II./NEGYVEN ~ "Vége van"

helló mindenki! itt van a következő. még ezen kívül lesz egy rész + utószó. hihetetlen hogy ideértünk. :( na de jó olvasást, mert még nincs vége. köszönök mindent x 

    Három napja már, hogy hazaértünk.

A metamorfok és vámpírok ünneplést csaptak azon az estén. Bár voltak, akik mérgesek voltak rám, mert egy levelet hagytam csupán magam után. Viszont látva a győzelmünket örültek nekünk. Nekem nem volt kedvem ünnepelni. Mármint, valóban nyertem? Mit nyertem? Nadot visszahoztam sértetlenül – legalább is fizikailag – és Harry is megmenekült. A világ rendje szép lassan, de helyre áll majd. A madaram szemén keresztül pedig láttam, hogy Gaizkáék, és a többi csapdába ejtett teremtmény felszabadul. Rátaláltam magamra és kitöltötték az űrt a mellkasomban. Visszakaptam az egyetlen dolgot, ami életben tartott oly sokáig. A kapcsolatunkat. Minden a helyén volt és még sem. Mit nyertem? Mert szerény véleményem szerint, semmit sem. Minden visszatért a bejárt útra, egy-két felfrissült szállal összeszőve. Többé nem fenyegetett háború, sem természeti katasztrófa. Ami normál ember szemével sikeres küzdelmet jelentene. Akkor miért érzem mégis úgy, hogy teljesen legyőztek? Miért nem mozognak többé újratöltődött energiával a lábaim? Miért ilyen átkozottul nehéz felkelnem pár napja az ágyból és szembenézni a világgal? Annyira be voltam rezelve, a gondolkodás sem úgy ment, mint kellett volna. Éjszakákat töltöttem a könyvek fölött, az interneten, mindenhol, csak találjak megoldást. 

    Nem volt. 

    Niente. 

   És kezdtem elveszíteni az eszemet. Harryt nem láttam azóta, hogy ott hagyott. Hiányzott. Épp, hogy visszakaptam, elment. Ha még csak elhagyott volna! Maire. Hagyj békén, Maire. Ezzel álmodtam a két-három órás pihenőmben, és ezzel keltem utána. Fel s alá járkáltam a szobában. A deszkák dübörögtek alattam, reméltem, hogy senki nem kel fel rá a szomszédban. Megálltam, a párkányra támaszkodtam és kinéztem a fejemből. Nem tudom mit kéne tennem. Nincs rá elfogadható megoldás. Egy van, de az kizárt, hogy bevessem. Mást kellett találnom. Addig nem nyugszom. Összefogtam a hajamat, a fejem tetejére kontyoltam és kiléptem a konyhába. Nado és Liliana kíváncsi szempárjával találtam magam szembe. Liliana azóta, hogy visszatért Harry, felvirult. A szemei ragyogtak és folyton mosolygott. Még nem láttam őt ilyennek. Ráadásul láthatta is Őt. 

- Most keltél? – kortyolt a kávéjába barátnőm.

- Igen – hazudtam egyszerűen. Egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel.

- Ó értem, akkor azért járkáltál egész éjjel – legyintett tök természetesen. Liliana egyébként is átlátott rajtam, mint Harry. Vajon köze lehet ahhoz, hogy a szívem dobbanásai elárulnak? Természetesen. A kezem remegett, ahogy a kávét emeltem a számhoz. Mindketten engem tanulmányoztak. Kezdett zavaró lenni, de csak mosolyogtam. – pihenned kéne.

- Jól vagyok – vontam vállat. 

- Igaza van – mormolta Nado – a két óra alvás nem fog előrébb juttatni.

Elfelejtettem lélegezni, amíg Nado tekintetét álltam. 

- Hogy van? – pillantottam Liliana-ra.

A szőkeség beharapta az ajkát és a vállat vonogatta. Nagyszerű. Még csak nem is beszélhetett róla?

- Mindegy – beletúrtam a hajamba. –ne-nekem beszélnem kell Arine-al. 

