Harry szemszöge
2314. Nevetséges, hogy az emberek mennyit változtak. Nem csak a ruházatuk. Ellustultak. Minden egyes családnak van egy külön, az állam által „ajándékozott” robotja. Főz, mosogat, ért a mosógépekhez. Elmegy, bevásárol. Soha nem gondoltam volna, hogy végignézhetem az emberi faj fejlődését, nem kívülállóként. Én szerettem megtartani a régi szokásaimat. Na nem mintha mosogatnom kellett volna, max a piás poharakat. Naplót írtam, elmentem magamnak vásárolni, és nem voltam hajlandó az újonnan szőtt-varrt ruhákat viselni. Néha elgondolkodok, hol leszünk, mondjuk ezer év múlva? Megéli egyáltalán a Föld? A két évszakból, és a tömérdek pusztításokból kiindulva, nem hinném. A szemeim egy páron akadtak meg. Egy házaspár lehetett, a nő gyermeket várt. A férfi leguggolt elé.
- Rose, megesküszöm, hogyha túléllek téged, Isten óvjon ettől, akkor ennek a háromszorosát csináltatom meg neked.
Elmosolyodtam. A nő szemei felragyogtak, a mindenvivő boldogság kiült a vonásaira és a férfi nyakába borult. Kirázott a hideg is ettől. Mindenhol szerelmes párok sétálgattak. Előttem, mögöttem, jobbra és balra. Lehunytam a szemeimet. Tudván, hogy nekem talán ez már soha nem adatik meg, hányingerkeltő. Felsóhajtottam. Épp ki akartam venni a telefonomat, mikor megszólalt egy hang. Azaz ismerős, az a lelket tipró, az a megsemmisítő hang, ami kísérti a napjaimat. Újra, s újra, és újra.
- Gyönyörű, nem? – sóhajtotta, ahogy felnézett a magasztos márvány épületre, ami itt-ott csiszolt üvegbe torkollott bele. Nem tehettem róla. Elmosolyodtam. Próbáltam nem gondolni a lesüllyedt gyomromra és a torkomra, ami hirtelen még rekedtebbé tette a hangomat.
- Gyönyörű – értettem egyet. Alacsony volt, szőkésbarna hajába belekapott a szél és táncra hívta. Amikor lenéztem rá, láthatóan zavarba jött és a földre pillantott. Elfojtottam a nevetésemet. A tudat, hogy újra kell kezdenem annyi év után, megőrjített.
- Tudod a történetét? – pillantott fel rám végül. Mandulavágású, kék szemei ritka nagyok voltak. Azok ragadtak meg bennem elsőnek, mikor megláttam őt.
- Meséld el – biztattam. Persze, kívülről fújtam. De valahogy hallanom kellett a szájából.
- Nos – hezitált, a füle mögé simította a haját. Majd ismét az épületre nézett fel. – én nem is tudom hogy tudnám elmagyarázni. Egy fiú és egy lányról szól. Amelia és Harry – a névre felállt a tarkómon a szőr. Nem mutattam a fájdalmat, ami belenyilallt a mellkasomba – a Taj Mahalnál voltak – kivirult, miközben mesélt. Mintha látná a szemeivel a jelenetet. – az volt a Taj Mahal hagyománya, hogy a férj letérdel a felesége előtt, és megígéri, hogyha meghal a felesége, akkor szeretni fogja annyira, hogy építessen neki egy olyan síremléket – idegesen húzogatta a pulóvere ujját. El akartam oszlatni minden aggodalmát, vagy ami nyomta a szívét ott és akkor – Harry is leguggolt Amelia elé – nézett a szemeimbe – és…
- És? – mormoltam. Még mindig érzem az illatát, amit az indiai szél az orromba fújt. Látom az áhítatos szemeit, mikkel rám meredt. Azokat a vörösöket.
- És megígérte, hogy ha Amelia meghal, a Taj Mahalnál is kiemelkedőbbet fog neki építeni. – Elmosolyodtam megint. Próbáltam nem elsírni magam lány módjára. Pedig majdnem a térdemre kényszerített a történettel. – azt mondják, hogy Amelia öngyilkos lett, hogy megmentse a szerelmét. - Ráharaptam a számra. Éreztem a véremet befutni a nyelvemre. – hát nem gyönyörű? Istenem, ki nem akarna ilyen szerelmet. Olyan… legyőzhetetlenek lehettek.
- Te szeretnél? – bukott ki belőlem, és rögtön meg is bántam. A reménykedés a hangomból szánalmas volt. Elvörösödött és makogni kezdett össze-vissza. Annyira összeomlott a kérdésemtől, hogy elfordult, hogy ott hagyjon. – Miara – szóltam rá, és úgy tettem, mintha a földről vettem volna fel a virágot – ezt elhagytad.
