II./HUSZONNYOLC ~ "Látom őt"

sziasztok! jöttem is a következővel, mivel volt időm. gondoltam belehúzunk most már és amíg van időm többször hozok. nemsokára eléri az egyik "tetőpontot" a történet. amikor odaérnek a bizonyos helyre. ez még egy lájtosabb rész lett, de nem akarok rögtön oda ugrani. remélem azért tetszik még, jó olvasást! 

    Rettentő lassan telt a repülőút. 

Harryvel szinte egy szót sem váltottunk, csak ültünk egymás mellett, tartva a másik kezét. Néha összenéztünk, elmosolyodtunk, de ebben a mosolyban minden volt, csak vidámság nem. Féltem lehunyni a szemeimet, mert nem tudtam mi várhat rám. Féltem elveszíteni azokat a pillanatokat, mikor Harryvel lehetek. Volt valami legbelül, egy kifürkészhetetlen érzés, tán megérzés. Valami rosszról. Sötétről. Nem tudtam megmagyarázni, lehet teljesen hülyeség az egész. Próbáltam nem ezen törni a fejemet és megfejteni a lehetetlent. Meggyőztem magamat, hogy minden rendben lesz. A határozottságom és az optimista felfogásom szép lassan foszlott szét bennem és ezt nem engedhettem. Nem, amikor Harry széthullik mellettem. Képtelen voltam elfelejteni azokat a perceket, mikor elbambul ki a fejéből és szinte el sem jut a tudatáig mit beszélek. Mi történik vele? Ez csak a hátulütője kettőnknek? Nem eshettem pánikba s mégis annak a szélén jártam. Bekötöttük az övet, mert leszállni készültünk. Harry szorítása erősebb lett és az arcát a vállgödrömbe fúrta. Nem beszéltünk, csak vártuk, hogy landoljunk. Nincs visszaút, itt vagyunk. Finnország. Hirtelen mindennél jobban hiányzott Anglia és a pocsék időjárása. Az emberek tudatlan bolyongása az utcákon, mit sem sejtve mik járnak-kelnek közöttük. Hiányzott anya, Duncan, Mallan is, meg a barátaim. És még csak pár órája hagytuk ott őket. A lábamat rángattam, a csizmám sarka idegesítő csattogást hagyott maga után. 

- Hagyd abba – morogta Harry – nyugodj meg, Amelia. 

- J-jó o-oké persze – motyogtam és szó szerint lenyomtam a lábamat, felülkerekedtem a saját akaratom ellen.

Mi fog ott ránk várni? Egyáltalán milyen egy lélek? Láthatatlan, nem? Hogy beszélsz egy láthatatlan lélekkel? Ó te jó ég, lehet hiba volt, hogy egyáltalán elindultunk. 

   Harry egy éjfekete Range Rovert bérelt ki nekünk. Azt hittem, hogy tesz majd megjegyzéseket, vagy a szokásos vigyorával zavarba hoz. Semmi. Az ég egy adta világon semmi. Felsóhajtottam és segítettem bepakolni a bőröndöket. Nem sok ruhát hoztunk, csupán vastagot. Az autó mellett állva körülnéztem. Délután négyre járt az idő és máris éjszakának tűnt. Más kérdés, hogy egyáltalán volt-e itt nappal? Mert Angliában nem volt. 

- Köszönjük a segítséget – Harry a szokásostól is lassabban beszélt, megformálva az angol szavakat. A férfi, aki vastag, fekete kabátot viselt az egyenruhája fölött, a fekete bajusza pedig kikandikált a sálja alól. 