Kicsörtettem a házból, képtelen voltam elviselni a szánakozásukat. Ahogy végighaladtam a többiek között, éreztem, hogy megbámulnak. Ha érdekelt volna, lehet, hogy zavarba is jövök. De nem úgy lett. Bekopogtam Arine ajtaján, türelmetlenül doboltam a lábammal. Mi tart már ilyen sokáig? Még egyszer kopogtam. Az ajtó kitárult.

- Zha..Amelia, gyere be – mosolygott.

Arine házában ott volt mamma is. Sokkal jobban nézett ki, mint amikor itt hagytam. Bár ez annak is köszönhető, hogy élek. Legalább is így magyarázta az elmúlt hetek fáradalmait. És elhittem neki. Akkora már a szín is visszatért az arcába, nem remegtek az ujjai, ha valamit épp tartott. Egyfolytában viselte a szívmelengető mosolyát, amitől elmélyednek a ráncai. 

- Nem nézel ki jól, Petti – jegyezte meg. Velem szemben állt és feltérképezett. – pihenned kéne.

- Nem, nem kéne! – csattantam fel – most már mindenki abbahagyhatná ezt a dumát! Nem fogok pihenni, nem tudok pihenni!

Mindketten hátratántorodtak a kitörésemtől, mit egyből megbántam. Hisz nem ők tehettek róla. Lefolytam a székre és a kezeimbe temettem az arcomat. 

- Sajnálom. Én csak… nem tudom mit tegyek. 

Mamma leült mellém és a térdemre tette a kezét, megszorította.

- A szíved mélyén tudod, hogy mit kell tenned. Meg kel szabadítanod őt, my little Petti. Ez már szenvedés lesz neki, te is tudod. Kiitta a véredet, ettől már csak rosszabb lesz. 

Nem engedtem, hogy sírjak. 

- Nem – ráztam a fejemet – képtelen lennék rá. Megszabadítani? Mamma, nem veszíthetem el. Nem értitek. Ha azt mondom, hogy nem tudok nélküle lenni, azt szó szerint értem. Nem tudok aludni, kihánytam bármit ettem, nem megy. Nem megy, csak nem – suttogtam egyre halkabban. 

Mamma és Arine összenéztek, majd egyszerre sóhajtottak fel. – nem tudom megölni. Akkor magammal is végeznem kell, vele mennék egy szempillantás alatt.

Mamma keze leesett rólam. Felnéztem az elképedt szemeibe. Vagy inkább megfélemlített? 

- Nem mondj ilyeneket. Nem beszélhetsz így. Ez nem egészséges, Amelia. 

- Szerinted nem tudom? – mosolyogtam bágyadtan – de nem érdekel. Tudom, hogy ezt tenném. Mi van, ha a halál után együtt lehetnénk végleg? Nem kéne semmivel sem törődnünk, mert együtt lennénk.

Arine felállított, megfogta a vállamat és megrázott.

- Azt akarod, hogy a Casia színinfarktust kapjon? Ne merj ilyeneket beszélni, ne előtte! Senki előtt sem. Meg kell szabadulnod ettől, mert azt sem tudod miket beszélsz.

Tényleg nem tudtam?

- É-én… mennem kell.

   Valóban kezdem elveszíteni az eszemet? Hogy tudnám mindezt megakadályozni? Úgy érzem előre tettem egy lépést, majd kettőt hátra. Megmérgeztem Harryt. Jól mondták. De nem a testét, hanem az elméjét. De mi van, ha nem olyan rossz a helyzet? Ha segíthetnék rajta szimplán úgy, hogy mellette vagyok? Látnom kellett. 

- Liliana, hol van? – ahogy beléptem a házba láttam, hogy Lil Nado kezét fogja. Pár pillanatra megtorpantam. Belenéztem Nado szemeibe. Mit rejtettek? Megbánást, vagy teljesen mást? Nem tudtam kiolvasni, mint lényegében soha sem. – beszélhetnénk? Kérlek. 

Liliana felsóhajtott és bólintott. Rámosolyogtam Nadora, de félúton elapadt az arcomról. Kisétáltam az erdő felé, beletúrtam a hajamba. A légzésem szakadozott. Oly nehéz volt a mellkasom, összenyomta a tüdőmet, úgy éreztem megfulladok. 

- Amelia, é..

