2013. november 16., szombat

II./EGY ~ "Ki vagyok"


helló mindenkii! meghoztam a 2. évad első részét, remélem tetszeni fog... jó olvasást xx






     Azt a piros táskámat vettem magamhoz, amit tegnap előtt vásároltunk Eguskina-val. Szerettem a puha bőr tapintását az ujjaim alatt, nem volt túlzottan nagy, csak épp annyira, hogy az A4-es spirálfüzetem beleférjen. Meg a tollaim, kulcsok, pénztárca, bár azoknak plusz hely volt az első zsebekben, meg az oldalsóban. Az iphone-om csipogott egyet, még mindig nem szoktam hozzá, hogy minden egyes értesítésnél hangot ad ki, így általában – mint most – mindig összerezzenek. Rhys üzent, hogy elmarad az első óra, de a Lenard’sba beülhetnénk megenni valamit. Felkaptam a cuccaimat és leballagtam a lépcsőn.
- Leléptem – intettem lazán, és a szemeimet forgattam, amikor Duncan köhécselve rám szólt. 
- Esetleg szép napot, jók legyetek, jövök hamarosan, Zhamina? 
Mosolyt öltöttem és feléjük fordultam. A mosolyom olyan hamis volt, mint a beoltatlan kutya harapása, pontosan ugyanúgy fájhatott is nekik.
- Szép napot, Duncan, jó legyél anya, puszi Mallan – hajoltam meg és bevágtam az ajtót. Vennem kellett egy mély levegőt. A kezeim remegtek és kezdett fájni a levegővétel. Ilyenkor kell pár perc, hogy lenyugodjak. A séta jót fog tenni. A tíz centis magassarkúm visszhangzott az utcán, a hajam pedig egy ütemre ringatózott a levegőben a lépteimmel. A jó húsz perces séta régebben megviselt volna, de mára meg sem kottyant. Rhys a kapunál dőlve állt, a kezeit a zsebébe csúsztatta és pimasz vigyor terült szét az arcán. A haját levágatta a nyár alatt, tüsis fazonra, és a borostája összefutott az állán. Iszonyú vonzó volt és ezt pontosan tudta magáról. 
- Hé, szexi, mennyi lenne egy kör? – biccentett felém vigyorogva és én a csípőmre dobtam a kezemet. 
- Neked ingyen, édes – vágtam hozzá, és bár a többi diák megbotránkozva nézett felénk, belőlünk kitört az őszinte nevetés. Rhys magához húzott és az arcomra nyomott egy cuppanós puszit. Megöleltem és belékaroltam, ahogy a kocsma felé vezetett. – mi a helyzet anyukád új kiszemeltjével? 
- Áh – legyintett – a csávónak valami hülye beütése van, mindig megvakarja az orrát és néha eskü kancsít. Nem vágom anyám mit eszik rajta. De legalább nem kellett megint leülnöm és úgy tennem, mintha odáig lennék érte.
- Mert nem vagy? – vontam össze a szemöldökömet, és amikor nevetve megdörzsölte a tarkóját megértően csatlakoztam hozzá. Rhys anyukája nem találja a helyét, miután elváltak a szülei. A hónapban ez volt a harmadik férfi, akivel találkozott és ahogy Rhys mondaná, bájcsevegtek. Sajnáltam őket, és elkerültem a tényt, hogy végül a mi családunk is ide fog jutni. Beültünk a Lenard’s-ba, és rendeltünk pizzát. 
- Szerintem nem fogják megszokni – röhögött Rhys és belekortyolt a sörébe. Nos igen, őt nem zavarta, hogy iskolába is kell mennünk. Simán lehúzott előtte egy-két sört, ha úgy adódott. 
- Muszáj lesz nekik – vigyorodtam el, és a srácra kacsintottam, aki kerek tíz percre bámult. Nem az arcomat, lejjebb. Mindenhol. 
- Ja, muszáj – mormolta Rhys és mélyen belenézett a szemeimbe. Egy pillanatra megálltam a mozdulataimba, mert éreztem, hogy magába akar szippantani. Rhys változott, férfiasabb lett, ezt mind a három hónap alatt. Úgy nézett ki, mint egy átlagos férfi. Átlagos férfi, akinek másfél hónapos kapcsolata van egy dögös amerikai sráccal. Az édesanyja elfogadta őt, viszont nem szerette volna világgá kürtölni. Valahol megértettem és elleneztem az egészet. Hittem az egyenjogúságban, na nem mintha Londonban nem látnánk mindegyik sarkon egy-egy transzvesztitát. – találkoztam Liliana-val a minap.
Elvettem a pizzámat és egy szeletet téptem le belőle.
- Aha – mondtam és beleharaptam. Nem igazán törődtem többet a kalóriabombákkal, ettem, amit akartam. Többet nem kell ezzel foglalkoznom. S őszintén? Ez felemelő volt. 
- Keresett téged – úgy folytatta, mintha nem lenne nyilvánvaló mennyire nem érdekel. 