- Jó utat – a gyakorlat teszi a mestert minden bizonnyal. A férfi még csak meg sem botlott, oly folyamatosan beszélte az angolt. Figyeltem, ahogy pár mondatot váltanak Harryvel. Aki egyébként eszméletlenül nézett ki a megszokott szűk fekete farmerjában, kopott bakancsában, barna prémes kabátjában, és azzal a zöld sapijával, ami leért a homloka közepéig, és lepréselte a göndör fürtjeit. Oldalt egy-két rakoncátlan tincs viszont kilógott. Néha úgy néz ki, mint egy sötét lovag, a husky mély rekedt hangjával és a sötétült zöld szemeivel. De ott és akkor kisfiús volt, aki ölelésre vágyott. A szívem néha tényleg leállhat a puszta látványától. A gumikról beszéltek, Harry felemelte a lábát, rátette a hátsókerékre és megnyomkodta vele. Téli gumi volt rajta, amire később szükségünk lesz. Helsinki. Nem éppen a város forgalmas óráiban tűntünk fel. Bár még csak a reptérnél voltunk. Mikor befejezték a beszélgetést, Harry ajtót nyitott nekem, beültem és becsatoltam az övet, amíg ő átsuhant a másik oldalra és beült ő is. Összedörzsölte a kezeit, meleg levegőt fújt rájuk és az indítókulcshoz nyúlt. Azonban nem indította be a kocsit. Hátradőlt a székben és kifújt egy rég bent tartott levegőt. A lehelete fehér füstként szállt fel előtte. Őt néztem, vártam, hogy mondjon valamit. Én nem tudtam. A csend kezdett frusztráló lenni. Előrenéztem, az egyenes végtelenbe nyúló aszfaltra. A valóság pillanatok alatt vágott pofán, erősen. Itt vagyunk. Már csak jó pár kilométer, jó pár órás út választ el minket a válaszoktól. Nyeltem egyet. A tenyeremmel megdörzsöltem a combjaimat. Igyekeztem nem kimutatni az idegességemet. 

- A GPS szerint 15 órás lesz az út pihenők és minden más nélkül. 

- O-oké – mondtam röviden. Harry bólintott, beindította az autót és elindultunk.

    Tényleg elindultunk. A Range halkan dorombolt alattunk. Az első tizenöt perc síri csöndben telt. Harry vezetett, az ujjai olyan erősen kunkorodtak rá a kormányra, hogy elfehéredtek. Lecsuktam a szemeimet. Még nem fogtam fel. Még van 15 óra, nincs semmi baj, Amelia. Még 15 óra. Örültem, hogy Helsinkitől együtt megyünk. Vajon Harry is érezte azt, amit én? Közelebb is repülhettünk volna, és nem kellene ennyit autóznunk. De akkor kevesebb időnk lenne együtt. Tagadhattam volna, de minek? Minek tagadni, hogy önző módon minél több időt akarok Vele, ketten, együtt, anélkül, hogy felborulhatna minden. Bárcsak több lenne, mint 15 óra, mert ez a tizenöt perc is rettentő gyorsan elszaladt. Harry lehúzódott egy benzinkútra. Bent maradtam a Range-ben, amíg Harry teletankolta a tartályt, és elment kifizetni. Elővettem a telefonomat, láttam, hogy jött egy üzenetem Liliana-tól. Nem érdekelt, hogy meddig szökik fel a számlám, muszáj volt válaszolnom.

„Megérkeztetek már?”

„Harry nem beszél hozzám. És igen, most egy benzinkúton vagyunk”

Türelmesen megvártam, amíg Harry beül mellém, a kezembe nyomott egy forró teát.

- Köszönöm – súgtam halkan, még én is alig hallottam a hangomat. Harry halványan rám mosolygott és tovább hajtottunk. Lehajtottam a fejemet és az ölembe ejtett telefont bámultam. Mondani akartam valamit, amivel oldhattam volna mindkettőnk feszültségét. Bárcsak jött volna ki valami az számon. Akármi. Egy bátorító, optimista szó is, de semmi. Üres voltam. 

„Miért, te beszélsz hozzá? Biztos mindketten szívesen beszélnétek a madarakról meg stb”

Elmosolyodtam fájdalmasan. 

„Nem igazán.” Még írni akartam, hogy máris hiányoztok. Hogy remélem újra látom őket. De az nem tartozott az optimizmus tartományába. Nem remélnem kell, hanem tudnom. Tudnom, hogy holnap ilyenkor úgy tartunk visszafelé, hogy kitaláltunk valamit. Hogy nem akar felborulni többé a világ rendje, mert így lesz. Így kell lennie. 

- Álljunk meg – mondtam sürgetően.

- Baj van? – Harry felvonta a szemöldökét és méregetni kezdett.

