II./HARMINCKETTŐ ~ "Feltétel nélkül"

sziasztoook! meghoztam a következőt! köszönöm szépen azt a rengeteg véleményt, amit az előzőhöz kaptam. nagyon jól estek a szavaitok, el sem tudjátok képzelni mennyire. mindig örömmel fogadom őket! :) szóval köszönöm még egyszer <3 remélem tetszeni fog a folytatás! ne adjátok fel, Amelia sem fogja ;) xx

        Repültem.

        Szó szerint.

    A madaraim felemelték az erőt vesztett testemet és elrepítettek oda, ahová nem akartam többé visszatérni. Sehová sem akartam visszatérni. A fejem úszott az üresség tengerében, alig bírtam nyitva tartani a szemeimet. Az ájulás szélén álltam s nem azért, mert kimerültem. Nem azért, mert végig kellett másznom a sivatagon, hogy menedéket találjak. Azért, mert éreztem, hogy az élet szép lassan eltávozik belőlem. Haldokoltam. Nem a szíved leáll agyad kikapcsol tested elenyészik módon. Ez más volt. Keltél már fel valaha úgy, hogy fölösleges kinyitnod a szemeidet, mert semmi nem vár rád többé? Mert a tündöklő nap nem fogja többé elfeledtetni az életed apró nem-apró hibáit. Mert a mosolyod soha többé nem fogja azt sugallni, hogy igen, ez a lány valóban boldog! Mert a szíved soha nem fogja elfeledni azt a rápecsételt mély nyomot, ami egyszer megannyi gyönyörben hempergő emléket hordozott. Nem fogja. Kínozni fog. Felemészteni. Érzem. Ahogy a felmelegedett levegő táncot jár élettelen testem körül és próbál visszacsalogatni. Érzem, hogy visszautasítja. Érzem, hogy felvonta az falat maga köré, amit soha senki az átkozott életben nem fog tudni megtörni. Vaskos, erős, és ellenálló. Látom az égszínkék égnek ragyogó mosolyát, mit többé vicsornak látok. Mélybe süppedt, sötét, diadalittas vicsornak. Legyőztek. Végem volt. Vége volt. Nem akartam levegőt venni, mert az azt jelentené, hogy Nélküle kell léteznem. De behunyni sem akartam a szemeimet, mert azt jelentené, hogy Nélküle kell megvívnom a rémálmaimat. Nem akartam hazatérni, mert az többé nem volt otthonom. Velünk együtt porladt szét. Elhagyott. Nem vár többet. Én sem vártam rá. 

    A nyárban úszó friss fűbe süppedt a hátam. A fejem oldalra bukott s csak néztem, ahogy a fűszálak jobbra-balra illegnek, egymásba fonódnak, és invitálják a katicabogarakat a levelükre. Tücsökciripelést is hallottam, mi inkább volt egy berozsdásodott hegedű lassú vonására hasonlított. Láttam a sebtében közeledő lábakat, a hangok összefolytak körülöttem. Valaki a karjaiba vont. A fejem hátra hullott, a karjaim mozdulatlanul henyéltek mellettem. Meghaltam. Egy gyöngéd ujj söpört végig a szemem alatt. Könny. Ezért volt homályos a látásom. Nem akartam, hogy megmentsenek. Nem akartam, hogy ez történjen. Miért nem hallja valaki a segítségkérésemet? Rettegve ordítok bele a sötét semmiségbe és senki sem figyel rám. Talán már az elmém ordít. Nem is. A szívem. Eldalolja utolsó eszét vesztett nótáját. Mielőtt darabokra hullik bennem. 

- Istenem, mi történt? Ekaitz, mi történt vele?

- Haldoklik – mondta halkan – érzem a fájdalmát. 

A szemeim fen akadtak, s majd jojóztak. 

- Mondd el, hogy mi történt. Istenem, Arine! Meg kell mentenünk! Vérzik? Hol fáj? Zhamina, kicsim, felelj nekem.

- Csak saját magát mentheti meg – felelt Ekaitz – nem a teste haldoklik.

Csend lett. Minden szavukat hallottam.

- Mi történt Harryvel? – mamma hangja törékeny volt. 

