
Nem tudnám megmondani, hogy
féltem, vagy kíváncsi voltam.
Ott álltam földbe gyökerezett lábakkal,
s már csak forró könnyemet éreztem a szemem sarkában kuporogni. Az engedett
arra következtetni, bizony eszméletlenül be voltam rezelve.
Krisztus, most mi lesz?
Harry nézett. Ezennel az
áhítatnak hűlt helye volt a zöld szempárjában. Meg sem mozdult, csak igyekezett
leolvasni bármit is az arcomról. Mikor megmoccant, én tettem egy lépést hátra.
- Indiana. - mondta csendesen. Az
arcára kiült a kétségbeesés. Az enyémet tükrözhette. Futnom kellett volna el
onnan a francba, de valahogy még sem mozdultak a lábaim. In. Dulj. Már. A kezem
ökölbe szorult, de ennyi, egy mozdítható bábbal értem fel azokban a
pillanatokban.
Amint megszólaltam volna, a mentő
szirénájától zengeni kezdett az utca.
Harry felkelt, felöltözött és
felém sétált. A vérem rezes íze elöntötte a számat, ahogy az ajkamat felsebezte
éles fogam. Harry konkrétan arrébb tett az ajtóból, és kiment. Én meg ott
ragadtam a lefegyverzett állapotomban. Hívnom kellett volna valakit.
Segítségért kiáltani. Legbelül valami mégis megállított, tudván, Harry nem
bántana.
A nevetésem zaklatott volt.
- Nem bántana. - ismételtem
hangosan. Mint egy elmezavarodott ember, aki épp a saját világában él és
próbálja megtalálni a kiutat. Az ablakhoz siettem, ami az utcára nézett. Harry
ott állt és beszélgetett a mentősökkel. Lekezeltek és trécseltek.
A vérnyomásom a kétszeresére
ugrott. Úgy viselkedtek, mint régi haverok, akik már párszor túlestek ezen.
A következő pillanatban a vér is
megfagyott bennem. Párszor túlestek ezen…
A cuccaimat fél perc alatt
összekaptam, a kabátot össze sem húztam magamon, kitörtem a házból. A hűvös
hajnali szél belesüvített az arcomba, a hajamból szénakazalt csinálva. Meg is
botlottam, mikor már nem láttam ki a hajszálak között.
- Indiana! Hová mész? - Harry
hangja oktávokkal lentebb szólt, mint egyébként. - Indiana!
Megtorpantam velük szemben. A
mentős férfit néztem. Egy magas, jóvágású, negyvenes férfi volt, mosollyal az
arcán, integetett.
A nevetésem gúnyossá torzult át.
- Integet? - kérdeztem az orrom
alatt.
- Harry, örülök, hogy nincs baj.
- veregette vállon őt a férfi.
Ő már csak engem vizslatott. Mint
aki kimosta az agyát a mentősnek. Nagyra nyíltak a szemeim. Vajon képes lehet
rá?
Észre sem vettem, már előttem
állt, fürkészve.
- Vámpír vagy? - bukott ki
belőlem, számomra is hihetetlen volt. Mármint a kérdés maga.
Harry mosolya csak féloldali
volt, a szemeit nem érte el.
- Bárcsak az lennék. - mondta.
Nyeltem egyet.
- Mi vagy te?
Harry sokáig nem felelt,
folytatta a tanulmányozást. Elgondolkodtam rajta, hogy meghallotta-e
egyáltalán, hisz a hangom a semmibe veszett oly vékony és halk volt. Mikor
megismételtem volna a kérdést, szólásra nyílt a szája.
- H… Harry vagyok. - tárta ki a
karjait.
- Én meg Indiana, halandó. -
vágtam vissza gúnyosan. - de te… te nem ember vagy.
- Harry vagyok. Az a Harry, aki
eddig is voltam, Indiana. Ember vagyok.
- Nem, n-nem. Egy ember meghal, -
mutattam rá a házra - de te az előbb halott voltál, nem volt szívverésed,
kihűlt a t-tested. Nem lehetsz ember.
Harry hirtelen elkapta a
csuklómat, magához rántott s velem megfordult a világ. Az illata körül vett, a
légzése szapora volt a fülemnél, termetes teste körülvett, mindenhonnan.