- Igazából igen, húzódj félre, kérlek.

Harry kirakta az elakadásjelzőt, és lehúzódott. Kinyitottam az ajtót, úgy éreztem hirtelen nem kapok levegőt, és még csak egy órát utaztunk. Mintha beszűkült volna a légcsövem és ez által a tüdőm elégedetlenné vált. Harry felém sietett, de felraktam a kezemet kettőnk közé.

- Ne – morogtam feszültséggel tikkadt hangon – ne.

- Mi a baj? – Harry zöld szemei közelebbivé váltak és aggodalommal nézett rám.

- Te – mondtam –én. M-mi.

Harry vállai lesüllyedtek, és elfordította a fejét. A kezébe csúsztatta a kezeit és mély levegőt vett.

- Hát akkor, sajnálom?

Felháborodottan néztem rá. Komolyan?

- Komolyan? – csattantam fel – mi az, hogy sajnálod? 

Elfordultam tőle és beletúrtam a hajamba. Örültem a száraz hideg levegőnek, a szívem ezerrel repesztett a mellkasomban. 

- Sajnálom. – ismételte ugyanolyan távoli hangon. Mi a franc ütött belé?

Hirtelen megindulásból felé indultam és pár pillanatra azt hittem, hogy megütöm. Nem tudom miért, tán mert kezdtem belebolondulni az egészbe. Megemeltem a kezemet, de elkapta. Erősen. Hosszú, vékony, férfias ujjai a csuklómra szorultak. A zöld szemeiben rég nem látott düh lobbant lángra. 

- Üss meg, Amelia, gyerünk, üss meg, próbáld meg – nem emelte fel a hangját, viszont éreztem, amit minden ember. A tiszteletet kirívó csengést a hangjában. Nem szokott velem így beszélni, se nézni rám. – üss meg, amiért gyűlölöm, hogy itt vagyunk. Üss meg, amiért be vagyok szarva ettől a rohadt országtól, még ettől a kibaszott székesegyháztól is – utalt a mögöttem helyezkedő Lutheránus egyházra – üss meg, amiért legszívesebben visszafordulnék, mert van egy kibaszott rossz érzésem és ahogy előrehaladunk egyre csak erősödik. Gyerünk, Amelia – engedte el a kezemet s a testem mellé zuhant. 

- Én is érzem – válaszoltam jó pár perc farkasszemezés után – Harry, tudom mit érzel. - Oldalra pillantott, hogy ne lássam a szemében gyülekező könnyeket. De elkaptam. Láttam. Meg akartam vigasztalni, de hogyan kezdhettem volna? Nem volt vigaszunk és talán nem is lesz. Szembe kell néznünk vele. Nem hagyhattuk el magunkat már az út első órájában. – mindig is el akartam volna jönni Finnországba. 

Kellett valami, amivel eltereltem a témát, oldottam a hangulatot. Harry felém fordult, rám meredt pár pillanatra s majd felsóhajtott.

- Egész szép, nem? – mutatott a hatalmas területen elterülő térre, ami mögött ott nyújtózkodott a székesegyház.

- Igen – helyeseltem. Még hozzá akartam tenni, hogy a sarki fények kimondottan vonzottak, de többé már nem. – nem mellesleg egyik régi kedvenc bandám is finn.

Harry elmosolyodott és lepillantott rám.

- Igazán? 

- A Rasmus.

- Mi? – nevetett szórakozottan – az a tollas banda? A klipjükben volt valami toll, nem?

- Igen, és Lauri… - sóhajtottam álmodozva. Emlékszem a barátnőimmel otthon mennyi videót néztünk róla. 

Harry elfintorodott undorát mutatva.

- Menj már, az a férfi úgy néz ki, mintha épp egy tetkós madártojásból szakadt volna ki. Nem láttad miket hordott a hajában? 

Beültünk az autóba, mert nagyon hideg volt. Élvezettel hallgattam, ahogy szidja a gyerekkori bandámat. Nem bántam, csak eltereljem a gondolatait. 

- Biztos a te bandád kiskorodban menőbb volt. Halljam, mit szerettél.

- Kizárd – nevetett beletúrva a hajába – én csak jókat hallgattam. 

