Nem igazán. 

- Azt mondta meggondolta magát útközben, és másfelé terelte a témát.

- Várj – szűkült össze a látásom – egyszer bejött hozzám, a szobámba és beszélt nekem a vámpírjáról. Annyira szomorú volt és letört. 

Arine mindentudóan bólintott. Nem tetszett a somolygása. Kizárt, hogy igaza legyen. 

- Arine – fontam össze a karjaimat – azt akarod mondani, hogy akkor akarta nekem elmondani az egészet? Csak aztán meggondolta magát? 

- Biztos, hogy a vámpírjáról beszélt? – felállt és csendben maradtam. „Hasonlított rád”. Csak akkor ütött meg a valóság. Nado rólam beszélt? 

- De nem is illet rám a leírása. 

- Mint mondtam, meggondolta magát. – a vállamra tette a kezét – ideje szembe nézned saját magaddal, ezzel a saját helyzetedet is megkönnyíted, meg Nadoét is. 

    Tetszett Nado? Tényleg tagadtam saját magamnak? Sejtelmem sem volt. Meg voltam lőve. Tulajdonképpen nem is akartam a saját fejembe belelátni, féltem, hogy mi vár ott engem. Arra kellett gondolnom, most, hogy megtaláltam magamat részlegesen, hogyan tovább? Valahogyan ki kellett csalogatnom az univerzum lelkét Harry testéből. Arine-ék szerint van oka, amiért a madaraim összekapcsoltak a sarki fények színeivel. Senki nem tudja miért. Nem ülhetek itt és várhatok a csodára. Cselekednem kellett. El kellett indulnom minél hamarabb. Max belehalok, de lelkiismeret nélkül. Nem fogom emészteni magamat, hogy meg sem próbáltam. Körülnéztem a társaimon. Tényleg magadra akarod vállalni, vagy csak menekülsz előle? – jött a hang a fejemben. Nyeltem egyet. A szám kitikkadt, mikor Nado elfutott előttem. Félmeztelen volt, és egy fekete shortot viselt alul. Edzett. A verejtékcseppek végigfolytak a nyakán, arcán, hátán. Menekülnék előle? Előlünk? „Én nem Harry vagyok.” Nado megmondta. Ő nem Harry. Nem fog engedni nekem. Harryvel valahogy sosem veszekedtünk, nem is volt okunk rá. De Nado egyszerűen fel tudja húzni az agyamat pillanatok alatt. „Nado a szikrád”. Felsóhajtottam. Amint meg akartam indulni felé, megrökönyödtem. Pár pillanatra máshol voltam. Harry volt előttem, zöld szemei érzéketlenek voltak és rosszallóan rázta a fejét. 

- Akármit is tervezel, ne csináld. Látunk téged, Amelia. Nem tehetsz semmit. Meg fogjuk őket ölni egytől egyig. 

 

    Aztán újra Spiritfalls-ban voltam. Pislogtam párat. Mi történt az előbb? Hirtelen bevillant a jégbarlang, ahonnan tökéletes rálátásunk volt ide. Az univerzum mindenről tudott. Minden elvétett szót hallhattak. A számhoz csaptam a kezemet. Ha nincs előtte titkunk, akkor mégis hogyan győzzük le? Lerogytam a lépcsőre és a tenyerembe temettem az arcomat. Meg vagyok lőve. Harryt nem tudom visszahozni. Ahhoz fejben kéne kommunikálnunk, hogy bármit is tehessünk ez ellen. Több százan voltunk. Mi van, ha a halálukba vezetném őket? Erre nem is gondoltam, én hülye. Nem tudnám elviselni, ha még többen halnának meg miattam. Erősnek kellett lennem. Eszembe jutott valami. 

’Nado’ Rákoncentráltam és beszéltem hozzá a fejemben ’Nado, hallasz?’ ’ Szükségem van rád. Tudom, hogy valószínűleg utálsz most, de nélküled nem fog menni.’ Mikor nem jött válasz, a vállaim közé esett a fejem. Miért is gondoltam, hogy visszafelé is működik? A barlangban elért engem. Mily szép is lenne ha Harryt érezném, Nadoval pedig tudnék gondolatban beszélni? Felálltam, de még visszanéztem rá ’ Sajnálok mindent. Bárcsak ne félnék ennyire bevallani, hogy mit érzek’

    Becsaptam az ajtót és pakolni kezdtem. El kell mennem. Egyedül. Ez nem menekülés. Nem fogok semmitől sem félni, főleg attól nem, hogy megmentsem Őt. Szüksége van rám, vagy nem, teljesen mindegy, mert nekem szükségem van Rá. Nem akar önző lenni velem? Hát én önző leszek. Kell nekem és ennyi. Számítanak az érzékezésemre, de van, amit senki sem tud: mire lehetek képes ellene. Erre még én sem jöttem rá, remélhetőleg ott kiderül. Előhúztam a barna táskámat, kinyitottam és az ágyamra dobtam. Kitártam a szekrényemet, de abban a pillanatban becsapódott a bejárati ajtó. Megugrottam. Kopogtak az szobaajtómon. Mikor nem feleltem, mert épp a szívemet próbáltam koordinálni, megint kopogtak. Odasétáltam és kinyitottam. Elcsodálkoztam, amikor Nado izzadt, lihegő alakjába ütköztem. A barnásvöröses szemei sötétek voltak és kétségtelenül valami felzaklatta. Tettem egy lépést hátra.