A telefonomat néztem, jött egy üzenetem Nado-tól. Felnyögtem és kitöröltem az üzenetet anélkül, hogy megnézném. 
- Aha – ismételtem. Rhys álla megfeszült. 
- Nem tehetsz úgy, mint nem történt volna semmi sem – hajolt közelebb és most kékes szemei ijesztően elsötétültek. 
- Nem teszek úgy, Rhys – kortyoltam az üdítőmből – egyszerűen csak nem érdekel. Azt hittem ezen túl vagyunk.
- A francba nem, nem vagyunk túl – lökte meg az asztalt és majdnem felborult a kólánk. – úgy viselkedsz, mint akinek elment az esze. 
Felsóhajtottam. Heti négyszer összevesztünk ezen, kezdett betelni a hócipőm vele.
- Nézd, Rhys – hajoltam én is közelebb – megértem, hiányzik a béna tehetetlen naiv kis Amelia, megértettem, a lényeg felfogva. Komolyan, megértem, vagy nem, mindegy – legyintettem – igazából teszek rá ki mit gondol. Te vagy az egyedüli, akivel hajlandó vagyok beszélni a múltamból, ne érdemeld ki, hogy megbánjam.
Rhys felemelte a kezét és hátradőlt. Valamit morgott az orra alatt és pár percig csendben ettünk. Tudtam, hogy nincs vége, így komótosan rágva a falatokat kivártam, amíg kiborul teljesen. Ez addig nem történt meg, amíg az iskola felé nem lépdeltünk. 
- Úgy viselkedsz, mint egy hülye kisgyerek. Gyerekes vagy. Meghalt és? Tovább kell lépned a francba! Nem fordulhatsz ki magadból, oké? Ez a kibaszott élet. Liliana-nak is szüksége lenne rád, te meg lelépsz délutánokra Isten tudja hová! Egész nyáron szartál a fejemre.
- Ez nem igaz – álltam meg és farkasszemet néztünk – heti háromszor együtt voltunk, Rhys.
- Jó mindegy, nem ez a lényeg. Hihetetlen, Amelia, Harry meghalt – jött az arcomba és én álltam a tekintetét. – meg-halt, láttam, lássuk a kibaszott könnyeidet. Sírj már a fenébe!
- Azt akarod, hogy sírjak? – mosolyodtam el szórakozottan – várj – emeltem fel az ujjamat és próbáltam sírni – elbuktam, bocs. 
- Ez nem te vagy – rázta a fejét és idegesen fújtatott – mi történt? Hová járkálsz délutánonként? A kinézettel egyetértek, kurva jól nézel ki le a kalappal, de attól nem kéne úgy viselkednek, mint aki nem érez egy rohadt dolgot sem! Harry meghalt, az óh-de-nagyon-szerelmed, és te le sem szarod! – nem válaszoltam, de vártam mikor fejezi be – komolyan néha azt hiszem, hogy nincs lelked. 
Megnyaltam az ajkamat. 
- Nos, most mondtál valamit – nevettem. Gyakorlatilag nincs. 
- Mindegy – csörtetett előre és otthagyott. 
     Az egész délelőtt így telt. Rhys haragudott, én pedig eluntam az órákat. A teljesítményemet növelni akartam, megfogadtam, hogy rákapcsolok a matekra. A folyosón összesúgtak a hátam mögött, ahogy a mosdóhoz közeledtem. Már csak egy óra volt hátra, rövidítve tartották meg, mondva, hogy ez csak az első hét még. És rögtön lyukas elsővel kezdtünk, van ennél jobb? A tükörbe néztem és kifújtam egy levegőt. Leráztam Rhys szavait magamról. Végignéztem magamon. A térdig érő csizmámat megigazítottam, először nyomta a talpamat, de most már teljesen beleszoktam. A harisnyámat takarta a combközépig érő szoknyám. A felsőm pedig kiemelte a dekoltázsomat, de a bolerómmal eltakartam. A göndör fürtökbe sütött tincseimet eligazgattam, amik a vállamig értek. A fodrászom jó munkát végzett. A lila tincsem pedig leért a mellem alá. Azt az egyet nem vágattam le. A sötétbarna hajamba egy-két vörös csíkot rakattam, nem túl feltűnő, de megteszi. Összességében jól néztem ki. 
- Mondjad. – vettem fel a telefont. 
- Suli után felveszlek – Nado hangja morgó volt, és az akcentusából adódóan mindig felvitte a szavak végi hangsúlyát. 
Rányomtam a telefont, mert becsöngettek. Előre láttam magam előtt, ahogy Nado hátraveti a fejét és kiröhög. Az utolsó órát nagy nehezen végigültem. Közben azt számoltam, hogy mennyi hónapom van még a jogosítványomig. Holnapután vizsgázok kresszből, aztán pedig amikor nekem is jó és az oktatónak is, belevágunk a fekete levesbe. Kicsit féltem, de mivel elegem volt a bébi csőszködésből, akartam magamnak egy saját autót. 
- Ülj be hátra.
- Lia – Rhys hangja zengett a hátam mögött. A két fiúra nézett az első két ülésben. Ó, kellemetlen. 