Legurultam a karjaiból és belekapaszkodtam a fűbe. A hasamon feküdtem, képtelen voltam felnyomni magamat. Nem is akartam. Végignéztem a mezőn. Minden visszatért a régi kerékvágásba. De kérdem én: minek az árán? Minek az elcseszett árán? Hörögni kezdtem. Éreztem, hogy nem kapok levegőt. Az ujjaim elfehéredtek a szorítástól. Itt van, már érzem. Meghalok. 

- Be kell vinnünk a házba! – ordította Artzai – Nado, segíts neki!

Lehunytam a szemeimet. Nem akartam senkivel sem szembe nézni. Legyőztek. Győzzenek hát le teljesen. Miért mentettek meg? Ott kellet volna maradnom, meghalni. Meg akarok halni, valaki szakítsa ki a szívemet, mert nem bírom a darabok éles szúrását a mellkasomban. 

- Minden rendben lesz – hallottam a hangot a fülemnél. A hangot, ami megmentett a jégbarlangban. Nadoét. Erős karjai tartottak biztosan, bárcsak ne tartottak volna. Nem akartam meggyógyulni. Hát nem látják, hogy Nélküle nincs gyógyulásom? Valami történt közöttünk. Valami megszakadt. Az egyetlen dolog, ami életben tartott. Elvesztettem. Az én hibámból. Harry úgy távozott el, hogy azt hitte csalódtam benne. Harry sosem sírt az én szavaim miatt, mert nem volt miért. Nem bántottam. Nem bántottuk egymást, hogyan is tudtuk volna? S én beletiportam. Megtörtem. Az egyetlen embert, akiért feladtam volna bármit. Megtörtem. 

    Elpusztítottam.

    Pusztítsanak hát el engem is. Saját magamat. Képes vagyok rá. Nem akarok itt maradni, mert a bűntudat, a hiány, azaz üres érzés a halálomig gyötörne. 

- Fektessétek le, pihennie kell, aludnia – mondta Artzai. A tekintetem találkozott Arine-éval. A szemei könyörögtek, ahogy mammáé is. Hagyjatok magamra – mondtam, legalább is szerettem volna. De a szavak nem jöttek ki a torkomon. Aztán a mellkasomra néztem. Zöld, piros és fehér színű tincs nőtt ki a hajamba. Leszorítottam a szemeimet. Meghaltak. Megöltem őket. Édes Istenem, a madaraim. Mindennek én vagyok az oka. El kell törölni az egyetlen forrást. Az egyetlent, aki tönkretett mindent. 

    Engem. 

- Ettől aludni fog. 

    Egy széken ültem, amikor nyitottam a szemeimet. A fejem nehéz volt, a szemeim puffadtak a sírástól. Sötét volt, semmit sem láttam. Hol vagyok? Fel akartam állni, de a lábaim és a kezeim is a székhez voltak kötözve. Rángatózni kezdtem, de feldőltem a székkel. Magas sarkú kopogását hallottam. 

- Nem tudtál nyugton maradni, mi? – a hang elrettentően ismerős volt. Elnyíltak a szemeim, mikor az a fekete csizma jelent meg előttem, amit én szoktam viselni. A széknél fogva felállítottak - így ni. – sóhajtottam. Igen, sóhajtottam. Ott állt életnagyságban Amelia Knightley. Begöndörített hajjal, sötét bőrrel, duzzadt ajka csillogott a szájfénytől. A vörös szemeiben valami olyan ült, mit többé nem találtam én magam. – hogy nézel ki?

- Ahogy te – feleltem, s ő elnevette magát. Valóban ilyen a nevetésem? Nevetőráncok jelennek meg a szemeim körül, ragyognak a szemeim és megmutatkoznak a hófehér fogaim. Wow. 

- Azon kívül – vont vállat, és egy együtt érző grimasszal guggolt le elém. – borzalmasan festesz. 

- Álmodom, ugye? 

Elmosolyodott és megsimította a hajamat. Annyira más volt, mint én. Határozott, nem búslakodó és egy boldog sugárzás vette őt körül. 

- A fejedben vagyunk, igen – bólintott. Saját magammal beszélek, remek. – igen – nevetett – saját magaddal beszélsz. 