- Nado, mit kere..

Nem volt időm befejezni a kérdésemet, mert egyszerűen megfogott a vállaimnál fogva, nekinyomott az ajtófélfának és a száját a számra tapasztotta. Mondhatnám, hogy leesett az állam, de arra sem voltam képes. A vaskos férfias ujjai beleszántottak a hajamba, belemarkoltak és magához húzott. Ahogy a másik karja az altestemet is. Teljesen nekisimultam, ahogy a szánk is. Lefagytam. Azt sem tudtam mi történik. Csak álltam a karjaiban, az arcát néztem. Lehunyta a szemeit, nem mozgatta az ajkait, mintha nem merné. Az elején tényleg semmit nem éreztem. Annyira lesokkolt, hogy megjelent és letámadott, hogy a nevemet is elfelejtettem. Aztán valami megmozdult bennem. Ahogy szétnyílt a szánk egymás ellen és mindketten levegőért kaptunk, szinte láttam a vibráló szikrákat közöttünk. Nado tekintete találkozott az enyémmel. Az alsó ajka hozzáért az én alsómhoz, majd a felsőhöz. Mintha játszadozni akart volna velem. Mintha megvárta volna, hogy mit teszek. Mintha megvárta volna, hogy meginduljon bennem, ami benne. Azt hittem kihasználja az alkalmat és elmélyítő a csókot. Kiöltötte a nyelvét, hogy belenyaljon a felső ajkamba. Izgatóan lassan, érzékien, alig bírtam visszafogni a nyöszörgő hangomat. Egy másodpercre sem néztem máshová. A szemei elejtettek. Mi ütött belé? Mutatóujját végighúzta az állkapcsom vonalán, hogy aztán megállapodjon az államon. Összecsípte finoman az ujjai közé és még inkább kinyitotta a számat. Küzdöttem. Nem adtam meg neki az örömöt. Nem tudom mi ütött belém, de hirtelen harciassá váltam. Ki akartam hívni őt és ettől megijedtem. Mikre gondolok? A bőröm bizseregni kezdett. Mintha a szerveim úgy döntöttek volna, hogy forradalmat indítanak bennem. Lángoltam. Belemartam a vállába, az ujjaim belemélyedtek a húsába. Nado felnyögött meglepetten, a szemei összeszorultak és mikor a bal lábát a lábaim közé akarta fúrni, vibrálni kezdtem. Kitört belőlem a zihálás. Megfogtam a vállait és olyat tettem, amire egyikőnk sem számított. A konyhaasztalig löktem ki. Elhomályosult a látásom is, remegtem. Ahogy megtámaszkodott az asztalon, a poharak leestek a földre, darabokra törve. Nado csupasz mellkasába kapaszkodtam, úgy álltam előtte, lihegve, teljesen magamon kívül. Le kellett higgadnom, de másra sem bírtam gondolni, minthogy viszonozzam a csókját. Hogy megadjam neki, amit akart. Hogy ne utasítsam el megint. Igéző pillantásokat vetett felém, vastag ajkai kettényíltak és kapkodta a levegőt. Semmi sem történt közöttünk szinte, mégis mindennek tűnt. 

- Húh – vonta fel a szemöldökét és megnyalta az ajkát. 

Tudom, válaszoltam magamban. Elmosolyodott. Mi lett volna, ha rendesen megcsókol? Bele sem mertem gondolni. Minél előbb mennem kell.

- Hová mész? 

Az ágyamra nézett, ahová elkezdtem kidobálni pár dolgot. 

- Cs-csak a városba – hazudtam. 

- Oké – mondta, majd ellökte magát tőlem és az ajtóhoz sétált. Megállt ugyan, de aztán kiment. 

Oké, mi történt az előbb? A számhoz nyúltam, éreztem az ízét magamon. Mikor rájöttem mit csinálok megráztam a fejemet. Fejezd be, Amelia! Bejött, meg akart csókolni, aztán lelépett? Mi lelte őt? 

