II./TIZENHÉT ~ "Mit ártottam neked, Harry? "

sziasztok. meghoztam a következőt, jó olvasást hozzá! xx

    Süketek voltak a lépteim, süket voltam én is.

Még visszanéztem egyszer a fölém magasodó hófehér kapura, ami bezárult mögöttem tán örökre. Egy mély levegőt vettem, hogy biztosítsam a jólétemet. Csak a kezem ne remegett volna már kerek öt perce. Lenéztem rá, ökölbe szorítottam, de csak az ereim kidülledését eredményezte minden próbálkozásom. A fejem bódult volt. A testem átváltott hidegre és hirtelen fázni is kezdtem. Aztán amikor ismét léptem volna a lábam keresztbe csúszott, nem előre. A fejemhez kaptam, hiába akartam elrázni a szédülésemet, nem ment. A fákba kapaszkodva próbáltam kilépkedni a kis lejtőn. Bokortól bokorig, ágtól ágig botorkáltam, egyre nehezebben lélegeztem és a karjaim lezsibbadtak. Ellentétben a szívemmel. Úgy vert, mint még soha. A kezemet a mellkasomra tettem, gyengéden, de már akkor is tapasztalhattam az erős, heves dübörgését. A tarkóm fájni kezdett és a látásom homályba torkollott. 

- Harry – makogtam tétlenül, nem tudtam tovább menni. Fogalmam sem volt mi történik. Pánikolni kezdtem, komolyan azt hittem épp szívinfarktus közeli állapotba kerülök. Felálltam a fa tövéből, mikor mindenem bizseregni kezdett, zsibbadni. – ó Istenem mi történik - fúltam el és akkor egy erős fogás mentett meg a zuhanástól.

- Amelia, hé, shh – beleomlottam a karjaiba, és ez volt az utolsó emlékem. 

   - Szóval, Zhamina, mesélje el mi történt gyerekkorában.

Abban a hófehér szobában voltam, aminek minden négyszögletét kívülről ismertem már. Ha nagyot ugranék, felérném a plafont olyan közel volt. A fehér festéket nem akarták berondítani mindenféle kedvcsináló képpel, miért ne érezné kicsit normálisabbnak az ember magát, amikor betéved ide? A szék különösképp kényelmes volt, kipárnázott barna bőr. Ha engem kérdezne műbőr. Nem telt az igazira. Az öreg férfi kopasz volt, látni lehetett a piros bőrét a pár szál haján keresztül. Kerek szívószál szemüveget viselt, a kezeit összekulcsolta a térdén, ahogy keresztbe téve a lábait ült velem szembe és bámult. Nem szerettem, ha bámulnak. Mindig olyan érzésem támad, mintha ruha nélkül jelentem volna meg és kinevetnek a küllemem miatt. 

- Zhamina? - ó, igen, akkor még nem vettem fel az Amelia nevet. Csak miután Londonba költöztünk. Nem feleltem. Az ölembe ejtett kezeimre néztem, amiket ha megemeltem remegtek. – mondja el mi történt azon az estén. 

- Semmi – feleltem vigasztalanul. Mindig azt hitték, hogy ezzel a hablattyal segíthetnek. Persze a szüleimnek meggyőződése volt, hogy a fejlődésem az orvos miatt volt. Pedig korántsem. A saját maradandó erőmből döntöttem úgy, hogy elég lesz. Félretettem a múltat és a jövőre koncentráltam. Amíg közbe nem szólt az élet.

- Mondd el mit tettem – jött a hang a távolból. A szemeim elnyíltak, nos, nem így kellett volna történnie az orvos-beteg egy órás eszmecserének. Harry volt az. A sötétben húzódott meg, csupán a szemem világa volt vak, nem a szívemé – mondd el, hogy meg akartalak ölni.

- Nem. – ziháltam.

- Amelia? 

- Mondd el – mormolta Harry.

- Zhamina vagyok, nem Amelia – támadtam meg az orvost. 

- Zhamina mondja el mit tett magával az a férfi. 