- Rhys, ez itt Ignado és Kerbasi, két ismerősöm – vonogattam a vállamat, Rhys gyanakodva méregette őket.
- Hazakísérlek – fogta meg a kezemet. 
- Nem kell – tiltakoztam – minden oké, barátok. 
Rhyst nem lehetett meggyőzni. Nado röhögése irritáló volt mögöttem, felé vetettem egy gyilkos pillantást, de ő csak folytatta. 
- Azt mondtam hazakísérlek – emelte fel a hangját és egyszerűen húzni kezdett. Felsóhajtva baktattam a barátom mellett, akinek az arcára több kérdőjel is kirajzolódott. – mi a fene, Lia? – suttogta – kik azok a fiúk? Miért titkolózol előttem?
Kék szemei megteltek bántalommal. Megálltam és éreztem, hogy megremegnek a térdeim. Gyorsan elsöpörtem őket és legyintettem egyet. 
- Jó oké. Van egy csoport, ahová jártam egész nyáron – kezdtem bele. – ők… segítettek nekem feldolgozni. 
- Ilyen névtelen cucc? – vonta fel a szemöldökét. Igen, utáltam hazudni neki. Mindenki másnak úgy ment, mint a vízfolyás, de Rhys a barátom volt. 
- Igen, olyasmi – pillantottam oldalra. – olyasmi. Sajnálom, Rhys, komolyan é…
Nem hagyta befejezni, magához húzott és szorosan megölelt. Lehunytam a szemeimet és visszaöleltem, gyengén. Nem tudtam hogyan viszonyuljak ehhez. Akárhogyan is három hónap telt el, új volt a helyzetem. 
- Haragszom rád – morogta a hajamba – haragszom, mert elzárkózol előlem. Mi a francért kell két ilyen balfaszhoz fordulnod, ahelyett, hogy nekem mondanád el? – a kezeibe vette az arcomat. Akkor már két szempár belém fúródását éreztem. Nadoék megálltak nem messze tőlünk. – tudom, hogy fáj, miért nem engeded ki magadból? Az jobb ha bezárkózol?
Ó, ha tudnád Rhys, hogy mennyire nagyon nem fáj. Ha tudnád.
- Ki fogom, amikor itt az ideje.
- Megvárom – mosolygott rám és a homlokomba csókolt – de nem akarom, hogy velük lógj. 
- Ártalmatlanok hidd el.
- Azt látom – nézett végig rajtam – tökre ártalmatlanok.
Muszáj volt otthagynom Rhyst, akármennyire nem is akartam. A csípőmre dobtam a kezemet. 
- Kerbasi, a hátsó ülésre – kértem őt alattomosan.
- Na persze – vonta össze a szemöldökét – te ülsz oda. 
- Akkor sétálok – kerültem ki őket, persze harminc kilométert eszemben sem volt sétálni. Megálltak mellettem, Nado féloldalas mosollyal dudált. 
- Gyerünk kislány, pattanj be – morogta, mert ez nem beszéd volt. A hanghordozása, az akcentusa, a barnás-vöröses stírölő szemek valami mások voltak. Nem tudtam pontosan elmagyarázni, de nagyon frusztrált. 
- Nem ülök a hátsülésre – böktem ki ésszerűen, ahogy végigpillantottam Nado éj fekete Range Roverén. 
- Ne legyél gyerekes – rázta a fejét – ülj már be, tudom, hogy szeretnél mindig vezetőpozícióban lenni, de már mondtam bébi, mellettem mindig alulmaradsz.
Összefontam a karjaimat.
- Ez nevetséges – fortyogtam és becsaptam magamra a Range hátsó ajtaját. 
- Ezt magyaráztam én is – mosolygott Kerbasi.
Elnyúltam az ülésen hosszában, felfeküdtem és becsuktam a szemeimet. A bőröm borsódzott, hiába próbáltam takargatni és nem tudomást venni róla. Mély levegőt vettem, kifújtam és elmosolyodtam. Megy ez. A mosolyom lefagyott, ahogy tekintetet éreztem az arcomon. Nado a visszapillantóból figyelt. 
- Ne kend össze a kocsimat, Zhamina.
Elmosolyodtam és a csizmám talpával egy sárcsíkot húztam az ablakára. Nado sötét szemekkel nézett, idegesen, az én mosolyom pedig egyre csak szélesedett. A feszültség nőni kezdett közöttünk és ez a sebesség emelkedésén is megmutatkozott. A szája egyenes vonalba rendeződött és felvonta a szemöldökét. Összeszűkültek a szemeim, és imádtam a sarkam karcoló csípős zengését az ablakon. Sőt, egyenesen élveztem. Kerbasi váltogatta közöttünk a tekintetét. Aztán amikor elnevettem magam, hirtelen akkorát fékezett, hogy beestem a két szék közé. Beütöttem a fejemet, térdemet és fájdalmasan sziszegtem. Nado akkorát nevetett, hogy a kocsin kívül is hallhatták. 
- Mi az bébi, megütötted magad? 