A tenyeremet a szívére nyomta. A
közelsége nem segített józannak maradnom. Istenem, miért éreztem magam egy
aktivált bombaként, amint mellettem van? A szemeim automatikusan lecsukódtak, a
csend magába szippantott minket. Csak a légzése létezett és a doboló vér a
fülemben.
Figyeltem. Lélegzet fojtva
vártam, vártam a nagy semmire.
- Shh, nyugodj meg és figyeld.
Nem vert. Nem volt szívverése.
Mi. A. F….
De ahogy Harry ujjai
végigsimítottak a gerincem mentén, az egész testem szép lassan tért nyugovóra.
A bódulat elvette a gondolatokat, már nem küzdöttem a szorítása ellen. Csak
várakoztam arra, amit mutatni akart.
Harry belefúrta az orrát a fülem
tövébe s én megéreztem. Azt a lágy, alig érezhető szívverést a mellkasán
keresztül. Oly nagyon lassú volt, oly nagyon gyenge, mintha épp egy haldokló
ember állna velem szemben.
- Ez nem lehetséges. - suttogtam.
- Tudom. - súgta vissza.
- Mindig ilyen gyenge volt a
szívverésed? - kérdeztem bátran.
Amint engedett a fogásán,
kiszabadítottam magam, tartva a három méter távolságot.
- Nem. - mondta, ezzel tudtam,
hogy többet nem szándékozik mondani.
- De ezt ki kéne vizsgáltatni -
kezdtem bele - vagy valami.
Harry hátra vetette a fejét.
Először arra tippeltem, hogy imádkozni akar az ég felé nézve, aztán a kisfiús
nevetésére lettem figyelmes. Meg arra, hogy az ér milyen szexin kidülledt a
nyakán.
Nem, Indiana, nem dülledt ki szexin. Fejezd be.
Egyre türelmetlenebb lettem,
hátráltam egy lépést. Vajon mikor kezdjek el futni tőle?
- Kivizsgál…. - fogta meg az orrnyergét.
- Krisztus, Indiana, fogalmad sincs róla, ezt hányadszorra élem át.
A gyomromba markolt egy
ismeretlen érzés.
- Hányadszorra? - kérdeztem
irritáltan. Egek, ugyan hány nővel történt már ez meg?
- Legalább ezredszerre. -
röhögött bele a képembe, miközben mereven tartotta a szemkontaktust.
Ez volt az I-re a pont.
Sarkon fordultam, hogy
átszaladjak az utca másik oldalára, átvágjak a házak között és hívjak egy
taxit. Nem akartam tovább hallgatni ezt.
- Indiana, ne menj el. - kérte.
Én azonban mindent akartam, csak maradni nem. Elővettem a telefonomat és taxit
hívtam, közben egy másodpercre sem álltam meg. - ne hagyj itt. - mondta még,
vagy már csak hallucináltam.
Bárcsak ezt az egészet
hallucináltam volna.
Most mi lesz?
A térdem sajgott a meneteléstől,
a szívem pedig a megzabolázó tényektől. Úgy jöttem ide, hogy kiderítem az
igazságot s megkaptam. Mi. A. Franc. Mi a pokol.
- Istenem, mi a szar? - fakadt ki
belőlem, ahogy megtorpantam.
A szél elhalkult körülöttem s
valahogy a tavaszt ígérő madarak sem hallatszódtak a korai órákban. A szemeimen
álmosság ült, még sem tudtam volna egy szemhunyásnyit se aludni.
Indiana, össze kell magad szedned és tovább menni.
A belső hangom próbált arra
ösztökélni, hogy siessek a taxihoz, de olyan nyugtató volt az a pont ott a
beton közepén. Igaz, kiszáradt szemeim a pislogásért siránkoztak, mégis olyan
jó volt bámulni és… csak ott állni.
Eszembe jutott a seb a fejemen,
amivel el sem mentem kontrollra. Az emlékezetvesztésem is, meg az, hogy
kiderült, minderről Harry tehet. Gondoltam még anyára, aki úgy döntött,
megszakítja a kapcsolatot velem. Aztán láttam magamat. A szőke hajú hulla színű
lányt, akinek a vér sem tudna elég pírt rakni az arcába, hogy újra úgy tűnjön:
igenis, élek.
Élek.