A semmiből elém húzott egy széket, és leült. A térdeire támasztotta a könyökét, rá pedig az állát. Hosszan tanulmányozott. Tetőtől talpig, ajka hol legörbült, hol felkunkorodott. Én is méregettem őt. Fura volt saját magamat látni kívülről. A hosszú hajam végigvonaglott a vállaimon, a lila tincs tökéletes kontrasztot alkotott vele. Magas voltam, itt-ott fodros, szélesebb vállak, vékony derék és a csípőm széles. Komolyan így néztem ki? Mert a tükör nem így mutatta. Konkrétan mintha egy másik bombázó lányt láttam volna előttem. Ez nem én vagyok. Nekem nincs ilyen formás alakom. Vagy igen? Megráztam a fejemet. 

- Amelia, Amelia, emlékszel, amikor elsőnek megláttuk őt? – sóhajtott fel. A bizsergés végigszántott a gerincemen – mennyire ijesztő volt és egyszerre nem tudtuk levenni a szemünket róla. 

- Hagyd abba – fordítottam el a fejemet. Nem kaptam levegőt.

- Emlékszel az első csókunkra? Te jó Isten – merengett el és beharapta az ajkát – amikor a falhoz vágott. Emlékszel? Mikor elsőnek megérintett. Milyen ügyetlenek voltunk – nevetett elpirulva. Legalább pirul – csak követtük őt. Mindig követtük – sóhajtotta.

- Fejezd be és elengednél? – rángatózni kezdtem.

- Imádjuk, amikor piszkos szavakat mondd a fülünkbe, nem? Szégyenbe jöttünk, de Istenem, ó te jó ég – a hangja elcsuklott és a kezébe temette az arcát halkan kuncogva, mint egy szégyenlős kislány – tudta jól, hogy mit tesz velünk. De hát ő ilyen, nem? Mindig tudja. 

- Ame…

- Az első szeretkezésünk… még mindig érezzük az érintését, mhm – rám mosolygott, és nem tehettem róla, viszonoztam. Mert éreztem. A karomon, a nyakamon, a csókjai, az ujjbegyei, ahogy forradalmias útjukkal életre keltik minden apró zsigeremet – annyira szeretjük őt, Amelia. 

- Meghalt – mondtam, mire komorabbak lettek a szemei.

- Azt mondtam szeretjük őt. Szeretjük őt, ugye? - Próbáltam kutatni az üres mellkasomban. Válasz után. Miért nem tudtam rávágni, hogy igen, örökre? – koncentrálj rám. – a kezeibe vette az arcomat. Mi történik? Miért nem tudtam kimondani, hogy szeretem őt? – nézz rám, Amelia. Szeretjük őt, teljes szívünkből.

- É-én…

- Semmi baj – hangja lágy dallam volt – semmi baj. Sok mindenen mentünk keresztül. Fel kell tudnod dolgozni. Amelia, nem törhetsz meg, most nem. Figyelj rám – duruzsolta – Harry szeret minket, annyira szeret. 

- N-nem – ziháltam – tönkretettük őt.

- Akkor is szeret, mindig szeretni fog. Mi mindig egyek leszünk, Amelia – súgta és megcsókolt. Elnyíltak a szemeim, majd lecsukódtak. Az ajkak ismerősök voltak. Puhák, kényeztetők, és lágyak. Vastag, hosszú, férfias ujjak szántottak bele a hajamba, s ahogy elhúzódott, találkozott a tekintetünk. A zöld, közeli, csodálatos szempár. Ami tönkretette a világomat. – várlak – súgta és ahogy jött, úgy tűnt el.

Leesett a fejem és elengedtem a könnyeimet. 

- Harry… - mormoltam elveszve.

- Meg kell találnod őt – Amelia megfogta az államat, felemelte, hogy ránézzek – mi nem ezek vagyunk. Nem adjuk fel. Megígértük neki, emlékszel? Hogy ketten leszünk és hogy nem adjuk fel. Miért szeged meg rögtön az első nehezebb akadálynál az ígéretedet?

- Nem megy – dadogtam reszketve – nem megy nélküle. Te nem érzed? Elment, nincs velünk.

- De itt van – a tenyerét a szívemre tette – ki kell engedned a gőzt. Engedd, hogy fájjon, aztán találd meg őt. Találd meg. 