A két fiú összenevetett és Nado a fejét rázva hajtott tovább. Felkecmeregtem és megrúgtam a székét. De ez csak tovább ösztönözte a vihogásra. Olyan düh kerekedett bennem, hogy remegni kezdtem. A kezeim, a lábaim is és a mellkasom erősen emelkedett. Nagyon. Félelmetesen. 
- Woah, Zhamina, nyugodj le – Kerbasi ráncolt homlokkal végigmért – minden oké?
     Amint megérkeztünk, becsekkoltunk – egy fehér kártyánk volt, amit ha bedugtunk az automata gépbe, a fehér kapu kitárult – és előre csörtettem le a völgybe. Köszöntem mindenkinek és dúlva-fúlva vágtam le a cuccomat a földre. Nado és Kerbasi kinevettek, ahogy követték a lépteimet. Eguskina magával hozva azt a hihetetlen boldogságos fényét, amit a nyugodtság követett, mellém siklott és megölelt. 
- Zhamina, örülök, hogy ideértél hamarabb. Min nevetnek ennyire?
- Semmin – szúrós pillantást lövelltem Nado felé, aki megrándította felém a szemöldökét és tovább vihogott. – meg tudnám ölni a két kezemmel. 
- Gyakoroltok ma is? – kérdezte elterelve a témát. Szerettem benne, hogy mindig próbál lenyugtatni, mintha ő lenne az okos énem. 
Felsóhajtottam.
- Mikor lesz a gyűlés? – a faházhoz indultunk, ahol felvettem a fegyveremet, a hátamra csaptam és megindultunk. 
- Két óra múlva, Arine-nek még van elintéznivalója és aztán jön. Artzai már megérkezett. 
- Remek, és mamma? 
- Még nem láttam – mosolygott – hogy haladtok Nadoval? Nem vagy ideges?
- Egy kicsit – sóhajtottam és összemosolyogtunk – na jó, nagyon. Mi lesz ha nemet mondanak? Nem akarok a kis újonc maradni. Erős vagyok, megtudom csinálni.
- Tudom – Eguskina vékony lábain szökkent ide-oda, felvett egy virágot és letépve a szirmait elengedte a hűs szellőben. Gyönyörű volt. Aranybarna haja a fenekéig ért, hullámokban, és a vöröses-világos barna szemei pedig néha már-már sárgának tűntek összemosódva. Valóban szép volt, és illet is a nevéhez. 
- Igazából elegem van, hogy nem mondotok semmit – sóhajtottam – mármint, nem fogom senkinek sem elárulni. Mi kell ahhoz, hogy bebizonyítsam? 
Eguskina elszontyolodott, de két másodperc múlva nyoma sem volt a szomorúságának, átvette a napfényhez hasonló őszinte mosolya. 
- Ma eldől – bólintott – már hozzánk tartozol, és amint bizonyítasz, mindent elmondhatunk. -Bizonyítani. Azok után, amit magyaráztak nekem a metamorfokról, nem tudom, hogy mi több lehet még. Kicsit féltem is tőle, de izgatott is voltam. A három hónap kellemesen telt, azon kívül, hogy halálra hajtottak. A combjaim, vádlijaim izmosak voltak és a fegyveremtől bicepszem is lett egy kicsi. Fura volt. Sosem voltam sportos, vagy ilyesmi. De tetszett, még belefért a nőies kategóriába, és nem tért át a férfiasba. – nem várod meg Nadot? 
- Nem – vigyorogtam – egyedül is menni fog. 
- Nos, legalább már beszéltek, ha nem ordibáltok – nevetett halkan.
Nadoval, a „mesteremmel” elég hogy is mondjam, elcseszett kapcsolatunk volt. Az elején konkrétan hozzám sem akart szólni, elmagyarázta, hogy mikor mennyit milyen ütemben edzek, bemutatta a fegyveremet – miután kiválaszthattam. Imádtam, hozzáteszem – de ennyi. Aztán elértünk arra a szintre, hogy köszöntünk és pár szót pl „ne úgy fogd” váltottunk. Azután pedig, amilyen szinten most vagyunk. Hát, nem tudnám pontosan elmagyarázni milyen szinten vagyunk. 
- Vegyem a szívemre, hogy nem vártál meg? 
Nado félmeztelen volt. Mellém sétált, a szürke melegítőnadrágja vészesen le volt tolva, a szemébe néztem, de akkor is láttam a szőrszálait felfutni a köldökéig. Álltam a tekintetét és fittyet hánytam az izmaira, kemény hasfalára, és a napbarnított bőrére. 
- Mi van tamil, elvitte a cica a nyelvedet? 
Elfintorodtam. 
- Fogd be, Stronzo – nyögtem be és felvettem az íjamat. A seggfej enyhe kifejezés volt rá. Nado elröhögte magát és felemelte a kezeit. 
- Nem vitatkozok olyannal, aki beszéli az olaszt. Egyébként – lépett közelebb és megigazította az íjat a kezemben. – nem jól mondod. A „z” ne dz-nek ejtsd, hanem dupla c-nek, Ragazza.  
- Nāṉ kavalai – morogtam a szemeimet forgatva. Bár egy röpke „kit érdekel”-t mondtam tamilul, azt hitte káromkodok. Na nem mintha ő nem szokott volna. 