- Mennyire rossz a helyzet? – fordultam felé, a könnyek felhőkként gyülekeztek a szemeimben. Alig várták, hogy viharként csapjanak le rám.

- Nos – húzta el a száját – ötször megnézte a szerelmünk lapjait. 

Nem tudtam elfojtani a halk kuncogásomat.

- Ennyi?

- Amelia, úgy értettem, hogy napi ötször. Szerinted ez „ennyi”?

Liliana nézte, ahogy elnevetem magamat, amitől vigyorogni kezdett. 

- Látnom kell őt. Valamit tennem kell, még nem tudom, hogy mit. Mellettem állsz? Kérlek, mondd, hogy igen. 

A hátára csapta a haját. A fejét ingatta tehetetlenül, mint aki nem tudja erre milyen választ adjon.

- Nézd – elém sétált és a vállamba markolt – mindketten idióták vagytok, ez tény. 

- Lil..

- Befejezhetem? Köszönöm. Végignéztem, amit leműveltetek egymással, komolyan, videóra kellett volna venni. Szánalmas volt. Így Harry úgy Harry. Amelia, Amelia ne hagyj el, mert szerethetetlen vagyok – Liliana hangosan, nyávogva imitált minket. Leesett az állam – többször gondolkodtam azon, hogy eret vágok. Az elejétől fogva végigkövettem a kapcsolatotokat. Kasey tényleg csak ráadás volt. Mikor megtudtad, hogy vámpír? – nevetett – megfizethetetlen! Többször akartalak megütni, mint általában másokat, és ez nagy szó. Annyira egy naiv tudatlan kislány voltál Harryhez képest. Többször megkérdeztem tőle, hogy komolyan? Megéri ez neked? Persze tudtam, hogy mi van köztetek és azt is, hogy ez mihez vezethet. Na jó, ugyebár pontosan senki sem tudta. Láttam, hogy mennyire elcseszettek vagytok. Ne vágj ilyen fejet, azok vagytok – nyomta a mutatóujját a mellkasomba – ennyire gusztustalanul nyálas szerelmet még a filmekben sem tudtak kitalálni – elmosolyodtam. Neki ez volt a dicséret. Már megtanultam olvasni a sorai között – és őszintén? Marhára a legrosszabbak vagytok egymásnak, egészségtelenek – mélyen nézett a szemembe. Még a levegőt is visszatartottam – de külön? Amelia, - röhögött ismét, a haját piszkálta – nevetséges, de külön még egészségtelenebbek vagytok. Bár nem tudom felfogni miért, de nem léteztek egymás nélkül, ez tény. Szóval ja, a legjobbat akarom Harrynek. Nem számít, hogy mibe kerül. El kell fogadnom, mert a barátom. És te vagy a legjobb dolog számára. Így téged akarlak mellé. Akármit is találsz ki, melletted leszek. – megkönnyeztem a szavait. Úgy éreztem mást sem csinálok, csak bőgök napok óta, nem foglalkoztatott többé – Harry egy pöcsfej, amiért ellökött magától. De megértem, sok mindenen ment keresztül, aztán kiderül, hogy a sötét oldalad Nadohoz is húz. Segítek neked, de csak akkor, ha ez titeket, kettőtöket jó helyre visz. Ellenkező esetben csatlakozok a szerelmünk lapjaihoz – félmosolyra húzta a száját. 

Pár percig nem is tudtam mit mondjak. Csak álltam és vigyorogtam rá, mint egy hülye. 

- Köszönöm, Liliana. – mondtam halkan – Harry mellett te vagy az egyik legjobb dolog, amit kaphattam. Igazi barát vagy.

Liliana felhorkantott.

- Dehogy vagyunk barátok, ne álmodozz, hófehérke. Előbb vágom el a nyakam, mint hogy ilyen szánalmas kislánynak a barátja legyek.

Liliana a szemeit forgatta, de a szája sarka fölfelé kunkorodott.

- Ami Nadot illeti – kezdtem bele – amúgy mi van Niall-el? Azt hittem összemelegedtek.

Liliana lepillantott a földre. 