    Levegő után kapva keltem fel az ágyon. Csend volt és egyedül voltam. Az erőm nagy része visszatért. Felálltam, meg kellett támaszkodnom, mert megbillentem hirtelen. Kipihentnek éreztem magamat, mint aki legalább egy hetet aludt. Kinéztem az ablakon, mindenki kint volt. Ki edzett, ki fel s alá járkált. Kiléptem az ajtón, és többen is felém fordultak. Mindenki megkönnyebbült. Meglepődtem, amikor Liliana előttem termett. Ó, csak ezt ne.

- Amelia – a hangja távoli volt, mint aki tudta mire számítson – kérlek, mondd, hogy…

Kösz, jól vagyok, Liliana.

- Szeretném, ha beszélnél Cristoferrel és a többi vámpírral. 

- Mi? – esett le az álla.

- Szeretném, ha beszélnél velük. Mondd meg nekik, hogy Amelia Knightley háborúra hívja őket. – mondtam monoton hangon- fél órájuk van ideérni. Leléptem a lépcsőn és az erdő felé indultam. 

- Mi a franc? Egy teljes napig ki voltál ütve és azt sem mondod, hogy mi történt? – tovább mentem. Elkapta a csuklómat – Amelia, hol van Harry?

Lehunytam a szemeimet és mély levegőt vettem. Liliana hangja törékeny volt és reménykedő.

- Meghalt – mormoltam halkan.

- Nem – szorítása erősebb lett. – nem, nem mondhatod azt, hogy meghalt. Mert nem halt meg. Nézz rám, ha hozzád beszélek.

- Hívd a vámpírokat. 

Elhúztam a kezemet és tovább sétáltam. Liliana ordította a nevemet. 

- Csak egyszer az életben, bízz bennem – kiáltottam vissza.

Nem álltam meg. Akkor sem, mikor Liliana dühöngeni kezdett és kiszaggatott egy-két fát. Akkor sem, amikor éreztem a könnyeit. Nem állhattam meg. Mennem kellett. 

    Fogalmam sem volt meddig mentem az erdőben. Egy hangot sem akartam hallani. Mikor elhalványult minden mögöttem, a zajok, a házak, a vízesés, megálltam. A szél belekapott az ágakba és a levelek zizegni kezdtek körülöttem. „Engedd ki a gőzt” „Sírj”. Nem tudtam. Egész úton idefelé arra próbáltam rávenni magamat, hogy érezzek valamit. De nem ment. Az ürességen kívül nem ment semmi sem. A francba, azt sem tudom kimondani, hogy mit érzek Harry iránt. Egyáltalán érzek valamit? Már nem tudom. Lehet tényleg nem volt valódi. Lehet csak egy elhintett gondolat volt és azért ragaszkodtunk egymáshoz annyira. Futni kezdtem. A lábaim dübörögtek a talajon, ahogy átszántottam a fák között, bokrokban néha-néha felakadva. Felnéztem az égre, versenyt futottam a madarakkal. Eltökélt szándékom volt, hogy annyira fárasztom ki magam, amíg a testem elhagyja magát és csak a gondolatok maradnak. „Találd meg őt.” Lehunytam a szemeimet. Sírni akartam. Hol vannak már a könnyek? Harry meghalt Amelia, elvették tőled. Kuszák voltak a gondolataim idefelé menet, de most már kitisztulni látszottak. Mintha visszanyertem volna a saját elmémet, a saját irányítást a testem felett. Amikor megbotlottam megkapaszkodtam a fatörzsben és tovább hajtottam. Harry vámpír volt. Vámpír, aki embereket öl. Kiszívja a vérüket. Harry gyilkolt. Ezt mindig is tudtam, de most valahogy elrettentőbb volt. Nem féltem tőle, nem is vádoltam érte. Mikor elfáradtam ledőltem a fűbe és elterültem. Kezeimet, lábaimat kinyújtottam és lehunytam a szemeimet. Élveztem a szél cirógatását, a nap finom nyaldosását, a madarak csiripelését. A szemeim előtt van, ahogy másokból iszik. Másokat bánt, nem-bánt. „Találd meg őt” – jött a hang a fejemben. Hogy a francba lehetnék képes megtalálni őt? Vele születtem és most kiszaggatták a testemből. Sírni akartam a hiánya miatt. Hiányzott. De ő vagy inkább a melengető érzés a mellkasomban? Utálnom kéne? Félnem tőle? Nem tudom. Amennyire elvonultak a felhők, annyira sötét lett az egész. Elvakítottak a hozzá kapcsolt érzelmeim. Vajon most is elvakítanak? Hogyan tudnék valamit előhívni magamból, ami már nem létezik? Az álmom előtt nem akartam élni nélküle, és ahogy felébredtem, mint akit fejen csaptak. Nem tudom mi történik. Ezt jelenti azt, hogy megszakadt a kapcsolatunk? Hogy mindent máshogy látok? Beharaptam az ajkamat. Nem tudom mit gondoltam Harryről. Sosem éreztem még így, még amikor kikapcsoltam az érzelmeimet, akkor sem. 