- Ahogy mondod, bébi – röhögött és mögém akart állni, hogy beállítson. Ellöktem a kezét és rámordultam. 
- Megy magamtól is. 
- Lássuk – vigyorgott és a barna-vörös szemei árulták: alig várta, hogy elvétsem. 
Kifeszültem, pont, ahogy nem kéne. Felsóhajtottam, a tekintete végigkúszott rajtam. Persze, hogy végigkúszott. Gyűlöltem, amikor ezt csinálja és szánt szándékkal ki akart téríteni a koncentrálásomból. Megfeszítettem a húrt a nyíllal, és a húsz méterre lévő fára koncentráltam. Nem fogom elvéteni, azért sem. Aztán útjára engedtem a nyilat, ami útközben szépen beakadt egy behajló ágba és leesett a földre. Nadoból kitört a röhögés, a fejem pedig égni kezdett, durván. 
- Befejezted? – morogtam a szoknyám alját gyűrögetve. 
- Nem – a hasát fogta és hátra vetette a fejét. Bennem pedig kezdett felgyülemleni a düh. Ökölbe szorultak a kezeim és nekilöktem a fának. Nem hogy elesett, még jobban kitört belőle a nevetés. Nem hagyta abba, így inkább elindultam a nyilamért, visszanéztem és újból akartam próbálni. – ne erőlködj, nem régóta tanulod, nincs gáz – egyenesedett ki és mellém lépett. Az ujja megpendítette a feszes húrt. – lássuk hogy állsz be. 
Felsóhajtottam, és megtartottam magam előtt az íjat. Behelyeztem a nyilat és kihúztam. 
- Nem jó, túl feszes vagy, így nem a vámpírt fogod eltalálni, hanem a falat – röhögött – na gyerünk, Ragazza, hagy mutassam meg. Segíthetek ellazulni – vigyorgott, és inkább nem gondoltam át, hogy mivel segítene ellazulni. 
- Ne hívj így – mordultam rá, de ő csak nevetett. Beállt mögém és vigyázott, hogy ne érjen hozzám. Ennek igazán örültem. Magas volt, az ujjait az enyémek alá helyezte a húron, a feje pedig az enyém mellett volt. 
- A célpont felé helyezd és akkor pontos lesz – mondta mély hangon a fülemnél – ne feszítsd meg, csak lazán, Zhamina. 
Beállított és ellépett mellőlem. A szél belekapott a hajamba és végigszaladt a libabőr rajtam. Megint nézett, végig a lábaimat, a felsőtestemet és megint elvétettem. Megint kinevetett büszkén. 
- Nem tudok koncentrálni így – csattantam fel, és már-már kiabáltam. Dühöt hozott ki belőlem. 
- Hogyan? – tárta ki a karjait – mondhattad volna, hogy elterelem a testemmel a figyelmedet. Akkor az alsónadrágot is leveszem. Ledobtam az íjat. 
- Beszélni fogok Arine-el, más segítőt kérek.
- Hányszor kértél már? Háromszor, négyszer? – számolta az ujjain – nyugi, el tudom viselni a nyafogásodat, majd fizeted a hallókészülékemet. 
Összefontam a karjaimat és néztem, hogy milyen jól szórakozik rajtam. Fel tudtam volna robbanni tőle, és ez napról napra egyre csak rosszabbodik. Vissza akartam szólni neki, de az önelégült arckifejezése belém fojtott mindent.
     Végül otthagytam és inkább magamnak edzettem, miután sportos ruhába öltöztem át. Stopperrel mértem, hogy mennyit futottam száz méteren, felpörögtem és két másodperccel jobbat futottam, mint tegnap. Haladás. Mire visszaértem a táborhoz már mindenki ott volt. Lezuhanyoztam a házban, ami az enyém volt, és természetesen Nado-é. Nem értem hogyan tudtak minket egy házba tenni, bár ott volt még Eguskina is, aki áttetette magát hozzánk, „nehogy kinyírjuk” egymást. Lezuhanyoztam és egy törölközőben léptem ki a szobába. Szerettem itt lenni. A vízesést néztem messze tőlünk, amiben a színes fények köröket róttak. Azóta nem láttam az Aranymadarat, vagy azt a sárgás porfelhőt, hogy elsőnek betettem ide a lábamat. Volt olyan érzésem, hogy nem bíztak bennem eléggé. Felöltöztem vissza a ruhámba, felfogtam a göndör tincseimet, de egy-kettő lelógott a vállaimra. Csatlakoztam a gyűléshez, és mindenki nagy mosollyal az arcán fogadott. Artzai állt az asztal előtt, a többiek pedig helyet foglaltak körülötte. 
- Gyere csak, Zhamina – hellyel kínált, de én inkább állva maradtam. Mamma rám kacsintott, és valamennyire megnyugtatott a jelenléte. Zihálva lélegeztem. Lepillantottam az asztalra, ahol egy papír volt, sok apró betűvel rányomtatva. Az első törvény, jól olvashatóan címként, vastagon szedve. 