A kék szemei elnyíltak, ahogy átvette a fehér rózsát. Nem is szólt semmit sem, csak megfordult, útközben belebotlott egy férfibe. Sűrű bocsánatkérések közepette sietett be az osztály többi tagjához. Beletúrtam a hajamba és felnéztem az építményre. Olyan lélegzetelállítóra sikeredett, mint Ő Volt. A Palace of the Phoenix (a Főnix Palotája )büszkélkedve álldogált oly sok évnyi készítés után. Azóta turisták tömege árasztotta el. Az egész világ tudott arról, hogy mit tett értem Amelia Knightley. – Curly, már megint úgy nézel ki, mint akin átment az úthenger – Liliana megállt mellettem, csípőre vágta a kezeit és elismerően bólogatott – ez nap, mint nap szebb lesz. – nem volt gúnyos. Ha ehhez kerül a szó, Liliana hallgatag. Ami tőle nem megszokott. A hátára dobta a haját és belibegett a világ tízedik csodájába. Mert azzá nyilvánították.
Nem csupán az épület volt a csoda. Hanem az is, aki megihlette. Megígértem neki, hogy megépítetem neki. Ő nem biztos, hogy olyan komolyan vette, mint én. Háromszáz év után sem tudtam feldolgozni azt, amit értem tett. Emlékszem, mikor magamhoz tértem a szoba romokban állt. Először azt hittem, hogy álmodtam. Kerestem Ameliát, kiáltottam utána, de nem felelt. Valóban meghalt. Utána akartam menni abban a pillanatban. Liliana nem tudott megállítani, mikor szétromboltam a házamat. Ától cettig. A romok között térdeltem és tartottam őt. A kihűlt, véres, élettelen testét. Azt hittem soha az életben nem fogok többé érezni. Beszéltem a testéhez, vártam, hogy rám nézzen azokkal a tüzes szemekkel. Nem tette. Amelia meghalt értem. Feláldozta magát. És bár valóban megszűntek a képzelgéseim, előbb viseltem volna el őket, hogy megkínozzanak, hogy megöljenek, majd visszajöjjek az életbe újra és újra, minthogy tartsam leküzdött testét a karjaimban. Nem az a kihívás, nem az a fájdalom, amikor elhagynak. Az semmi ahhoz képest, amikor az egyetlen jó dolog az életedben ott hal meg a kezedben. Általad. Mert én öltem meg. Én tehettem róla és senki más. Háromszáz éven keresztül nap mint nap különböző módon próbáltam magam megölni. Nem végleg, csak hogy arra a kis időre, amíg magamon kívüli állapotban vagyok: ne érezzek. Ne érezzem azt a pusztító kínzást ott végig az ereimben, a nem dobogó szívem körül, az elmémben. A nappalomban és éjszakámban. A szélben, a porban, mindenhol. Nehéz volt lélegeznem nélküle. Még akkor is, amikor Liliana megálljt parancsolt, lebirkózott a földre, a torkomat a földre nyomta, hogy mozdulatlanná tegyen és így beszélt:
- Meg kell nyugodnod az Isten szerelmére, Harry!
- Megnyugodni? Meghalt. Megöltem. Amelia halott. Édes Istenem.
- Hallgass rám, csak egy kibaszott percre hallgass rám! – a földhöz vágott és rám mordult. Liliana szemei ragyogtak, a vámpír hangjától elnyerte a figyelmemet. – találkozhattok újra, Harry. – a remény csillogott a szemeiben – együtt lehettek. Nem most, és nem holnap. De együtt lehettek.
- Mi a faszról beszélsz? – megpróbáltam ledobni magamról, de nem ment.
- Amelia megmentett saját magadtól és magától. Muszáj volt beteljesítened az átkot, hogy békére találj.
- Fogd be, csak fogd be.
- Amelia okosabb volt, mint hinnéd, a francba Harry. Csak hallgass meg. Várnod kell rá. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de itt leszünk neked.
- Miről beszélsz?
- Amelia eljött hozzám, miután eldobtad őt. – zihált, erős volt, de majdnem sikerült leküzdenem – elmesélte, hogy mit mondott neki Artzai. A lelkéről van szó, Harry. A főnixről. A főnixek mikor meghalnak, lángra lobbannak, de a parázsból – mosolyodott el – új életre kelnek, Harry. Amelia is újra fog születni. Nem most, nem tudom mikor, de újra fog. És meg fogjuk találni. Feláldozta magát, hogy később teljesen együtt lehessetek.
