Negyvenötödik Fejezet - MEGÉRTE

sziasztok! itt a következő! már csak 3-4 rész van hátra a BM-ből, de ha benne vagytok, beszélhetünk egy következőről! mit szóltok? jó olvasááást xx 

Egy dolgot tudtam biztosan az életemben: hogy anyám eldobott babaként, mint egy tárgyat, odaadott Annáéknak, egy csomó pénzzel és elment. Így nevelkedtem fel, igaz meleg, barátságos, és szeretetteljes környezetben. Sosem volt okom panaszkodni, de mégis kerestem a szülő anyámat. Még egy magánnyomozót is felbéreltem, hogy megtalálja nekem. Loranda Wallace-t.

Zayn sokszor a szemeimre hányta: nem lehet ez az egyetlen életcélod, hogy megtaláld anyádat!

Pedig az volt. Sokáig. Nem, pontosítva, mostanáig.

Leültem a házunk elé a padkára, felhúztam a térdeimet és csak úgy néztem ki a fejemből. Az éjszaka közepén jártunk, éjjeli három volt. Az utcai lámpa zúgott mellettem, és néha-néha pislákolt is.

Egyedül voltam az utcán.

Halványlila gőzöm sem volt, hogyan is kezdhetném. Melyik gondolattal, melyik igazsággal birkózzak meg elsőnek. A fejem szét akart szakadni, annyira lüktetett a sok információtól.

Beleszántottam a hajamba, és összeszorított fogakkal hintáztam előre-hátra, előre-hátra, mintha segítene. Lecsuktam a szemeimet, de csak a nagy semmiség volt odabent.

Úgy éreztem, megőrülök.

Gyülekezett, fojtó volt és gyomormardosó. A hasamra szorítottam a tenyeremet és a térdeimre döntöttem a homlokomat.

Lélegezz, Fae. Lélegezz.

De már nem ment a légzés.

A földre csaptam a tenyeremet, a hangja visszhangzott körülöttem. Ahogy a halk zihálásom is.

Szükségem volt valamire, mitől kitisztul a fejem és tudok normálisan gondolkodni. De nem ment.

Nem.

Ment.

Felnéztem az égre, tiszta volt, csillagos. Hirtelen egy kérdés keringett az agyamban: miért nem lehetek többet olyan, mint akkoriban?

Az a Fae kezelni tudta volna a helyzetet, de ez? Ez egy semmirekellő, szánalmas, érzéketlen változat volt. Ki az, akinek közlik, van egy lánya, és gyáva módra elmenekül?

Jézus Krisztus, tényleg azt mondtam, van egy lányom?

Nem, nem. Nincs lányom. Nem lehet lányom. Ráharaptam az ajkamra. A telefonomat birizgáltam, és a telefonkönyvet nyitottam meg. Az ujjam remegett a képernyőn, miközben azon hezitáltam: lenyomjam, vagy ne nyomjam le.

Istenem, mi történik körülöttem?

Kicsörgött a telefon és visszafojtott lélegzettel vártam. Nem tudom mi ütött belém, miért pont őt hívtam, vagy mit érek el vele. Úgy éreztem, felrobbanok.

- Halló, tessék?

A hangjától lesújtott rám a világ összes bűntudata. Mert ezt az érzést most felismertem. Merő lelkiismeret-furdalás volt, mi elárasztotta minden egyes porcikámat.

Nem bírtam beszélni, csak egy esetlen nyöszörgés tört ki belőlem. Azt hittem, le is rakta, csak hát feltett egyetlen egy ártatlan kérdést, amitől robogni kezdett a szívem. Hevesen. Megállíthatatlanul.

- Fae, te vagy az? - suttogta, az évek során elrekedt, meggyötört hangja egy halk, lágy dallam végig a gerincem mentén. Lecsuktam a szemeimet, és éreztem. Ahogy az eddig szunnyadó vulkánom legbelül, kitörni készül.

- Annyira sajnálom - búgtam vissza, a hangom elcsuklott és rángatott az eddig visszafogott, eltemetett, nem is tudtam, hogy létezik érzelem zivatar.

Én nem sírok. Nem könyörgök senkinek és semmiképp sem érzek valódi, bentről fakadó bűntudatot.

Legalább is eddig nem így volt.

De amikor meghallottam annak a nőnek a hangját, akit csak úgy ott hagytam, hogy felkeressem a nem létező anyámat, repedezni kezdett a fal.

- Istenem, mi történt gyermekem?

Nem is tudtam, mit mondhatnék. Hogyan kezdhetnék bele a bocsánatkérések sorozatába. Inkább azt tettem, amihez értek. Elnevettem magam.

- Semmi Anna, semmi komoly. Csak tudni akartam, hogy vagy.

- Hiányzol, Fae. Mindkettőnknek, nagyon hiányzol. - Kifújtam egy mélyről előtörő levegőt. Épp elő akartam hozakodni valami humoros dologgal, mikor folytatta. - gyere haza hozzánk, gyermekem.