    Rájöttem, hogy Harry bérelt autójában hagytunk minden meleg cuccot. Előkerestem a szövetkabátomat, meg pár vastagabb pulóvert. Azok is csupán azért voltak Spiritfallsban, mert többször érkeztem Londonból felöltözve, őszből nyárba. Nehéz megszokni, de nem lehetetlen. Bepakoltam a táskába, meg pénzt is, amit még mammától kaptam. Interneten megnéztem a legközelebbi járatot Finnországba, csak egyre volt még kettő hely, a turistaosztályon. Nem a kényelem számított, csak hogy minél előbb odaérjek. Lefoglaltam a jegyet, lecsuktam a laptopot és eldőltem az ágyon. A plafonra bámultam. Nem tudtam mihez fogok kezdeni. Nado nélkül semmire sem fogok menni talán. De nem kérhetem, hogy ezek után jöjjön velem. Vajon miért akart megcsókolni és miért ment el utána? Valószínűleg azért, mert megint elutasítottam. Őszintén szólva, megrémültem. Attól, amit kihozott belőlem. Nem ismertem magamra, amikor úgy letepertem. A felbukkant gondolatra elpirultam és a párnába temettem az arcomat. Mi a baj velem? Miért nem dönthetek a saját magam boldogságáról? Miért kellett a természetnek, az univerzumnak megmondania, hogy kit szeressek és kit nem? Úgy éreztem börtönben vagyok, a saját börtönömben. Meg volt kötve a kezem, vagy inkább az érzelmeim. Szerettem Harryt, annyira szerettem. De ugyanakkor ott volt azaz apró izgalom, kíváncsiság, vonzalom, amit Nado váltott ki belőlem. Itt vagyunk, Amelia. Be kell ismerned, hogy tetszik, amit kihoz belőled. Nem akartam ezt. Mégis megtörténik. 

***

    Felvettem a táskámat, mikor mindenki vacsorázni indult. Az asztalomra csúsztattam a levelemet Mammához, Arine-hoz és Liliana-hoz, Rhys-hoz. Megírtam nekik, hogy nem akarom bajba keverni őket. Az egyetlen dolog, amit elértem: elkerültük a háborút, és ennek így is kell maradnia. Fent kell tartaniuk, amíg távol vagyok. Nadonak is írni akartam, de végül félbehagytam. Mit mondhattam volna? Nem kérhettem, hogy olyat tegyen, ami minden bizonnyal bántaná őt. Felsóhajtottam. Még visszanéztem a szobámba, majd kiosontam. Az erdő szélén közlekedtem a sötét fák között, hogy ne vegyenek észre. A kapunál kibukkantam, egy utolsó pillantást vetettem a völgyre. Elmosolyodtam. Jó munkát végeztem, de a legfontosabb része csak most jön. Nem tudom mi lesz. Azt sem, hogy túlélem-e egyáltalán. Csak remélni mertem, hogy éles helyzetben nem fog cserbenhagyni az erőm. Na és hogy valamit sikerül is vele kezdenem. Bízok a madaraimban, ha ők azt gondolták, hogy menni fog, akkor úgy lesz. A kapuhoz akartam lépni, de egy hegyoldalba ütköztem. Ami igazából egy mellkas volt.

- Hová mész? 

Nado érdeklődve biccentette oldalra a fejét. Beszívtam egy rövid levegőt.

- És te hová mész?

Egy kék hátizsák lógott lazán a fél vállán. Lepillantott rá, majd vissza rám.

- Még volt egy üres hely Finnországba – vont vállat – úgy hallottam valakinek szüksége van rám odaát.

Éreztem, hogy az arcomba szökött a vér, lesütöttem a fejemet.

- Hallottad – suttogtam.

- Mindig hallak – mondta minden természetességgel a hangjában.

- Te szemét – vágtam vállon mérgesen – hagytad, hogy olyanokat beszéljek, és nem válaszoltál?

Nado szája játékosan oldalra húzódott. 

- Mit is mondtál? Ó Nado, nélküled nem fog menni. Nado ne hagyj el. Válaszolj Nado.

Magas női hangon utánozott. Kettényílt a szám és meglöktem őt.

- Menj a francba – kikerültem őt és csörtetni kezdtem ki a kapun. Hangosan kiröhögött, majd beért és megfogta a kezemet. Az érintésére összerezzentem és lenéztem az összefonódott kezünkre. Nyeltem egyet. Nado a fülemhez hajolt, meleg lehelete a nyakamba csapódott. 

- Bocs, csak félek beismerni az érzéseimet – súgta nekem. Pár pillanatra megszédültem a hangjától, majd mikor rájöttem mit mondott felcsattantam. 

- Utállak! – húztam el a kezemet és idegesen lépdeltem tovább.

- Az utálatot egy hajszál választja el a szerelemtől – kiáltott utánam – tudtam, hogy szerelmes vagy belém – vigyorgott, mint egy jól lakott óvodás és kacsintott egyet. Mondani akartam valamit, de belém fojtott mindent. Büszkén lépdelt előre, megfordult és kitárta a karjait – mi van, nem mentjük meg a vámpírt? 

- Meg sem kérdezed, hogy miért megyek el egyedül?

- Nem kell kérdeznem, már vártam, hogy mikor döntesz úgy, hogy mártír leszel.

Tényleg ennyire ismer? 

- Először kérj bocsánatot – vontam össze a karjaimat. Nado fogta magát és visszaindult a táborba. Tátott szájjal néztem őt. – Nado! – szóltam utána, mire mosolyogva hátranézett. Majd komor lett.

- Bocs, amiért szemét voltam – úgy mondta, mintha kínoznák – de értsd meg, én soha nem leszek Harry. – Nado elhajtott mellettem az autója irányába. 

Felsóhajtottam. Még álltam és néztem őt. Nado kiszámíthatatlan. Egyszer fent, egyszer lent. Nem tudom mi változott, de hálás voltam, amiért velem jön.

Két napos út, Nadoval. 

Hát akkor, mentsük meg Harry.