- Szóval kinevethetsz, de te nem mondod el, hm? – átnyúltam az ő oldalára és megböktem az oldalát. A mosolya kitisztult, elérte a szemeit és gödröcskés lett. Szívdobogtató látvány volt, végre. 

- Oké, volt egy bandánk – sandított rám fél szemmel – a white eskimo. 

- A white eski… ó te jó ég – nevettem fel – és miket adtatok elő?

Bekényelmesedtem az ülésbe, felhúztam a lábaimat és próbáltam törökülésbe ülni. 

- Ezt azt – vont vállat és láttam, hogy elpirul – ne nevess már, jobbak voltunk, mint a Laura.

- Lauri.

- Mindegy – forgatta a szemeit. Feljebb vette a fűtést. Már lazábban szorította a kormányt és nem tűnt annyira ingerültnek. Csak arra volt szükségünk, hogy támogassuk egymást, semmi másra. 

    Az út további részében mindenféle apróságokról beszéltünk. Nem foglalkoztunk a ránk váró feladattal, különben egymás idegeire mentünk volna. Épp egy Adele jött fel a rádióban és a Someone like you. Hümmögtem a zongorára és feljebb hangosítottam. Harry rám vigyorgott, mikor halkan dúdolni kezdtem. 

- Énekelj – kértem őt – légyszi, imádom a hangodat.

- És még mit imádsz rajtam? – duruzsolta beharapva a száját, és a kezét a térdemről a combomra simította. Szem forgatva löktem meg. 

- „Nevermind i’ll find someone like youuuuuu” – énekeltem el magamat hirtelen. Harry rám meredt.

- Ez mi volt?

Láttam, hogy alig bírja visszafogni a nevetését. 

- „Sometimes it lasts in love but sometimes it hurts insteaaad”

- Jézusom, megsüketülök – röhögött ki. – Amelia, hagyd abba.

- Énekelj! Harry, légysziiii – nógattam mint egy óvodás és vele nevettem együtt. 

És akkor beadta a derekát. Elkezdte velem együtt énekelni újból a refrént.

- „Nevermind i’ll find someone like you i wish nothing but the best for you”

Megálltam és néztem őt. Ahogy koncentrál de közben kiénekli a dörmögő hangjával a magas hangokat. A rekedt hangja bearanyozta az egész világomat. Ahogy az ere kidülledt a nyakán, ahogy elnyílt a szája, arca eltorzult, ahogy beleélte magát. A fejemet az ülésre fektettem és halkan nevetve élveztem őt. Hogy ott van. Hogy énekel. Hogy pár pillanatra elfeledkezett mindenről. Szerettem őt, a pokolba is, de szerettem.

- Ne bámulj – figyelmeztetett.

- Nem tudnék még egy olyat találni, mint te – bukott ki belőlem és nem bántam. Adele száma valamit megindított bennem és muszáj volt elmondanom neki. Harry lenézett rám, és a zöld szemeiben átvonaglott az a forradalmias a szerelem, amit én is érzek iránta. Nyelt egyet és elmosolyodott. Nem mondott semmit hirtelenjében, megfogta a kezemet, összefonta az ujjainkat. – nincs még egy olyan – sóhajtottam lehunyva a szemeimet. Kiélveztem az ujjai cirógatását a tenyeremen s majd meglepett, mikor ajkait éreztem az enyémeken. Lágyan, alig érintve. Halkan beszélt a szám ellen:

- Nincs még egy olyan, mint mi – súgta és úgy is gondolta. A szemei, hangszíne mindent elárult. – szeretlek. 

- Karambolozni fogunk – nevettem.

- Hát nem bízol a vámpír barátod tökéletes hallásában? – vigyorodott el öntelten – senki sincs az úton. 

    Már öt órát jöttünk, álmos voltam és a gyomromnak mindenképp fel kellett mordulnia. Harry rám mosolygott és megsimogatta aranyosan a tarkómat.

- Keresünk egy éttermet.

- Nem, jól vagyok, mehetünk.