Csak úgy kibukott belőlem.

- Minek, Anna? - nem bántásnak szántam, a hangom mégis könyörtelen volt. Gyűlöltem.  - van elég bajotok, nem kell még egy nyűg a nyakatokra.

- Ó Fae, sosem voltál nyűg számunkra.

Elmosolyodtam.

- Dehogyisnem. Engedetlen voltam és folyton anyámról beszéltem. Ahelyett, hogy hálás lettem volna, amiért befogadtatok, csak a bajt hoztam a nyakatokra a viselkedésemmel.

- Elég legyen ebből! - vette elő a határozott hangszínét. És csak úgy, összezártam a számat. Síri csend volt körülöttem. Csak Anna szavait hallottam. - egy öreg házaspár voltunk már akkor is. Mindig is hálásak voltunk érted, kislányom. Te vo…

- Ez nem igaz. - még a telefont is elemeltem a fülemtől. Hogy mondhat ilyet?

- Te voltál a kis fény az életünkben. Mindig életvidám voltál. Nem számított, hogy bajba keveredtél a nagy szád miatt, mindig megnevettetted Ronaldot. Tudod hányszor láttam őt nevetni az életünk során? Már nem is emlékszem, az emlékezetem sem a régi, de egy kezemen meg lehetne számolni. Aztán megérkezett az a vörös hajú, szeplős kis tünemény és felforgatta az életünket.

- Hagyd. Abba. - makogtam, mert annak a bizonyos vulkánnak csak másodpercei voltak hátra.

- Mi már haldokoltunk félig, Fae. Visszahoztál minket az életbe, és ezt semmivel sem tudtad elvenni tőlünk, gyermekem. Természetes, hogy az édesanyádat kerested, lányom. Egy gyereknek szüksége van a szüleire. Csak azt sajnálom, hogy sosem talá…

- Meghalt. - böktem ki. Még sem mondhattam, hogy nem létezik. Csend. Mindenhol. Körülöttem. A vonal másik végén. Anna hallgatása volt az utolsó csepp a pohárban. Az első kövér, forró, igazi könnycsepp kibuggyant a szemem sarkából, végiggördült az arcomon, az államig. - egyedül vagyok. - suttogtam. Közbe akart vágni, de folytattam. - megérdemlem, Anna. Az egész eddig éveimet rá pazaroltam, tettem az egész világra szinte! Suliba sem jártam be rendesen, ha kellett gúnyt űztem az emberekből. Sajnálom, hogy ott hagytalak titeket. Önző dolog volt. És tudod mit sajnálok a legjobban? Hogy sosem köszöntem meg.

- Fejezd be, Fae. - Anna sírt. És ezzel az én egész falam lerombolódott. A könnyek patakokban folytak végig csendesen az arcomon. Az évek, sőt mi több, évtized könnyei. - sajnálom, gyermekem. Tudom, mit jelentett neked. De egy dolgot jegyezz meg, gyermekem. A mi kapunk mindig nyitva áll előtted, megértetted?

- Ne mondd ezt. Nem érdemlem meg.

- A világ összes szeretetét megérdemled, és még többet. Az élettől visszakapod azt, amit értünk tettél. Itt mindig otthon vagy, gyermekem. Mindig. - Az igazi, önzetlen szeretete átsugárzott a vonalon. És nem bírtam elviselni. Hisz viszonozni sem tudom! Egy romhalmaz vagyok. Kidobnivaló! És a java még csak akkor következett. - Szeretünk, Fae. Szeretlek, gyere haza.

Haza.

Nem volt nekem otthonom, nem volt senkim sem. Leraktuk a telefont és elterültem a hideg betonon. Még hogy fény. Emlékszem a galibákra, amiket okoztam nekik. Engem nem lehet szeretni. Sosem hittem volna, hogy képes vagyok ilyen jellegű sírásra. Oldalra fordultam, a gyomromhoz kaptam és hagytam, hogy sírjak.

Jó kérdés, mi idézte ezt elő bennem.

A tény, hogy régen egyszer olyat tapasztalhattam Harry-vel, amiről csak talán a könyvekben olvastam. Láttam magunkat a lelki szemeimmel. Ahogy a körülmények ellenére, boldogok vagyunk. Ahogy szerelmet alkotunk és gyümölcse is lesz. Ez volt az, ami miatt ide lyukadtunk ki. A lányunk miatt. Van egy lányom - elnevettem magam hitetlenül - egy lányom, Harry Casper Styles-al. Akiről azt hittem, megfagyott, érzéketlen hullámvasút. Pont ugyanilyen vagyok én is.

Ki gondolta volna, hogy két ilyen érzéketlen, szinte szerethetetlen ember, ennyire szerette egyszer egymást?

A kislányunk egy csoda és egy tragédia is egyben. Hogy lehet ilyen igazságtalan az élet? Muszáj volt elvitetnünk őt, mivel még csak bele avatkozni sem tudtunk az életébe, mivel a jövőnél és a múltnál is erősebb manipuláló. Láttam magunkat ott a síneken, ahogy megfagyasztjuk a jövőt, ezzel teljesen tönkre téve Harryt is.