- Megmondtam neki, hogy nem működhetne, akármit is érez, nem tudom viszonozni – vallotta be. A szám elnyílt. Hirtelen meg akartam ölelni Niallt – nem akartam megsebezni tudod. Tudtam, hogy úgyis elbasztam volna, mindig ez van. Ő pedig túl… jó hozzám. 

- Lám lám – nevettem fel őszintén. Liliana egy „ mi van” tekintettel ajándékozott meg – a jégkirálynő végül egy embert saját maga elé helyezett. El sem hiszem, hogy majdnem egy év kellett hozzá, hogy ezt megérjem.

Liliana rám meredt, az állkapcsa rángatózott. Kuncogva fordultam el, hogy a kapuhoz lépjek. Még hátrafordultam.

- Te vagy a legjobb barátnő az egész világon. Szeretlek, Ana – szívet alakítottam ki a két kezemmel és felé küldtem. Liliana megrökönyödött. Majd egyszerűen a szemét forgatta, elfordult, de előtte nevetve felmutatta a középső ujját. Hát, mi így szeretjük egymást. – hé, Lil – Nado-ra néztem, aki az ajtóban állt. Nem tudtam, hogy mit hozhat ki a sors belőlük. Találkozott a tekintetünk Nadoval. Felsóhajtottam. Boldognak akartam őt látni. – semmi – legyintettem. Elfordultam és kiléptem Spiritfallsból. 

Harry ajtaja nyitva volt. Arra számítottam, hogy wiskey-s üvegek lesznek szétszórva a házban. Ennek ellentétjét bizonyítva, tisztaság volt. Még csak cigi füstöt sem éreztem. Jó jelnek kellett volna lennie, mégis az ellenkezőjét éreztem. Lerúgtam a cipőmet útközben és a nappaliba mentem. Ott ült a kanapén, mozdulatlanul, felém sem fordulva. Pedig tudta, hogy ott voltam. Száz százalék. A TV előtte süket volt már, fekete képernyő azt mutatta, hogy lejárt a CD. Előtte álltam meg, a szívem megszakadt a látványától. A szűk fekete nadrágja volt rajta, és egy kék ing, ami két oldalra lógott, szabadon hagyva a felsőtestét. A haja kócos volt, mint amibe számtalanszor beletúrtak, fésűképp. A zöld íriszei üvegesek voltak, lila táskák voltak a szemei alatt. Emellett falfehér volt, élettelen.

- Harry – szellemként jött ki belőlem a neve. Az álla megrándult és pislantott egyet. – Harry, nézz rám, kérlek. Itt vagyok, beszéljük meg. Hiányzol. – mintha a falnak beszéltem volna. Ott álltam kerek két percig, és semmi. Még csak felém sem fordította a fejét. Erőt vettem magamon odakint a háza előtt, de éreztem, hogy a falam szép lassan omlik le. Mintha ott sem lennék. Ennyire megbántottam? Már nem is tudtam mit mondani. A föld kicsúszott a lábaim alól, a térdeimre estem előtte. A szőnyegbe kapaszkodtam, ki akartam egyenlíteni a légzésemet, de egyre csak ziháltam. – fáradt vagyok. Annyira fáradt – mormoltam és hagytam, hogy a padlószőnyeg beigya az újabb s újabb könnyemet. – é-én nem tudom mit tehetnék, Harry. Harcoltam, ha tehetném esküszöm megszakítanám a kapcsolatot Nadoval. Nem szeretem őt, ig-igen tetszik, tetszett, volt valami, ami húzott hozzá, de harcoltam ellene. Miattad, Harry. Nem volt elég, tudom, jobban kellett volna, megbuktam. De… de soha nem szűntem meg szeretni téged. Még akkor sem, mikor elmentél. Veled álmodtam, képzelődtem, úgy keltem fel, hogy hátha ott leszel és csak egy rémálom volt. Tudom, hogy ellent kellett volna mondanom neki, de csak segíteni akart. Volt ez a tűz, meg a szikra, meg… - a vállaim közé esett a fejem. A karjaim reszkettek alattam. Gyenge voltam, kész csődtömeg – és segített, de… elfáradtam. Én…