- Mondd el Amelia, mondd el darling.

Össze-vissza kapkodtam zsongó fejemet. A körmeim felsértették a szék anyagát és azt hajtogattam „nem, nem, nem”. S ők fittyet hányva a nyomoromra, összefogtak és gyötörtek. Amíg fel nem sikítottam és a földre nem hulltam remegve. 

     Egy rémvalóságos álom volt.

    - Doktor úr, mi a baja?

Egy ismerős csengő hangot hallottam. Liliana volt az. A szemhéjaim nehezek voltak, az virágillat miatt úgy sejtettem otthon vagyok. A szívem még mindig vert hevesen, fáztam és legszívesebben tovább aludtam volna még jó pár napot. 

- Harry, nyugodj le – Liliana felemelte a hangját. Harry, Harry hol van? A neve gondolatára belehasított a fejembe a fájdalom. 

- Úgy tűnik valami sokk érte. Nem volt kitéve sok stressznek mostanában? Esetleg valami halál a családban, vagy bármi?

- Nem – zárta le a témát Harry. Stressz. Nem stressz, csupán úgy éreztem egyszerre tudnám elbőgni magam és ordítani. 

- Harry – súgtam a nevét és kinyitva a szemeimet érte nyúltam. Harry arcára egy megkönnyebbült mosoly ült ki. Leült mellém, lehajolt és a homlokomra nyomott egy hosszú, édes, mindent vivő csókot. 

- Pihenj, Amelia – súgta közre fogva az arcomat – vigyázok rád.

- Mi történt? 

- Adok egy nyugtatót neki, semmi komoly, csak nyugalomra van szüksége. 

Az orvos felírta a receptet és otthagyott minket. Liliana leült az ágy másik oldalára és fejen csapott. 

- Áú – nyögtem fel rámeredve. – ezt miért kaptam?

- Mert megijesztettél – vádlón próbált nézni, azonban az aggodalom erősebb volt. 

- Sajnálom – súgtam és úgy is gondoltam. Sajnáltam. – ne haragudjatok, hogy megijesztettelek titeket. 

- Ó, curly, igazad volt. Visszatért a picsogó kislány. 

- A picsogó kislány még mindig szét tudja rúgni a seggedet, ha akarja – mormoltam nevetve és ők is velem nevettek.

- Alvásra van szükséged – Harry a hajamba nyomta az arcát és belélegezte az illatomat. 

- Jöttek a szüleid, lehet nem kéne megijeszteni őket. Akkor aztán sorolhatnánk hányszor túrtunk bele a fejükbe – blablázott Liliana szem forgatva – a közelben leszek. És Harry – emelte rá az ujját – pihennie kell ismétlem– Harry röhögött, Liliana pedig rám mosolygott – hozom a gyógyszert. 

Harry ránk zárta az ajtónkat, lerúgta a cipőjét, levette a kabátját és bebújt mellém az ágyba. A mellkasára húzta a fejemet és az ujjai lágy körökkel duruzsoltak álomba. De még nem akartam. Nagyon megrémültem az előbb. Valószínűleg csak a pánikroham miatt, de egy pillanatra úgy hittem meghalok. Na nem mintha nem lett volna már benne részem, de az más volt. Mikor a saját tested egyik pillanatról a másikra fellázad ellened, tehetetlen leszel. Gyorsan jött és váratlanul, ha Harry nincs ott nagy valószínűséggel szörnyedt halok ott helyben.

- Aludj egy kicsit – lehajolt és apró csókkal halmozott el. Felsóhajtottam. Már mióta nem éreztem ezt a melegséget. Valódi, szívet dobogtató melegséget. Egyszerre lettem volna képes ötvenszer elmondani mit érzik iránta és meghátrálni a fejemben előtörő képektől. Féltem lehunyni a szemeimet. Féltem, mert ha parányi esély is van az álmodásra a múltamból, nem kérek belőle. 