- Amelia, keresünk egy éttermet – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Elvörösödtem és bólintottam. Megálltunk egy út menti gyorsétteremnél. Harry kisegített az autóból, de mielőtt beléptünk volna megragadta a derekamat, magához húzott és megcsókolt. Nem tudom honnan jött neki, de éreztem belőle a szükségét. A vágyát. A kétségbeejtő félelmét. Beletúrtam hát a hajába és válaszoltam a lassú, kényelmes csókjára. Belemosolyogtunk, és egymás kezét fogva léptünk be a melegre. Egy kedves idős hölgy fogadott minket.

- Szörnyű idő van odakint! 

- Igen – reagáltam, mert Harry konkrétan tett rá, és behúzott az egyik boxba, ahol senki sem lát ránk. Az ölébe húzott és mosolyogva bújt vele a nyakamba.

- Találnunk kell majd egy szállást estére – meleg lehelete cirógatott – muszáj pár órát aludnod. 

- Nem, nem, inkább neked kell aludnod – megcirógattam az arcát és összenyomtam az orrunkat. Harry belélegzett mélyen és megrázta a fejét.

- Nem tudok – dadogta.

Épp meg akartam ölelni, mikor kihozták az étlapot. Sima sültburgonyát rendeltem hússal. 

- Amíg elkészül a vacsora, esetleg valami üdítőt? A limonádénk a legjobb.

- Két expresszót!

Harry elcsodálkozva nézett rám.

- Aludnod kell, Amelia, nincs apelláta. Kiveszünk egy szobát valahol. 

- Nem – nyomtam a szájára az ujjamat – veled akarok maradni, nem akarok aludni – súgtam neki. Ez volt az igazság, nem akartam vesztegetni egyetlen egy gondmentes percet sem. 

- Én sem – motyogta megadva magát.

- Ameliaaa – jött egy vékony hang nem messze tőlünk. Megfordultam gyorsan, de nem láttam sehol senkit.

- Mi a baj?

- Nem hallottad? – meredtem rá – valaki a nevemen sz-szólított.

Harry oldalra billentette a fejét. Az arca minden volt, csak nem relaxált. 

- Aludnod kell – konstatálta – egyél és keresünk valami szállást.

Lehet, hogy alvásra lett volna szükségem.

- Jó lesz az autóban. Melletted biztonságban érzem magam, a Range-ben – vallottam be és megöleltem őt. Lehet, hogy már képzelődök én is? 

    A szemhéjaim egyre nehezebbek lettek. A kávémmal szemeztem, amit beraktam a két ülés közé, hogy fel ne boruljon. Harry lazán vezetett mellettem, halkan dúdolgatott, amitől tudta, hogy megnyugszom. Nem akartam aludni. Folyton az a hang járt a fejemben. Nem tudtam kitől jöhetett volna. Annyira vékony volt, és ártatlan, mintha egy kisgyerek kereste volna az anyját. Segítségkérő volt. De miért kért volna tőlem segítséget egy kislány? Ennek semmi értelme. 

- Aludj – hajolt le Harry és belecsókolt a fejembe. 

- Harry, vigyázz! – ordítottam el magamat. Harry félrekapta a kormányt, a kerekek felsírtak alattunk, ahogy a féket nyomva próbálta megfogni a kocsit. Belemartam az ülésbe, másik kezemmel az ajtó kapaszkodójába. A szívem majd kiugrott, amikor nekivágódtunk a szemközti korlátnak. 

- Amelia, jól vagy? – Harry kikötötte magát és megfogta a vállaimat.

- Semmi bajom, neked?

- Semmi. Mi a franc volt ez? – kivágta az ajtót, ahogy én is és kiléptünk. 

Korom sötét volt. Semmit sem láttunk, csupán a Range hátsólámpája adott neki világosságot. A reszketés végigfutott rajtam, ahogy a vérem is lüktetni kezdett a fülemben. Az úton háttal nekünk egy magas, hosszú hajú nő állt. Szakadt ruhát viselt, a haja csapzott volt, egy-két helyen még véres is. Harry megfogta a kezemet és a háta mögé húzott. 

- Ki vagy? – Harry hangja nem volt e világi. Mély, dübörögtette a dobhártyáimat. – fordulj meg és mutasd magad. - Kikukkantottam a háta mögül és végigkövettem, ahogy megfordul a nő – Maire. Gondolhattam volna.