Amint lezuhantam volna a padlóra, két erős kezet éreztem meg a vállaimon. Felhúzott az ölébe és kisimította a nedves hajamat az arcomból. Ő is sírt. Lefolyt az arcán, közelebbinek nem is érezhettem volna tekintetét. Hatalmas tenyere rásimult az arcomra, hüvelykujja cirógatni kezdett. Mondani akart valamit, de a szavak a torkán akadtak. Ehelyett inkább lehúzott magához és összehúzta a szánkat. Egyszerre öntött el a hideg s a tűzforró. Úgy éreztem meghallgatattak az imáim. Új erőre kaptam, ahogy összesúrlódtak a sírástól ragacsos ajkaink. Ő beletúrt az én hajamba, én az övébe a tarkóján. Egyszerre sóhajtottunk fel a megkönnyebbüléstől, ahogy elnyílt a szánk és elmélyültünk. Nem csak a csók, hanem mi ketten is. Egymásban. Mintha ezer éve vártam volna valamire, s végre megkaptam. A nyelveink úgy csaptak össze, mint a meleg s a hideg a felhők között, hogy hurrikánt kavarjanak a fejünk fölött. Pontosan olyan érzés volt ott és akkor. Képtelen voltam megbirkózni a csókjával. Lehatolt a testem legmélyébe is, felkavarta a szunnyadó szívem szilánkjait és összetapasztotta őket. Ahogy egymásra néztünk elmondtuk mindkettőnk mesébe foglalt érzelmeit, ahogy belélegeztük egymást, megosztottuk az univerzumnak szánt közös erővel kiharcolt üzenetünket: itt vagyunk, együtt és nem tehet ellene semmit sem. Elmosolyodtam és ahogy belemarkolt a combjaimba, felállt velem, én végigcsókoltam állának minden szegletét. Harry úgy nyalábolt magához, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetnék onnan. Hát nem jött még rá, hogy soha nem tudnám őt ott hagyni? 

    Harry ledöntött a puha ágyára, kimerülten hívogattam őt mosolyommal magam mellé. Szükségem volt rá, hogy oly közel érezzem őt hozzám, mint soha senki mást a világon. Ahogy fölém hajolt, megfogtam a láncát a nyakában, s lehúztam őt hozzám. Egy újabb csókban forrtunk össze. Egy lassú, ígéretes, mégis kalandos csókban. Nem volt szándékomban beszélni. Mit mondhattam volna még, s ő mit mondhatott volna? Szavakkal lehetetlen kifejezni mindezt kettőnk között, egyáltalán lehetséges bármivel is? Lehunytam a szemeimet és élvezettel sóhajtoztam, ahogy kiöltve a nyelvét végignyalta a nyakszirtemet. Egy pillanat sem telt el anélkül, hogy érintettük volna egymást. Ez a hiányról szólt, az elmúlt hét, napok fájdalmas időszakáról, mikor nem láttuk egymást. Nem lehettünk egymáséi. Hiányzott a mosolya, a nevetése, a gödröcskés vigyora, de legfőképpen ő maga hiányzott. Lesimítottam róla az inget s annak útját csókjaim halmazával kísértem le a karján. Hiányzott a bőre íze, az a tökéletes sós-édes keverék, mibe még hozzá csatlakozott a tusfürdőjének fűszere. Hiányzott, hogy úgy súgja a nevemet a fülembe, mint akkor és ott. Harry a már meztelen mellkasomra simította a tenyerét és lehunyt szemekkel hallgatta a szívem egyre csak dallamosabb verdesését. 

- Nem akarlak bántani – suttogta, félúton elcsuklott a hangja.

- Nem fogsz – ígértem meg, és ebben biztos is voltam. 

- Még nincs vége, Amelia – nézett a szemeimbe. Kétségbeesett volt. Tehetetlen. – itt vannak, látom őket.

- Shhh – összesimítottam az arcunkat. Muszáj volt pár pillanatig úgy maradnunk, hogy összeszedjem magamat. A hiányzás, féltésbe torkollott. – szeretkezz velem, Harry – kérleltem.