     Üresség, homály, és sírni akarás.

    Így tudnám jellemezni magamat, ahogy kezdtem visszasétálni. Azt kellett volna. „Ki engedni a gőzt”. De valahogy nem ment. Nem éreztem magam megtörtnek. Valami más fogalmazódott meg bennem, ki akartam deríteni, hogy mi az. A vámpírok ott voltak a kapunál. Besétáltam a házamba, rövid zuhanyt vettem és felöltöztem. Felvettem a térdfölé érő piros szoknyámat, a fekete csizmámat és egy ugyanolyan színű toppot. Felfogtam a hajamat és csak a színes tincseimet engedtem le. Lehunytam a szemeimet. Nem mondtam semmit sem, annak ellenére, hogy a szívem összeszorult a madaraimért. Ismét megmentették az életemet. Nem fogják megbánni. Felvettem az íjamat, a vállamra csaptam és kivágtam az ajtót. Lesz, ami lesz. 

- Engedjétek be őket – mondtam határozott hangon. 

- De Amelia, nem engedhetjük be azokat a vadál…

Rámeredtem Artzaira. Felvonta a szemöldökét.

- Jobban nézel ki – tette még hozzá – elmondanád, hogy mi történt?

- Amint beengeditek őket – mormoltam és a kapu felé sétáltam. Útközben emlékeztettem magamat, hogy erős vagyok, erős leszek. „Találd meg őt” – ugrott ismét a fejembe s elhessegettem. Kitártam a kaput. Cristofer dühös zöld szemei rám villantak. 

- Megöllek – mondta nekem fenyegetően – elvitted a fiamat, megöllek. 

Felvontam a szemöldökömet. 

- A fiadat – ízlelgettem a szót. Persze mindenki a gyermeke volt, amíg nem úgy ugrálnak, ahogy ő akarta. És Harry nem úgy ugrált. – gyertek be és elmagyarázok mindent. De – emeltem fel az ujjamat – ha bárki hozzányúl a metamorfokhoz esküszöm, hogy nem mentek ki innen.

Nem tudtam honnan szedtem a bátorságomat. Egyáltalán mi ütött belém? 

- Fenyegetsz? – nevetett hátra vetve a fejét, mielőtt megtámadhatott volna, Liliana beugrott közénk.

- Csak hallgassuk meg – kiáltotta – az Istenit, csak hallgassuk meg! Azzal kurvára nem hozzuk vissza Harryt, hogy kinyírjuk egymást. Elegem van. Elegem van belőletek!

Liliana remegett, mikor megfogtam a kezét. Azt hittem elhúzódik, de csak rám pillantott eltört tekintettel. Megszakadt a szívem érte. 

- Öt perced van, metamorf. Senki nem nyúl hozzájuk, amíg el nem mondja mit akar. 

    Csak remélni tudtam, hogy így is lesz.

    Három farönköt tettem fel egymásra, és Nado segítségével felálltam rá. Végignéztem rajtuk. Egyik oldalon a metamorfok undorral a tekintetükben, a másikon a vámpírok gyűlölettel minden porcikájukban. Ennek véget kellett vetni. Egymást szapulták, hangosan, nem számított, hogy épp beszélni szerettem volna. Lepillantottam Liliana-ra, aki mellettem állt. Miért nem utál? Az orrnyergemet kezdtem nyomkodni.

- Hallgassatok el – kiáltottam el magamat. A kezem ökölbe szorult és a hangom visszhangzott. De nem hallgattak el.