Élek, mert lélegzek. Mert a
lábaimon vagyok még mindig és a szívem ver, sebesen. Élek, mert szívhatom a
levegőt a tüdőmbe és elmondhatom, éget minden egyes levegővétel. Mondhatni
élek, mert mikor a körmömet a tenyerembe fúrtam, fájt. Éreztem. A szellőt is
néha beletúrni a hajamba, megcirógatva a nyakam tövét.
Éltem, mert ott voltam a
világban, visszatérve.
Éltem, mert valami vagy valaki
azt akarta, hogy visszatérjek. Vagy így, vagy úgy, de megtörtént. Talán nem
számítottak azzal, hogy a testi létezés nem egyenlő az Élettel.
De mi az Élet?
A gondolatmenetemet egy
fékcsikorgás szakította meg. A vérnyomásom az egekbe szökött, mikor a földre
zuhantam.
Megfordultam gyorsan, a látvány
lesokkolt.
Harry ott állt, lebámulva az
autóra, ami egy milliméternyire állt meg tőle. Épp, hogy nem gázolta el.
Szólásra nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki a torkomon. Harry csak
bámulta a motorháztetőt, a mellkasa hevesen emelkedett.
- Ember, jól van? - szállt ki a
sofőr, egy 60 év körüli férfi volt, a homlokán gyöngyözött az izzadtság. - és
te kislány?
Felálltam, annyira szédültem az
adrenalintól, hogy a helyemen ragadtam.
- Uram? - nyúlt Harry karjához,
akinek a tekintete rögtön megtalált engem. Végigpillantott rajtam.
- Jól.
Aztán megindult felém. Hátráltam
egy lépést, többre nem volt esélyem. Harry megragadta a tarkómat, a mellkasához
nyomta, odaszorította. Az állát a fejem tetejére tette és úgy álltunk ott, szó
nélkül. Fel sem fogtam, hogy mi történik, a melegség szétáradt bennem. Ez nem
az illata volt.
Ez valami sokkal erősebb annál.
A szemeim lecsukódtak és
engedtem, még egyszer engedtem, hogy magába szippantson. Ez a szikrázó energia,
ami körbevett az ölelése közben, felemésztett. Harry pedig levegőt kapkodva
szorított magához, mintha többet el sem akarna engedni.
Amit furának találtam azaz, hogy
akármennyire is volt zaklatott, a szívverése ugyanolyan lassú, alig érezhető
maradt.
- Soha. Többet. - mondta.
- Soha többet mi?
Maga felé biccentette a fejemet, s
miközben letörölte a könnyeimet, amikről nem is tudtam, hogy léteznek,
belefúrta a tekintetét az enyémbe.
- Soha többet ne hagyj el.
A nézése megváltozott. Mintha
valamiféle remény csillant volna fel bennük.
- Harry majdnem elüttetted magad
miattam.
Elnevette magát.
- Megszoktam, hogy ki akarsz
nyírni, Indiana. A suliban először, aztán otthon az orrtörés. Most egy
hajszálam sem görbült. Plusz, te meghalhatsz. - simogatni kezdte az arcomat.
Többet nem volt helye a humornak. - hogy gondoltad, hogy csak úgy lelépsz az
útra, Indiana?
Nyeltem egyet. Őszintén fel sem
tűnt, hogy megmozdultam.
- Nem szándékos volt.
- Egyszer már meghaltál miattam
majdnem, még egyszer nem engedem. Hazaviszlek.
- Ne! - emeltem meg a hangomat. -
vagyis nem kell, jön a taxim, valahol.
A taxi láthatáron sem volt.
- Nem szeretnék veszekedni.
Hazaviszlek. Tedd el a telefonodat, nem kell taxi. Ha kell, a hátamon viszlek
el a kocsiig.
Szegény férfi nem győzött
elnézést kérni, pedig nekem kellett volna. Harry hozzá sem szólt, engem
figyelt, hogy megyek-e. Még pár szót beszéltünk a férfivel, aki a végére megnyugodott
félig meddig, útjára küldtük.
Nem tehettem mást, beültem a
Range-be. Persze Harrynek telt egy új autóra, miután összetörtük a régit.
Egyszerűen képtelen vagyok úgy gondolni rá, mint egy sztárra, töméntelen mennyiségű
pénzzel.
