ÚJRA ITT! :) /// PROLÓGUS

Sziasztok! Aki még itt maradt... :)

Nos, az elmúlt másfél évben elég gáz napjaim voltak, ez az írásomon is érezhető volt. Abbahagytam a BM-et, újrakezdtem, újat kezdtem stb stb. De az igazság, hogy nem voltam helyen fejben legfőképp. Ezt a csoportban le is írtam, hogy miért. Ígértem, hogy visszatérek, és úgy érzem, itt van azaz idő. Hiányoztatok nagyon, a blog is, őszintén megmondva azért nem is nézegettem errefelé, mert bűntudatom volt... Nem tudtam mit tenni ellene. Szenvedés volt az írás, nem jött az ihlet, a szavak sem, nem volt olyan igazi izgulós feelingje. Először azt hittem végleg kiégtem mint író, de mostanában nagyon hiányzik. Én is egy külön kis világba kerülök, kikapcsol, és ez kell. Hiányzik, hogy kikapcsoljak valamivel. Ihlet is jött, - remélem jó ihlet :) - és hát akkor most megvalósítom a dolgot, leírom nektek, remélem maradtatok még páran! :) Biztos sokan haragudnak rám, de erről nem tehettem. Nehéz dolgokon vagyok túl, és az írás rovására is ment. Higgyétek el, nem direkt hagytam itt a dolgot. 

A köteléknél totál elvesztettem a fonalat, újjal jöttem nektek, a prológusát is elhoztam. :) Remélem tetszeni fog a történet!

A részekről... ugyanúgy dolgozok, már pestre költöztem időközben, össze-vissza lehet egy ideig a beosztásom, mikor tudok, írok nektek. Nem mondom, hogy nem lesz 1 hetes kimaradás, mostanában nem fordultam be, szóval nem hinném, hogy bármi eltűnős dolog lenne. Igyekszem szinten tartani magam! :D 

Na de nem is húzom tovább a dolgokat, a lényeg, itt vagyok, ahogy ígértem, köszönöm azoknak, akik maradtak, és olvasnak a továbbiakban. Jó olvasást nektek, nagyon szeretlek titeket, meg a blogot is! 

pusziii, poppi

Prológus 

Harry

Sötét van.
De ebben a kietlen semmiségben van valami mégis hátborzongatóan különleges. Mikor bekerülsz egy fekete szobába, ahol a légy zümmögését is tisztán lehetne hallani, olyan csend van, és közben a füledet egy kellemes hang masszírozza.

Nem lehet elmagyarázni és semmiképp sem körülírható. Csak van, ott, messze, mégis közel és tisztán hallható. Az óceánhoz tudnám hasonlítani. A parton sétálsz, lábaid alatt homok és igen, a víz dallama szűrődik be a füledbe. Így tudnám nagyjából leírni, ez sem pontos. Csak, hogy egy szobában vagyok - valószínűleg - ahogy ezt az évek alatt kiderítettem. Egy tipp csupán. Hogyan jutottam erre a következtetésre? Dohos szekrény szag volt. Mint amit évekig nem használtak, aztán egyszer csak kinyitották és áradt belőle a sok idő alatt felhalmozódott por. Egyszer tettem egy lépést még régebben itt, akkor parketta ropogására lettem figyelmes. Innen következtettem, hogy egy ablakok nélküli verembe kerültem. Mi vagyok én, valami elmebeteg? Nem kell engem gumiszobába zárni.

Egyébként ahhoz képest, mennyiszer voltam már itt, nem sokra jutottam.

Egy lépés, újabb undorító szaghullám, körülbelül ennyi lenne.

Ott álltam, mint egy balfasz, akit a barátnője kidobott minden ok nélkül, ostoba arccal. Ez azért javult, mégis csak volt rá 28 évem, hogy fejlesszem.

Vártam a következőkre. Annak ellenére, hogy tudtam, mi következik, a szívem egyre jobban dübörgött a mellkasomban. Néha azt hittem, infarktust kapok, vagy mi a franc. Lehet jobb is lenne, kár, hogy mi haszna. Attól nem szűnne meg. Semmi sem szűnne meg.

Már majdnem szóltam, hogy jó lenne, ha már kezdődne, mikor megérkezett.

Nyeltem.

Aztán még egyet.

Az izzadtságcsepp végiggördült az arcomon, befolyt a számba, sós. Mint az óceán vize. Ne legyél nevetséges Harry, férfiból vagy, vagy mi.

Bár nem mintha egy férfinak könnyebb lenne megszokni, hogy naponta meghal.

A kezem öklöt formált, a lábam meg zsibbadni kezdett, ahogy a félelem tetőtől talpig átjárta a testemet. Nem, ehhez nem lehet hozzászokni. Elfogadni meg végképp nem. 28 év után sem. Krisztus, csak legyünk már túl rajta. Már majdnem elröhögtem magam. De gáz vagy Styles, úgy sírsz, mint egy kislány.

Csak ne lenne ilyen rémisztő a halál. Ki nem féli a halált? Mindenki, max tagadja, aki azt mondja, nem.

És már itt van.

Hallom.

Egy oktávval magasabb lett az óceán hangja, s hamarosan dallamba torkollik. Minden porcikám reszket, nem lélegzek többé.

Sugallja, hogy siessek. Szinte a kezét is nyújtva, hogy megragadjon, magával vigyen.

S itt van.

Egy lépés és az óceánba esek. Óriási csattanás és a víz ellep. Próbálok kalimpálni, úszni, nem megy, süllyedek. Érzem, hogy megtelik a tüdőm vízzel és szép lassan elenyészek. Bele az óceán sötét fenekébe.

A legrosszabb az egészben, reggel felriadok azzal a tudattal, hogy a következő éjjel ismét szembe kell néznem a halálommal, ahogy az elmúlt 28 évben, minden egyes nap.