- Fogjátok be a mocskos pofátokat! Mindenki! – Liliana sikított, pár másodpercre megálltak, majd folytatták. Rázott az idegesség. Nem igaz, hogy nem akartak elhallgatni. Közben észrevettem Rhyst a tömegben, felém haladt. Rá mosolyogtam, hogy eltűntessem az aggódó tekintetét. Viszonozta, de nem volt meggyőző. Aztán láttam, hogy egy vámpír nekitámad egy metamorfnak. Azon nyomban előhúztam a nyílvesszőmet és szinte lehetetlen sebességgel lőttem el bele a pólójának az ujjába. A fiú nekidőlt a fának a sokktól. Leugrottam a helyemről és hozzásiettem. A tekintetemben minden volt, csak türelem nem. Kihúztam a nyílvesszőt. Mindenki meglepetten meredt rám, és el is hallgattak. Síri csönd lett, ahogy ott álltam a két csapat között, váltogatva közöttük a tekintetemet. 

- Hát, ez szexi volt – Rhys rám kacsintott. Elnevettem magamat, majd körbe fordultam. 

- Nem lesz háború. Akármit is terveztek, együtt fogunk harcolni.

„Még mit nem” „Ez megőrült” „Egyáltalán ki ez”.

- Fogjátok. be. – morogtam szűkült szemekkel. Honnan jött ez a sok energia és kitartás? – egy csapda volt az egész.

- Leszedem a fejedet, te szörnyeteg! – ordították a jobb oldalamról. Szúrós szemekkel néztem a metamorfra, nem ismertem. 

- Gyere, szedd le! – ordítottam – szedd le az enyémet is, mert kiállok mellette.

A vámpír elé álltam és farkasszemet néztem vele. Elegem volt. Nem akartak figyelni rám. 

- A vámpír mellett állsz? Akkor megölünk vele együtt – horkantott fel.

- Hé haver, hátrébb az agyarakkal – Rhys mellém sétált – miért nem fogjátok be a szátokat és hallgatjátok meg, hogy mi a mondanivalója? Ha azt mondta, hogy csapda volt, akkor én hiszek neki. 

- Meg én is – mondta Liliana és mellém állt. Mentális ölelést küldtem nekik, amiért kiálltak mellettem. 

Többen felhorkantottak. Rosszabb volt az egymás iránti gyűlölet, mint gondoltam.

- Most már hozzájuk érhetünk, Cristofer? 

Cristoferre esett a pillantásom, aki Artzait pásztázta. Arine Artzai mellett állt. Mintha fejben beszéltek volna meg valamit. 

- Cristofer – szólítottam meg. Bevetettem az egyetlen aduászomat. – Jack üdvözöl.

Kisebb lettem a tekintete alatt. Sőt, mindenki tekintete alatt. Mielőtt Gaizkával kiálltunk volna, hogy bevárjuk a madaraimat, Jack félrehívott. 

- Hogy mondtad? – megmerevedett ott helyben. A keze ökölbe szorult, a szemeiben izzott a sötét harag. A következő pillanatban a hátam a fának ütődött, felnyögtem, Cristofer elölről szorított neki – találkoztál Jackel? – biccentettem. Valahogy a keze a torkomon nem hagyott beszélni – hol? Az lehetetlen. Jack halott. Levették a fejét kétszáz évvel ezelőtt. 

- Cristofer, megfojtod! – Liliana lefejtette a kezét a nyakamról.

Köhögni kezdtem. Kellett pár pillanat, míg összeszedtem magamat. Elsétáltam a két ellenfél közé, lassan, miközben beszélni kezdtem. 

- Ez nem a metamorfokról és a vámpírokról szól. Mindannyian az univerzum játékában veszünk részt. Megteremtette a metamorfokat, és a vámpírokat is. Elrendeltetett, hogy ne tudjunk ellenállni egymásnak. De ez a kapcsolat nem mindig erős – Liliana-ra pillantottam. Elnyíltak a szemei és félre pillantott. Nem vádolni akartam, csak tudatni vele, hogy mindenről tudok már. Csend volt, mindenki rám figyelt. Megfordultam a sor végén, és visszafelé vettem az irányt. Miközben magyaráztam belenéztem a szemükbe, biztosítottam őket róla, hogy nem hazudok – az univerzum öregszik. Ez olyan, mint mi vagyunk. Van a testünk és a van a lelkünk. A testünk elbírja a halandó lelkünket, de mi van az univerzuméval? Ami örök? Kellett egy olyan test, ami nem öregszik, viszont érez. Életképes. Félig ember – néztem Cristoferre – félig vámpír. Egy hibrid. 