Az autóban vágható volt a
feszültség, a csend ránk telepedett s mikor felnyögött a motor a Range-ben,
felállt a szőr a karomon. Bekötöttem magam gyorsan és az ölembe fektettem a
kezeimet.
Nem fűtött, mégis oly nagyon
melegem lett, kipirultam. A szívem idegesen zakatolt. Harry lassított ötvenre, pedig csak hatvannal
mentünk. Követtem a tekintetét, ami a kapaszkodó kezemet fürkészte az ajtón.
Fel sem tűnt, hogy markolom.
Összenéztünk pár másodpercre, én
nem bírtam tartani a szemkontaktust. Előre meredtem, s alig vártam, hogy
hazaérjek.
- Den-t elhozom neked holnap.
Bólintottam. Teljesen
megfeledkeztem róla a nagy ijedtségben. Harry sóhajában fájdalom volt.
- Komolyan nem fogsz velem
beszélni? Indiana, kérlek.
- Mennyi? - futott ki belőlem.
- Mi mennyi?
- Mennyi nőnek, Harry?
Zavartan pillantott rám.
- Nem értem, miről beszélsz.
- Te mondtad, hogy mennyiszer
megtörtént már veled.
Harry nevetni kezdett. De úgy
Istenigazából. Nem gúnyosan, hanem mint… mint aki megkönnyebbült.
- Féltékeny vagy, Indiana.
A fülemig pirult bele az arcom a
pimasz mondatába. A hangsúlyt az első szóra helyezte, én pedig süllyedni
kezdtem.
-
Épp hazaviszel és soha többé nem találkozunk, Harry. Nem vagyok
féltékeny.
- Mégis hogy gondoltad? A tanárod
vagyok, Indie.
- Kiiratkozom.
Megálltunk a piros lámpánál,
Harry felém fordult.
- Nem, nem fogsz.
Most rajtam volt a sor, hogy
röhögjek.
- Ó, de igen.
- Tudod, honnan veszem?
- Ki vele.
- Mert azzal foglalkozol, hány nő
tudta ezt meg, hány nő volt a házamban rajtad kívül, nem azzal, hogy milyen életet élek.
Dudáltak, ezért elindult. Én
pedig befogtam a számat. Tényleg ilyen szánalmas vagyok? Egek, el akartam bújni
egy sarokba. Hogy lehetek ilyen ostoba. Gyülekeztek a könnyeim is. Miért bőgök
már megint? Nem hiszem el.
Harry tenyere a térdemre simult,
megcirógatta, majd megszorította.
- Kettő volt. - halkan beszélt,
nyugtatóan.
- Kettő ki?
Elmosolyodott. De ez a mosoly
szomorú volt.
- Két nő volt, aki érdekelt. Aki
tényleg érdekelt.
- Értem. - mondtam, a nyelés
nehézkesen ment.
- Egyik sem tudta meg. - nézett
rám. - nem adtam nekik lehetőséget.
- Tessék? - suttogtam meglepődve.
- Indiana, szerinted, ha nem
szerettem volna, hogy megtudd, meghívlak hozzám, megint? Szinte én kértem, hogy
gyere be a szobámba. Megmondom őszintén, nem számítottam rá pont most, de
tudtam, hogy egyszer hajtani fog annyira a kíváncsiság.
- A balesetünk előtt nem is
gyanakodtam? - miután nem felelt, nyaggattam. - Harry.
- Indiana, kérlek ne beszéljünk a
múltról, az számít, ami most van. Főleg ne a balesetedről.
Tudhatta volna, hogy nem adom fel
olyan könnyen. Miről nem akart beszámolni?
- Harry, egyetlen esélyed van,
hogy lenyeljem a félelmemet és talán… barátkozzak veled.
- Barátkozz? - húzta el a száját.
- már jól megbarátkoztunk. - vágta hozzám szemtelenül. - nem barátkozni akarok.
- Mondd el, hogy miért nem akarsz
válaszolni a kérdésemre.
- Mert nem akarod tudni. Tessék,
válaszoltam. Most már barátkozhatunk? - mosolygott rám kisfiúsan és
legszívesebben megpofoztam volna, hogy aztán elcsókoljam a fájdalmát.
- Tudni akarom, akármi is az.