A tűz lángolt közöttünk. A bőröm felizzott minden simításától, a térdemen, a combomon, s a lábaim között is. Harry nézte, ahogy elnyílik a szám és levegőért kapok. Már csak az alsónadrágja akadályozta meg a beteljesülésünket. Nem akart sietni, én sem akartam. Beharapott szájjal követtem csókjait a testem minden pontján. A haját túrtam, mikor meghúztam felnyögött a torkában és rám lihegett. Egyik pillanatban még a combomnál ólálkodott, a másikban pedig olyan hévvel csókolt meg, mintha nem lenne holnap. Összefonta az ujjainkat s a fejem fölé nyomta bele a matracra, ahogy a csípőjét előre lendítette és egymás szájába ziháltunk a fenséges gyönyörtől. 

- Szeretlek, Amelia – mondta végre annyi idő után. Ennyi elég volt ahhoz, hogy elveszítsem a fejemet a kéj forradalmias tengerében. Beleszántottam a hajába és az ajkát megszívtam. 

- Szeretlek, Harry.

Harry mellém helyezkedett, az oldalamra fordított és hátulról ölelt át. A szám kiszáradt, mikor a mellkasomig húzta fel a térdeimet. 

- Sajnálom a kirohanásomat, nem akartalak megijeszteni.

A fülem mögé harapott lágyan.

- N-nincs miért bocsánatot kérned, neked nem – a vállára döntöttem a fejemet és megmarkoltam a párnát mellettem, mikor a testünk összeolvadt. Harry a nyakamba nyögött férfias, rekedt hangján. A karjait körém fonta s a kínzóan lassú, de erős hajszolása közben magához tartott. Egyszerre remegtünk és sziszegtünk. Izgató volt és mámoros. Hátrafordultam, hogy birtokolhassam a száját. Vágytam rá. Mindenére. A haját szorítottam meg, mikor oly mély, oly ismeretlen pontot érintett, mitől elnyílt a szám, kimeredtek a szemeim és a karjába martam.

- Mi a baj? – ijedten meredt rám – fáj?

- Én cs-csak – dadogtam, a világ összefolyt előttem, ahogy a hasamban lévő görcs egyre nagyobb lett. Harry megragadta a derekamat, lenyomott az ágyra és egy újabb, erősebb mozdulattal ismételte meg az előzőt. A hangom elcsuklott, a testem minden eddiginél erősebben remegett meg, a fejem a párnába esett. Harry végigcsókolta a karomat, majd a fülembe morgott.

- Van róla fogalmad, hogy itt, emiatt a ponttól – kimeredtem az intenzitástól, amit arra mért – milyen hangosan fogod sikítani a nevemet? Mhm? – az orra cirógatta a fülcimpámat, majd bekapta és beszívta. 

- Ó, Harry – suttogtam el a nevét egy halk nyögdécselés közepette. 

Kész verejtékező roncs voltam a karjai között. A gyönyör hullámokban tört rám, Harrynek le kellett szorítania, mikor kirobbant bennem. Egyikőnk sem bírta kontrollálni a hangját, és talán még hangosabb voltam, mint eddig. Teljesen megsemmisített.

   Az ágyon feküdtünk, kellett pár perc, amíg visszatértünk a földre. Harry a mellkasára húzott, ő a hátán feküdt. A hajamat eligazgatta a hátamon, egy percre sem vettük le egymásról a szemünket. 

- Szeretlek – súgta ismét. 

- Szeretlek – sóhajtottam mosolyogva. 

Harry felhúzott magához. Összeérintette az ajkainkat, s úgy tartotta. Eltelt egy perc, kettő, vagy tán öt is, amíg úgy maradtunk. Éreztük egymást, semmi több nem kellett. Rám mosolygott, és örömmel üdvözöltem hát a gödröcskéit is. Belenyomtam az ujjbegyemet, mitől halkan kuncogni kezdett.

- Emlékszem, mikor elsőnek csináltad ezt – elkapta az ujjamat és belecsókolt édesen – soha senki nem nyomta bele az ujját, erre te ott állsz és egyszerűen ezt csináltad. Teljesen levettél a lábaimról.

Elvigyorodtam, majd bele is csókoltam. Finoman megnyaltam, mire ő a tarkómnál fogva még inkább magához nyomott. Úgy tudtam volna maradni örökre. 