Többen hátra tántorodtak, elnyílt a szájuk és halkan diskurálni kezdtek. 

- Ez lehetetlen. 

- Undorító.

- Lehetséges – néztem a földre.

- Nem – nyögte Liliana – nem.

Felnéztem és bocsánatkérő pillantást lövelltem felé.

- Harry az. 

Mindenkinek sürgős megbeszélnivalója volt. Álltam a lenéző tekinteteket, tudtam, hogy részben én tehettem róla. De már nem tudtam visszafordítani.

- A lényeg – emeltem fel a hangomat – hogy minket használ arra, hogy élhessen. Vámpírokat és metamorfokat. Hogyha végzett vele eldobja. A világok közötti helyre – összerezzentem, ahogy a sivatagra gondoltam. Hogy mennyire szomjas voltam. Mennyire szenvedtem.

- Jól vagy? – kérdezte Rhys és én bólintottam. 

- Ennek semmi értelme! – kiáltotta az egyik vámpír – egy félig ember és félig vámpír miért lenne erősebb, mint egy vámpír teste?

- Egy hibridé mindig erősebb, idióta – szólta le Liliana, bár ő is kérdőn nézett rám. 

- Egy fele más jóval erősebb. Ahogy mi megbirkózunk a ti lelketekkel, egy hibrid megbirkózik az univerzuméval. A lényeg – sóhajtottam - hogy a vámpírok és a metamorfok csapdába estek a haláluk után. A választóvonalra. Ami elválasztja az életet a haláltól. Odaszorultak. Ott voltam, láttam őket, Jack-et is – néztem Cristoferre – egy sivatag volt az egész. 10 órát gyalogoltam legalább, félig halott voltam a szárazságtól.

Rhys, Liliana és Arine-ék is rám néztek. Mamma a szájához kapta a kezét és próbált nem sírni. 

- De megmenekültem – bólintottam.

Felálltam ismét a helyemre és körülnéztem. A vámpírok és a metamorfok le voltak sokkolódva. Cristofer is. Láttam az arcukon. A fejüket rázták és dühöngtek.

- Össze kell fognunk. Ha tovább gyilkoljuk egymást, ha háborúzunk – Arinenak szegeztem a mondandómat, aki megszégyenülve hajtotta le a fejét – saját magunkat küldjük a pokolba. Ott jártam.

- Honnan tudjuk, hogy ez nem csak egy mese? Bizonyítsd!

- Nem tudom – tártam ki a karjaimat – homokot nyeltem, szomjaztam, jégbarlangban voltam előtte, és végignéztem, ahogy a szemem láttára szakítják ki belőlem Harryt. Nem tudom bizonyítani. 

Liliana arca eltorzult. Mondani akart valamit, de csak lesütötte a fejét.

- Miért érdekelne ennyire egy vámpír sorsa? – fonta össze a karját a kérdezőm – Harry egy vámpír volt, gyilkos, embereket ölt. Téged látva valószínűleg ezt nem díjazod.

Gombóc nőtt a torkomba. Olyan ideges lettem, hogy leugrottam és felé csörtettem. Megálltam előtte, megvillantak a szemeim. 

- Azért, mert Harry egy kibaszott jó ember volt! Mert változtatott az életvitelén, életeket mentett, jobb ember volt a legtöbbünknél!

- Nem ember, vámpír.

    Elhallgattam

    Hátraléptem egy lépést. Nem ember, vámpír. A fejem zsongani kezdett. „Találd meg őt”. Megráztam a fejemet. A mellkasom hirtelen megtelt melegséggel. Kirázott a hideg, libabőrös lettem. Miért hívom embernek még mindig, amikor vámpír? 

    Mindig is embernek hívtam.

    Nem tekintettem rá úgy, mintha más lenne.

    Még most sem tudok. 

    „Találd meg őt”

- Amelia!

- Várj – ráztam a fejemet. Szükségem volt egy percre, hogy kitisztítsam a fejemet - Aki hisz nekem, az velem fog harcolni. Ezt nem fogja megúszni. Nem hagyhatjuk, hogy a fajunk szenvedjen azon az Isten verte helyen. 

Rhys, Liliana, Nado és Arine is elém állt. Lemosolyogtam rájuk. Artzai és Cristofer nem feleltek még.