Megmentettük a lányunkat, mi pedig megfizettük az árát. Harry a fagyott idő következményeit viseli már jó ideje, engem pedig elajándékoztak. Vagyis én ajándékoztam el saját magamat. Feltehetnénk a kérdést, miért nem menekültünk mi is a babával? Átgondolva egész egyszerű a válasz. Egyedül sokkal nagyobb volt az esélye, hogy ne kapják el. Nem látták őt, nem ismerik majd fel nagykorában. De mellettünk? Halálra lett volna ítélve. Ha ott maradunk és elkapnak, belenyúlhatnak az emlékeimbe, vagy kiszedik Harryből. Csak bajt hoztunk volna Lorandára.

Cselekednünk kellett. Harry emlékezete teljesen kiürült, az én múltam, jelenem és jövőm pedig megváltozott. Elmosolyodtam végül a könnyeim közepette. Megmentettük a lányunkat. Kizárt dolog volt, hogy a közelébe férkőzzenek. Főleg nem Zayn-ék védelme alatt.

Felsóhajtottam.

Hihetetlen, hogy többek vagyunk sima embereknél. Időmanipulálók. A jövő, amit az érzelmek alapján befolyásolunk. Ki hogyan áll a dolgokhoz. Ha valakinek elültetünk egy érzetet a fejében, meggondolhatja magát. Bizonytalan, de hatásos is lehet. Ellenben a múlttal, aki az emlékekből táplálkozik. Így tudtak kitörölni egyes emléket az én fejemből is.

Mikor kinyitottam a szemeimet, egy pár bakancs volt előttem. Felpillantottam, egy kéz nyúlt felém.

- Nem vagy egyedül. - jött a mély, husky, rekedt hang. Felborsódzott a bőröm és felnyögtem a könnyeimtől. Hát már sosem állnak el?

Megálltam Harry előtt, akinek a szemei üresek voltak, ellenben az érintésével. A kezeibe vette az arcomat.

- Miattam vagy ilyen, Harry. - mondtam neki, bár remegett a hangom. Megrázta a fejét.

- A lányunk miatt vagyok ilyen. És tudod mit? - Harry elmosolyodott. Ez a mosoly bár nem érte el a szemeit, melegebb volt, mint általában. A kis gödrei kilátszódtak. - megérte, Fae.

- Megérte? - suttogtam.

- Hülyéskedsz? - nevetett. - van egy belevaló lányunk valahol.

Én is elnevettem magam. Jól esett nevetni. Mindig ilyen felszabadult a nevetés?

- Sajnál…

- Köszönöm, Fae. - mondta halkan, csak nekem. Hogy csak én halljam. - köszönöm, hogy olyat adtál nekem, amiért érdemes tovább élnem. Nem akarok ilyen lenni, de ha nincs más, elfogadom. Azt hiszem, most eljutottam oda, hogy tényleg el tudom fogadni. Miattatok.

Megfogtam Harry kezeit az arcomon.

- De én nem fogadom el. - mondtam határozottan. - mert Harry, akármibe is kerül, de segíteni fogok neked, hogy a régi legyél. És rögtön utána, megkeressük a lányunkat.

Harry mélyen a szemeimbe nézett.

- Ez nem fog őszintén, érzelgősen hangozni, de rájöttem valamire. - mondta nekem monoton hangon. - legbelül valahol szerintem nem is az utálat hajszolt feléd. Pont ellenkezőleg. Láttam, amit te is. Éreztem mindent az akkori énemmel együtt, és most már tudom.  - vont vállat. -. Hogy is mondják? Az utálat egyenlő a szerelemmel. A mi esetünkben szó szerint kell érteni. - beszélni akartam, de a hüvelykujját a szájamra nyomta. - megérdemled, hogy tudd. Megérdemled, hogy törődjenek veled. Tudom, hogy fáj az, amit megtudtál anyudról. De tudnod kell valamit.

- Harry…

- Van egy valaki a világon, aki olyan kibaszott hosszú időn keresztül csak érted élt. Bevállalt mindent, akármi is legyen a következménye, együtt élt a jégszívével, csak hogy egyszer veled lehessen. Asszem mindig is szerettelek, még ilyen elátkozott formában is.

Elcsuklottak a térdeim, de Harry megragadott, megtartott.

- Ezt te sem mondtad komolyan.

Harry közel hajolt. A hűvös lehelete cirógatta az arcomat. Hulla csend volt körülöttünk. Levegőt sem vettem.

- Fogalmam sincs róla, mi a francot jelent ez, milyen érzés, mi az, hogy érezni - küldött nekem egy szexi fél vigyort. - és ajánlom, hogy egyszer ezt némi érzéssel is tudjam neked mondani. De hallanod kell.

- Harry, hagyd abba.

Megrázta a fejét és a számra suttogta.

- Szeretlek, Fae Wallace.

És velem megfordult az egész kibaszott világ.