Ez volt hát Amelia Knightley tökéletes terve. Ott állt előttem, ismét a szőkésbarna haját piszkálta. Egyedül volt és az cipője orrát nézegette. Őt néztem. Szakadatlanul. Először nem hittem Liliana-nak. De kellett valami, amiben megkapaszkodhattam, különben elveszítettem volna az eszemet nélküle. Máshogy nézett ki, Amelia szöges ellentéte. Mégis annyira Ő volt az. A pirulása, a szégyenlős mosolya, minden, amit a szemei elmeséltek. Beiratkoztam az iskolájába és az osztálytársa lettem. Nem tehettem mást. Muszáj volt mellette lennem. Háromszáz évet vártam, hogy megjelenjen. Pár éve találtam rá, azóta figyelemmel követtem az életét. Amit a Palotából kaptam jövedelmet, a családjának adományoztam. Azt akartam, hogy jó élete legyen. Még ha talán én soha nem lehetek többé az élete része. Nem tudtam, hogy mit hoz a holnap. Ott állt előttem és gyönyörűbb volt, mint valaha. Háromszáz év után végre rátaláltam. Nem érdekelt, hogy másoknak csak egy átlagos lány volt. Őszintén? Bárhogy kinézhetett volna. Akárhogy. Nem szabtam ilyen baromságoknak határokat.
Nem voltak feltételek.
Egy sem.
Csak Ő.
Rámosolyogtam, amitől ismét elvörösödött és intett szelíden. Az egyetlen, amitől belül darabokban voltam: nem emlékszik rám. Nem tudja, hogy min mentünk keresztül egyszer. Halvány lila gőze sem volt, hogy mennyire, de mennyire szerettük egymást. Hogy mit leműveltünk egymásért. Hogy milyen mélyen forrtunk össze lelkileg és testileg. Hogy ő volt az, aki szerelmet alkotott. Aki megihletett engem. Akiről épp mesélt. Ő volt Amelia Knightley és csak nem is tudott rólam. A győzedelmies lángoló szerelmünkről. Túl kellene tennem rajta magamat, de nem megy. Belenézek a szemeibe és nem látom többé azt a szerelmet, azt az odaadást, azt a tiszteletet, mikkel rám nézett régen. Ezzel újra és újra forgatta meg a kést a mellkasomban. De kibírom. A francba. Újra ki fogom várni a 300 évet, ha kell 500at is, hogy aztán újra meghódíthassam. Ha meg tudom. Az sem érdekelne, ha nem vetné a karjaimba magát, csak körülötte lehessek.
Úgy érzem, az élet minden egyes mosolyával visszatér belém.
Lehet, hogy háromszáz évente csak 90 évet kapok belőle.
Meglehet.
De egy biztos: az örökkém megpecsételődött. Nem kell egyedül rohadnom, amíg világ a világ.
A halhatatlan hibrid és Amelia halhatatlan lelke. Örökké együtt.
- Te meg mit szédelegsz itt egyedül? – Liliana gúnyosan nézett végig Miara-n. Aki olyan fejet vágott, mint akit épp halálra fenyegettek. – rettenetesen szánalmas vagy, ugye tudsz róla?
Liliana mielőtt ott hagyta volna, hátranézett rám, rám kacsintott, majd nevetve tovább állt. A fejemet ráztam. Miara riadtan jött ki a Palotából.
- Hé, mi történt? – megfogtam a karját és magam felé fordítottam.
- É-én csak… - a dadogásától elindult a forróság a mellkasomban. – nem jönnél be velem? Ketten jobb lenne végignézni.
Kiszáradt a szám. Csak bámultam rá. Mondanom kellett volna valamit, várta a válaszomat, de esküszöm mozdulatlan lettem.
- H-hogy mondtad?
Miara lesütötte a fejét, majd óvatosan felpillantott rám. El akartam törölni azt a szomorúságot az arcáról. Magamhoz akartam húzni, és addig csókolni, amíg el nem tűntetem az összes gondját. De nem tehettem. Csak remélni mertem, hogy egyszer lehetőségem lesz rá. De ha nem, akkor sem mondanék egy rossz szót sem. Nem lehettem telhetetlen. De mégis, minden porcikám rimánkodott, esdeklett érte.
- É-én csak azt k-kérdeztem, hogy n-nem-e mehetnénk be… Együtt. Miért sírsz?