- Szóval – köszörültem meg a torkomat. 
- Ne aggódj, minden rendben – nyugtatott – ülj csak le. 
- Jobb állva.
Nado engem nézett, de aztán visszahajtotta a fejét a vállai közé. Telefonozott! Ezt nem hiszem el, ilyen fontos pillanatban egyszerűen facebook-ozik? 
- A mamád minden bizonnyal egy-két dolgot elmondott. Zhamina, jól teljesítettél az elmúlt három hónapban, és büszkeséggel mondhatom, hogy remekül! Nem mondtál el rólunk senkinek semmit amennyire én tudom.
- Nem mondtam. 
Mamma csitított, hogy ne szóljak közbe, így elnézést kértem. 
- Itt mindennek meg van a maga rendje. A titoktartás kötelező, és egy barátodnak sem szabad elmondanod, akármennyire is… közel álltok.
Megfagytam. Artzai szemei kutatták az enyémeket, először nem tudtam mire gondol, majd beugrott.
- Rhys? Jézus, csak egy barát, nem tud semmiről.
Gondolatban kést küldtem Nado felé, tuti biztos, hogy ő árulkodott. 
- Ez maradjon is így. Senki nem tudhat rólunk. Ez nem titkos szövetség, vagy vadászat, vagy akárminek is gondolod. Az életünkért küzdünk, neked is küzdened kell. Lesznek támadások, még eddig nem sikerült ránk találniuk, de idővel attól tartok a vámpírok megtalálnak. Meg kell tanulnod megvédened magad, mert eljönnek. Nado szerint gyorsan tanulsz és jól bírod a strapát, és az íjban pedig kitűnő vagy. Ez örömmel hallom – mosolygott. Az említett felé pillantottam, nem figyelt ránk, de a szája sarka vigyorba kunkorodott. Ha ketten lennénk tuti, hogy megpofoznám. – meg kell értened, hogy a bizalmunkat csak olyanbe fektethetjük, akik bizonyítanak. Akadtak olyanok, akiket sajnos nem tudtunk a védelmünk alá venni. Azok magukra maradtak és ki tudod találni mi lett velük. – mély levegőt vett, olyan gyorsan beszélt, alig bírtam tartani a tempót – a következő lesz, Zhamina. Az éjjel el fogsz minket kísérni egy látogatásra. – látogatás? – nem mondom meg mi fog történni, a saját szemeddel kell látnod. Ha azt túlvészeled, kitartasz mellettünk, és betartod az első törvény minden szabályát, akkor velünk maradhatsz.
- Veletek akarok maradni – szóltam közbe, és bár arra számítottam, hogy lehurrognak, csak mosolygott. 
- Ezt jó hallani, szóval akkor beleegyezel? 
- Vámpírokhoz megyünk? – tettem fel egy egyszerű kérdést. Artzai nem válaszolt, csak bólintott. Nagyszerű. Vámpírok, látogatás, miféle látogatás? 
- Adtunk három hónapot átgondolni, hogy kihez kötöd a hűségedet. Ez egy egyszerű papír, amit mindenki átolvasott és aláírt. Nem szerződés, inkább csak egy bizonylat arról, hogy itt vagy velünk. Semmi több. Elfogadod a törvényt és velünk maradsz. 
- Aláírhatom? Mármint most.
Mindenki könnyebbülten nevetett össze.
- Nem, még nem most, amint hazaérünk és megbizonyosodtunk a szándékaidról, aláírhatod. 
- Rendben. 
- Még van hat óránk az indulásig, olvasgasd át, és emlékezz arra, amit mondtunk. Hogy ki vagy. 
    Hogy is tudnám elfelejteni Mamma és Arine hegyi beszédét. Bár nem tudom, hogy mennyi igaz belőle. Nonszensznek tűnik az egész. De miért hazudnának? Jobban mondva, miért hazudna több száz metamorf?
Egyedül maradtam. Leültem a székre és olvasgattam az odaírtakat. Semmi másról nem szólt, csak a metamorfok szabályozottságáról. Mit nem szabad megszegni, mi számít szabályszegésnek és mi jár értük. Többnyire az első törvény volt kifejtve. A térdeimre hajoltam, és felsóhajtva a hajamba túrtam. Majd felálltam és a házunkhoz sétáltam. Ez a gyűlés nem sok mindent mondott el. Oké, elmegyek velük az éjjel, nagy kunszt. Készen állok rá, vagy nem. Mindegy. Csak nem halok bele. Hiszen azaz egy tudna csak eltéríteni tőlük, semmi más. 
Pāṭṭi szavai ott hangzottak a fejemben. Három hónappal ezelőtt Amelia Knightley voltam, mára már nem tudom ki vagyok. Mindent megölt bennem a szavaival és talán ez így van jó. Még nem nevezhettem otthonnak, hiszen Arine szavain kívül semmi mást nem tudtam a metamorfokról. 
A szekrényhez léptem és pakolgatni kezdtem. A szavai ott zengtek a fejemben: 