Harry felsóhajtott és aztán
elmondta. Elmondta, hogy az évek alatt kihaltak belőle az érzelmek, az ízek,
kihalt belőle az élet. Azt is elmesélte, hogyan játszottam el a baleset előtt,
hogy hiszek neki, aztán pedig egész egyszerűen betegnek hívtam. Utána az
idegességtől nem látva vezetett és megtörtént, aminek meg kellett.
Én csak csendesen figyeltem
minden szavát, a bűntudat ott kopogtatott az ajtómon, integetve, készen állva
arra, hogy felemésszen. Beengedtem hát, kész voltam megbirkózni vele. Mindvégig
csak őt hibáztattam a balesetért, holott én is bűnös voltam az egészben.
Sőt, csak én voltam.
Hiába magyarázta Harry, hogy nem
tudhattam, nem érthettem meg őt, amíg meg nem tapasztaltam az este.
Nem akar orvoshoz fordulni,
hiszen a tudomány ezt nem tudja megmagyarázni s egyszerűen csak betegnek
titulálják. Abba meg nem egyezett bele, hogy kísérleti állatként megfigyeljék
őt az éjjel, inkább eltűrte. Csak… tűrt.
A végén egy egészen érdekes
dolgot is felhozott. Arról az estéről, mikor egy csinibabával láttuk őt a
kocsmában. Azért találkozott vele, hogy kipróbálja saját magát. Az életben, a
csajozásban, mert olyan régóta nem találkozott senkivel, nem tudta, hogyan kéne
kezdeményeznie velem.
Velem.
Igen, ezt így mondta és bele is
pirult. A döbbenettől én is.
Persze utána abbahagyta a
gyerekes próbálkozást és úgy volt vele, lesz ami lesz. Bár azt nem értettem,
mit ért az alatt, hogy „működök-e még”, inkább nem is taglaltam.
A lényeg, hogy ültünk az autóban
a házam előtt s én szóhoz sem jutottam.
Harry még ennyit hozzá rakott:
- Te vagy az, akitől erőt kapok
az élethez. Melletted érzem, hogy még élek, Indiana.
A lábamat rángattam, kopogott a
cipőm sarka az ülésnél. Annyi minden történt, annyi mindent tudtam meg, a sok
információtól kezdett szétrobbanni a fejem.
A szívem ki akart szakadni a
mellkasomból, mikor kinyitottam a kocsi ajtaját, hogy ott hagyjam. Minden
porcikám felsírt a hiánytól, a légzés fájdalmas volt.
Máris hiányzott az a testközeli
élmény, mikor átölel, szorít és érzem, hogy feltöltődök. Még mindig éreztem a
simogatását a lelkemen, a csókját a szívemen, ahogy szép lassan örök
megnyugvásba taszít puszta jelenlétével és érintésével.
Kiszálltam az autóból és
elindultam a ház felé.
Visszaemlékeztem arra az estére
ott az irodájában. Ahogy megcsókolt. Ahogy szép lassan megindult bennem a
melegség, kihűlt végtagjaim felforrósodtak, pár pillanatra békére találtam.
De mi az Élet?
Hát nem ez az élet? Nem ettől
élet az élet? Hogy minden rosszban van valami jó? Hogy feszegetni kell a
határokat, és ha megtesszük, akkor Élünk?
Gőzöm sincs, Harryt milyen
tündérmeséből szalasztották, nem hiszek a természetfelettiben, de azt tudtam,
hogy ő adott erőt nekem az élethez.
Mi több, a halál után ő volt az,
akitől újra úgy éreztem: Élek.
Megálltam hát és elmosolyodtam.
Rettenetesen féltem. Az agyam
vész jósolva próbált menekülésre bírni, de a szívem visszavitt az autóhoz,
behajoltam a lehúzott ablakon, és válaszoltam a kérdésére, amit csak pár
másodpercre fogtam fel: kiiratkozol?
Elkaptam Harry tekintetét.
Egyszerre láttam a szemében reményt és rettegést.
- Majd megtudod holnap az órán, tanár úr.
És ezzel fogtam magam és
felsétáltam a lakásba.
Sok megemésztenivalóm volt, de
egyet nem felejthetek el, mialatt átgondolok mindent:
Aki mer, az nyer.