***

   Valamikor este nyolc körül aludhattunk el. Harry magához ölelt és halkan szuszogott a fülembe. Hetek óta először tudtam olyan mélyen az álmoknak adni magamat. Az éjszaka közepén arra keltem, hogy fázom. Kinyitottam a szemeimet, hogy a takaróért nyúljak, gondoltam Harry elhúzta. De Harry sehol sem volt. Halk morgást hallottam kintről a konyhából. Felvettem Harry kék köntösét, magamra sodortam és kikukucskáltam. 

- Nem, nem, nem, bántani fogom, el kell mennie – Harry jobbra-balra járkált a konyhában. – húzz már el! Menjetek el! A francba!

A torkom összeszorult. Halkan zártam be magam mögött az ajtót, a háta mögé akartam lopózni, hogy megölelhessem. Átfontam a karjaimat a derekán és a hátába temettem az arcomat. Adni akartam neki valami vigaszt, valami támaszt, hátha segíthetek átvészelni az egészet. Harry megfeszült. Kikászálódott az ölelésemből és megfordult. A szemei jegesek voltak, távoliak. El sem akartam hinni, hogy tényleg ő az. Csak képzelődök, ugye?

- H-Harry? 

Hátra léptem egyet. Valami nem stimmelt. Nem így kéne rám néznie. 

- Nem megmondtam, hogy hagyj békén? 

- Harry, én vagyok az, Amelia – felemeltem a kezemet, de ahelyett, hogy megnyugodott volna, még idegesebb lett.

- Nem elég, ugye? – nevetett – ne vedd a nevét a szájára, Maire. Amelia a szobában alszik, nem vagyok őrült.

A számhoz kaptam a kezemet. Erősnek kellett lennem.

- Nem, felébredtem, érints meg, én vagyok az, kérlek, Ha…

Harry hirtelen nekivágott a falnak és rám mordult a nem emberi, inkább állatias hangján.

- Hagyd abba – ordított – hagyd békén Ameliát! Nem tudod elviselni, hogy boldog vagyok vele? Végre visszakaptam őt. Lehet, hogy nem ugyanazt érzi irántam, mint én ő iránta. De szeretem őt, hagyj minket békén!

Leesett az állam. Harry nem hitte el, amit mondtam neki? Ismét viszontláttam a könnyeimet. Eddig csak kés volt a mellkasomban, most már forgatták is. 

- Harry, nézz rám, é-én v..

- Fogd be – megfogott és a konyha másik oldalára dobott. A szemöldököm felszakadt, ahogy beütöttem a fejemet. Nem bírtam visszafogni a fuldokló sírásrohamomat. – el foglak tűntetni innen.

- Harry, nézz r… - összerezzentem, amikor a kezével lesodorta a késeket a földre. Felsikkantottam, mert az egyik végigsúrlódott a lábszáramon. Megvágott. 

Felnéztem rá, nem tudtam, hogy mi hozta őt vissza hozzám. A sikításom? A vérem illata? Vagy a félelem, ami eltelített hirtelen? 

- Istenem, Amelia – hátrálni kezdett – mit tettem. Istenem, nem, nem, nem – rázta a fejét és elfordult – ne nézz rám. Félsz tőlem, érzem, és jogosan. Istenem, fél tőlem, fél tőlem.

Harry becsapta maga mögött az ajtót. Ott hagyott, én pedig a földre dőltem, bekuporodtam magzatpózba és leküzdötten hagytam, hogy rázzon a véget nem érő fájdalom. Vége van. Harry elveszik szép lassan. A telefonomért nyúltam, a hüvelykujjam remegett, alig bírtam kikeresni Liliana számát. 

   Kicsengett. 

   Meg kell találnia, nehogy kárt tegyen magában. Láttam a szemében, az undort, saját maga ellen. Amiért bántott. Amiért kiolvasta a félelmet. Az egyetlen, amit nem bírt elviselni a sírásom mellett.

   Ha féltem tőle. 

   Véget kellett vennünk ennek.

  

   Most már tudom. Nincs visszaút. 

- Halló? Liliana hangjára még hangosabban kezdtem zokogni.

Mammáéknak igazuk volt. Tudom, mit kell tennem. 

Véget kell vetnem ennek. Kettőnknek.

Fel kell szabadítanom Harryt.