„Mindig emlékeztetned kell magad rá, amit mondani fogok. Soha ne feledd el, nem mondhatod el senkinek, mert belehalhatsz. Ez nem játék, bárcsak az lenne”

Megálltam. Mély levegőt vettem, Annyira lehetetlennek tűnik, de végül összeállt minden a fejemben tőle. Még nem tudtam sokat, de ez mindent megmagyaráz. Mivel akaratos voltam, Arine hajlandó volt egy röpke, de annál fontosabb információt elárulni. Voltaképpen azt, hogy ki vagyok. 
18 éves voltam, amikor találkoztam Harryvel. És ő pontosan ennyit mondott, hogy azóta vámpír. Tizennyolc elcseszett év óta. 

„A metamorfózis átalakulást jelent. Átalakulunk. Valakik szerint torzképet is jelent, de hát, mi nem vagyunk torzak.” – a nevetése csengő volt, ott visszhangzik a fülemben – „újszülöttek minden másodperben a világra jönnek. Félvérek is. Egy bölcs metamorf szerint a félvérek erősebbek a tisztavérűeknél. Ezért vagyunk mi a kiválasztottak”

Kiválasztottak, milyen hülyén hangzik. Arine egyébként baszk és francia keverék, elég fura párosítás. Még mindig jobb Nado-nál, akik spanyol, és amerikai keverék, na meg apai ágon valahol mélyen eltemetve az olaszból is kapott. 