Sírok? Észre sem vettem. Letöröltem az egyetlen forró könnycseppet az arcomról, miről nem is tudtam, hogy létezett. Ő lesz a halálom. Ebben biztos vagyok. Fogalma sem volt, hogy miket mondott. Hogy ezekkel a szavakkal odáig hatolt, ahonnan nincs visszaút. Tán nem is lehet eljutni oda, oly mélyen van. Elmosolyodtam. Lehet, hogy kételkedtünk magunkban Ameliával. De leg mélyen belül mindig is tudtuk. Mindig igaziak voltunk. Minden egyes szó. Minden pillanat. Minden csók.
Igaz volt. Igazak voltunk hát mi is.
Soha nem fogom megbocsátani magamnak, amit vele tettem.
Felsóhajtottam és bólintottam. Hát persze, hogy megyek.
- Szerinted hogy nézhetett ki? – fordult felém hirtelen. Meg is lepődtem, hogy beszélgetni akar.
- Kicsoda?
- Amelia – vont vállat és felnézett a palota tetejébe, ahol egy élethű főnix lógott lefelé – biztosan csodaszép lehetett.
Meggondolatlanságból, de megfogtam a kezét, meghajoltam és egy apró csókot leheltem a kézfejére. Miara beszorította a levegőt, a szemei tág feszültséggel figyeltek. Elvigyorodtam, mikor felszökött a vörösség a fehér arcára.
- Pont olyan lélegzetelállító, mint Te.
The End
hihetetlen, hogy itt van a vége. konkrétan méég mindig nem tudtam felfogni :) ahogy ígértem félig happy end, félig szomorkás, mert azért Amelia nem emlékszik rá stb.
Szóval. Őszintén szólva napokig csak ezen gondolkodtam, ők voltak a fejemben. Nem igazán tudtam még elengedni őket, attól függetlenül is, hogy már a következőn gondolkodom. Én őket éreztem igazán közel magamhoz az összes többi történet közül. Nem tudom ti hogy vagytok vele.... de az előző rész kommentjei alapján egyetértetek. Annyira benne voltam mikor írtam, hogy hihetetlen. Libabőr, sírás, meg kell állnom, minden játszott benne. Ez egyszerűen nem is tudom. nem csak olvasni volt jó, de írni is. imádtam, szerettem, odáig vagyok értük. és most itt ülök egy "hogyan tovább" fejjel. nem fogok úgy felkelni hogy írhatom őket és ez... fáj? nem tudom. de ennyit rólam, csak gondoltam megosztom veletek.
Remélem, hogy elégedettek vagytok vele. Igazság szerint várom, hogy mit szóltok majd hozzá. kíváncsi vagyok, hogy a tegnapi sokkolás után mit éreztek :) ez mind erre megy ki, hogy átérezzétek. Sikerült átérezni? :) Mert nekem NAGYON. mik voltak a kedvenc részeitek? mi fogott meg benne a legjobban? én is akarok egy ilyen szerelmet. :))) ők olyan különlegesek voltak <3 szóval várom a véleményeteket!
És nem utolsó sorban, KÖSZÖNÖK MINDENT! de tényleg. a Vonzódás elérte az 752es ( legtöbb ) részenkénti nézettséget, a napi 2300 ( legtöbb ) oldalmegjelenítést, és a sok új olvasót. én... nem tudok mit mondani. x oldalban leírhatnám, hogy mennyire köszönöm, de még akkor sem tudnám magam kifejezni. meg a bő szókincsemmel sem tudnám leírni, hogy mit érzek a blog iránt, irántatok. mert az h szeretem imádom odáig vagyok érte, az kevés. az semmi. én ebben, az írásban találtam meg magamat és boldoggá tesz. szóval jelenleg a blog és Ti lesztek boldoggá :) mindent, de mindent köszönök nektek. hogy itt vagytok és várjátok. k.ö.s.z.ö.n.ö.m.
aki esetleg nem ilyen végre várt, sajnálom. akartam valamit, amivel visszahozom őket. mindig így volt tervezve igazából. mert ahogy mondjátok, ők egyek. ők ketten jók és azok is maradnak. mert attól, hogy most vége, ott lesznek valahol a távolban, remélhetőleg boldogan :) meg akartam mutatni, hogy őket még a kibebaszott halál sem tudja elválasztani egymástól és ez így is van. örökkön örökké együtt lesznek :) na de nem is pofázok többet :$
a következő blogról... LESZ. de egy hetes szünetre mindenképp gondoltam. nekem is kell, nektek is ezután.... most érzelmileg lent vagyok valahol, amiért vége lett ^^
szóval... ennyi. vége. imádlak titeket. ask-on, a csoportban, twitteren megtaláltok, meg itt is ha kérdésetek van, válaszolok. figyelni fogom a kommenteket. MINDIG mindent elolvasok. :)
Namaste. <3