Elcsodálkoztam, amikor Kasey kilépett elsőnek a tömegből. 

- Szóval most már barátok is vagyunk? – mosolyodtam el az agyát húzva.

- Ne bízd el magad, hercegnő – forgatta a szemeit.

- Ne érj hozzá – lépett elé Rhys. Kasey hátra vetette a fejét úgy nevetett.

- Nyugi, nem ölöm meg – kacsintott rá – még. 

A fejemet ráztam. Rhys dühös volt rá. Nem volt csoda, hiszen őt is majdnem megölték, meg engem is. 

- Fogd be, Kasey – sóhajtottam fáradtan. Elvigyorodott és rám kacsintott.

- Tüzes lettél, Amelia. Ez tetszik.

- Ne is álmodj róla – döbbentem meg, szemei pajkosan csillogtak. 

- Én hiszek neki – mondta hanyagul Kasey és mellénk állt. Rhys-al hosszan néztek egymásra. Rhys dühös volt, Kasey játékos. – Amelia megmentette az életemet, annak ellenére, hogy én elvettem az övét. Mellette állok.

Ez felkeltette a vámpírok érdeklődését. Percek múlva többen úgy döntöttek, hogy adnak egy esélyt nekem. Egy mosoly ült ki az arcomra. Leugrottam a földre.

- Köszönöm – néztem Nadora – nem tudom hogyan csináltad, de köszönöm. 

Elmosolyodott és megfogta a kezemet. Finoman dörzsölte a kézfejemet, majd elengedte.

- Nincs mit.

- Segítesz? – néztem a szemeibe – segítesz, akármit is kell csinálnunk? Amit elkezdtünk. 

- Segítek. 

Liliana felváltotta Nado helyét. Zöld szemei egyszerre voltak szomorúak és boldogok. Aztán olyan történt, amitől leesett az állam. Liliana magához vont és megölelt. Szorosan. A karjaival kapaszkodott belém. A szívem felugrott a torkomba és visszaöleltem. Nem tudtam mire volt szükségem addig. Hát erre. Hogy megöleljenek. Hogy olyan öleljen meg, aki számít.

- Te vagy a legerősebb ember, akivel valaha találkoztam – mormolta a fülembe. Liliana hangja majdnem érzelmes volt – örülök, hogy hazaértél.

- Liliana annyira sajnálom – mormoltam.

- Tudom.

Még mindig öleltük egymást. Nem húzódott el és ettől mérhetetlenül boldog voltam.

- Sajnálom, Amelia – súgta a fülembe. – te is elvesztetted, nem csak én.

- A kapcsola… a kapcsolatunk megszakadt – suttogtam lesütve a fejemet. 

- Óh. – pár másodpercig csendben álltunk – és mit érzel?

- N-nem tudom.

- Amelia, nézz rám – parancsolta – amit az előbb tettél. Ahogy kiálltál érte. Az nem nem tudás – mosolygott szelíden – mindig emberként tekintettél rá és védted őt. Ez vagy te. – elnevette magát – ha Quasimodo lenne is feltétel nélkül szeretnéd. Te lennél az Eszmeraldája.

Nem tudtam mit tenni, elnevettem magam.

- Túl sok filmet nézel.

- Nézz magadra – sóhajtotta – nézz magadba. 

- Visszahozom őt, Liliana – néztem a szemeibe elhatározottan. 

- Tudom – mosolygott tovább legyőzötten.

- Nem, nézz rám – megfogtam mindkét kezét. – visszahozom. Hozzánk, nekünk. Bízz bennem. Mindent megteszek. Erőt ad, Liliana, eddig nem értettem, de még mindig érzem mellettem. Erőt ad a… - nyeltem egyet – a szerelme. Erőt ad. Visszahozom. 

Liliana bólintott. Hitt nekem, láttam rajta.

Visszahozom őt. Akármibe kerül, megmentem őt. 

Mert akármi is tört meg bennünk, akármennyire is üres vagyok a megfoghatatlan kapcsolat miatt, valami megtöltött, amint felébredtem.

Harry vár rám. Vár arra, hogy megmentsem. 

Megtaláltam.

Ő adja az erőt.

A szerelme. 

Megyek, Harry. Rohanok.

Feltétel nélkül.

Szeretlek.