„Amikor egy vámpír megszületik, egy újszülött is a világra érkezik. A vámpír elveszti az egyetlen dolgot, ami az emberségét jelképezi. A te esetedben, amikor Harry vámpírrá változott, te megszülettél.”


Becsuktam a szekrény ajtaját és a tükörbe néztem. Meg kellett állnom az emlékezésben, mert az egésztől fejfájást kaptam. 

„Nem kertelek, Amelia. A kettőtök kapcsolata megtörhetetlen, mint a legtöbb metamorf és vámpírja között. Nem csak átalakultunk a születéssünkor, hanem kaptunk valami mást is. Ami lehet jó is, de leginkább halálos”

Arine szemei elsötétültek, amikor beszélt. Belenéztem a tükörbe, a szemeim megvillantak, és kihúztam magam. Az utolsó mondata volt az, ami végleg megütötte a mércét. 

„Harry lelkével születtél a testedben.”



PS. Amelia viselkedése meg lesz magyarázva hamarosan, összefügg azzal, amit a nagymama mondott neki. és persze Harryről is lesz szó!!! :)


Stronzo  = seggfej
Ragazza. = kislány
Nāṉ kavalai = mintha érdekelne 

6 megjegyzés:

  1. Úristen erre nem gondoltam, hogy Harry lelkével született de gondoltam, hogy valami köze volt hozzá már az elejétől fogva.
    Fura számomra a mostani Am viselkedése de kíváncsi vagyok, hogy ez miért következett be. Érdekes ez az egész eldugott kis közösség, és megdöbbentem mikor kiderült, hogy a nagymamája is benne van bár gondoltam már régebben is, hogy tud valamit. Van egy nagyon rossz érzésem ezzel a "látogatással", félek, hogy Liliana-hoz vagy Harry-hez lesz köze. Fantasztikus lett ez a rész is és nagyon de nagyon kíváncsi vagyok mi lesz, és örülök, hogy sosem okozol csalódást a történeteiddel! Várom a folytatást! <333 xx

    VálaszTörlés
  2. annyira szeretem ezeket az ismeretlen világról szóló írásaidat, úgy adod elő mintha létezne és én még mindig hiszek neked. Am drága változott, de mint te is mondtad van oka.. és tuti meg lesz magyarázva, érdekesnek tűnik ez az egész, és ahogy itt a végén még ezt a lelkes témát is boncolgattad.. wow. na az nagyon tetszett.. ^^ de jajjjj alig várom a kövi részt, úgy érzem hogy ez az éjszakai látogatás valami olyan helyen fog történni aminek én nem fogok örülni.. pl elmennek Lil-ékhez.. oh my god. és pl. kiderülne h Harry él na akkor lenne aztán mindennek vége. édes istenem, ott halnék.
    na várom a kövit te ügyes írónőnk! :))
    puszi Dorka

    VálaszTörlés
  3. OMG! *---------*
    Nagyon jó rész lett! :))
    Csak így tovább, kedvenc blog!
    Imádlak, és siess a kövivel :*
    Puszi: Đ. x

    VálaszTörlés
  4. Nagyon tetszik. Annyira más lett Amelia hogy egy kicsit még haragszok is rá :DD Húú de kíváncsi vagyok már a kövi részre :3 :))) Csak így tovább!!
    És még annyi hogy még a szavakat is ügyesen kisebb hibákkal kitudtam találni hogy mik :DD

    VálaszTörlés
  5. na vegre itt vagyok :D teljesen elmaradtam de most behoztam :)
    es hat en meg mindig nem talalok szavakat. az elozovel is olyan fejfajast okoztal. de most vegre tobb is kiderult.
    Hipp-hopp eltelt a nyar es Am megvaltozott. a metamorok miatt. (szep nev) es persze vampri vadasz. tok logikus... nem. nem gondoltam volna hogy pont Am fog magassarkuba jarni. persze ahogy Rhys is megmondta nem gond hogy valtozik de o belulrol is valtozott. es en szerettem azt az Ameliat. jo tudom meg lez magyarazva de akkor is.
    felek hogy az az esti latogatasnak koze van Lilhez. vagy ami megroszabb Harryhez. annyira megnehezited a dolgokat :D bar vegul is tok logikus. Harry 18eve vampir es Am 18 eves. osszefugg. de hat akkor egymasnak vannak teremtve nem arra hogy Am vampirokat gyilkolasszon... :(
    olyan dolgokat irsz ide amit felse tudok fogni de elhiszem. csak azert mert olyan hitelesen irod le.
    az biztos hogy a masodik evad sok meglepetest fog tartogatni nekunk.
    <33333

    VálaszTörlés
  6. Szia! Imádom ahogyan írsz! Már másodjára olvasom.Az első kötetet hol találom?

    VálaszTörlés