- Maire? Ő Maire? – Harry oldalára álltam és elcsodálkoztam. A nő úgy nézett ki, mint aki élete legrosszabb óráit élte épp át. 

- Maire, mit akarsz? Majdnem megöltél minket.

A nő elmosolyodott és rám nézett. A vér megfagyott bennem. Látom őt. 

- H-Harry…

- Mondd el, hogy miért nem hagysz már békén. Nem csak rólam van szó, Ameliáról is. 

- Harry – rángattam a kabátját.

- Amelia, menj vissza a kocs..

- Harry, Harry miért látom Mairet? 

Neki csak akkor esett le. Az arca lefagyott. Megrökönyödve bambultunk egymásra. 

- Miért látod? – súgta értetlenül. Maire csak nevetett.

- Micsoda kellemes összejövetel. 

- Fogd be – hurrogta le Harry. – mi a franc történik.

- Látnotok kellett volna az arcotokat – nevetve rázta a fejét – milyen érzés, Styles? Ha akarom most már beszélhetek a barátnőddel is. Akármit megtehetek, ahogy te tetted velem.

- Fogd be, ha hozzá mersz…

- Nem fog, Harry- nyugtattam – nem tud megrémiszteni.

- Ó, igazán? Pedig mindent tudok ám rólad. Arról a kis dologról is, amit eltitkolsz a barátod elől.

Lefagytam. 

- Nem hallgat el semmit, egyébként sem érdekel a véleményed. 

Harry bízott bennem, pedig Maire belém látott. 

- Kérdezd meg őt, Harry.

- Nem kérdezem – nevetett Harry – ez nevetséges, most mennünk kell.

- Harry, várj. Igazat mondott. – lesütöttem a fejemet. 

- Miről beszélsz, Amelia? 

- Nem tudom honnan tudja, de… de kihagytam egy dolgot a történetből. – a szemeibe néztem, amik könyörögtek, hogy ez ne legyen valóság – szóval a m-mí-mítosz sz-szerint – lehunytam a szemeimet – az egyikük nem tért vissza, a másik pedig elvesztette mindenét, kezdve a memóriájával.

Harry rám bámult. Nem mondott semmit, csak nézett. És ettől a falra tudtam volna mászni.

- H-harry mo-mondj vala…

- Oké.

- Oké? – Harry megfordult, beleszántott a hajába és járkálni kezdett.

- Tudod mit? Nem, kibaszottul nem oké. El kellett volna mondanod. Most azonnal visszafordulunk.

Harry elvesztette a fejét.

- Nem, Harry, hé, nem mehetünk vissza – megfogtam a kezét, de ellökte. 

- Ne mondd meg, hogy mit tehetek – emelte fel a hangját mérgesen, a szemei izzottak – hazamegyünk. A francba – belerúgott a kocsiba, amitől összerezzentem – szállj be.

- Nem. – ellenkeztem. 

Harry felém rontott, egy centi pontossággal állt meg előttem.

- Azt mondtam szállj be.

- Nem – tártam ki a karjaimat – nem tehetjük. Harry. Nem lehetünk önzőek, nem ennyire. Véghez kell vinnünk, ha törik, ha szakad, hát nem látod? Mi tehetünk

Levegőért kaptam, mikor végeztem a mondandómmal. Harry tehetetlenül esett a térdeire előttem, a kezeibe temette az arcát.

- Nem tudom végigcsinálni – zihálta – nem megy, Amelia. Akármi is lesz ott, nem érdekel – belekapaszkodott a térdeimbe és megölelt. A szívem kettétört a látványától. Potyogni kezdtek a telt könnyeim – gyere haza velem. Menjünk haza.

Beletúrtam a hajába, nem válaszoltam, ő is tudta, hogy nem mehetünk haza. Maire felszólalt. 

- Amelia – mindketten felé fordultunk. Összekapcsolta a tekintetünket – te is tudod, hogy ki fogja túlélni. – összerezzentem – te is tudod, hogy ki lesz az, aki nem fog hazatérni.

Úgy éreztem elájulok, ahogy Harryre esett a pillantása.