- Nem akarok – súgtam ijedten és tudtam, hogy ért a szavaimból. Harry énekelni kezdett. Mély rekedt husky hangja felcsendült a legszebb melódiájában, puha karjaiban ezzel elringatva a múltat megtestesítő félhomályba. 

    Amint engedtem a szívásnak ismét láttam a doktoromat. Vállán egy kéz terült el, bárhol felismerném azt a kezet. S nem csak a kereszttetoválástól. Oly karakteres volt, férfiasan nagy, eres. Már csak a kezétől el tudtam volna alélni. Aztán szép lassan köré gyülekeztek páran. Először a volt legjobb barátnőmet fedeztem fel, sötét haja szétterült a hátán és lila szárija volt. Ott volt még általános sulis barátom is. Ezen kívül csupa azon alakok tömege, kikhez rossz emlékek kötnek. A mellkasomba tőrt vethettek úgy fájt, mikor az első ’ szerelmemet’ láthattam Harry mellett. Igaz, hogy az csak plátói volt, de mégis az első olyannak tudhattam be, aki tetszett nekem. A testvérem barátja. Aki átvert. Megalázott. Mindenki előtt. A könnyeim hullani kezdtek. Ott ültem bábuként, a légzés se ment, ahogy felsorakoztak előttem a múltam legellenségesebb képei. Tán Harry volt az egyetlen, aki nem keltett túlzott rossz benyomást. Mikor felém nyújtotta a kezét felriadtam. Kinyitottam a szemeimet és elhúztam a számat, az egész testemet verejték borította. Úgy tűnt Harryt nem zavarja, a hátamat a mellkasához húzta és úgy ölelt át engem. A fejét a vállamon pihentette és a telefonját nyomkodta. Amint megmozdultam ledobta a telefont, kisodorta a hajamat a nyakamtól és odabújt. 

- Jobban vagy? - forró leheletétől libabőrös lettem. Érezhetően reszkettem a karjaiban és nem biztos, hogy csak a kiizzadt testemtől. Sokkalta intenzívebb volt bőre a bőröm ellen, lehelete rajtam, testének meleg szikrája. Nem ért hozzám teljesen, de mintha csupasz lettem volna előtte és úgy simogatott volna. Felsóhajtottam. Harry megfeszült és közelebb húzódott hozzám, ha még lehetséges volt az. Nekinyomtam magamat s hátrafordulva elkaptam a tekintetét. Nem szóltam semmit, csak néztem őt. Hosszan, kiélvezve azt az andalító közelséget bennük. Nem voltam jobban, de mellette elfeledkeztem mindenről. Megfordultam lassan, a tenyerem felvette arca formáját. Ujjai bekúsztak a hátamhoz és mély levegőt kifújva nyomta magát hozzám. – nagyon megijedtem – vallotta be törékeny hangon. Annyi dolog villant be előttem: pszichológus, Mallanék, a gyerekkorom tragédiája, anyáék válása, a metamorfok ballépése, az univerzum. Minden egyszerre omlott bele a nyakamba és nem kaptam levegőt. Belemartam Harry vállába, aki ijedten emelkedett a könyökére – Amelia! Lélegezz! – parancsolt rám, és én nem tudtam. 

- Nem megy – ismét pánikroham. A szívem ritmustalanul vert, a könnyem kibuggyant és nem éreztem a felső testemet. 

- Nézz rám, semmi baj, velem vagy, Amelia. – megfogta az arcomat, ujjai cirógatása áthatolt a zsibogó falamon. Hallgattam a hangját, álltam pillantását és a levegő szép lassan bejutott a tüdőmig. Velem együtt lélegzett nagyokat s mikor látta, hogy megnyugodtam elmosolyodott – semmi baj, itt vagyok – mondta még és a hajamba marva a mellkasához húzott. Kapaszkodtam belé. Belevájódtak az ujjaim a hátába és még akkor sem szorítottam eléggé. Harry érezte a szükségemet és leutánozta a mozdulataimat. 

- Ne engedj el – kértem őt elhaló hangon. Harry eleget tett a kérésemnek. Ledőlt az ágyra és félig magára húzva körülfogott mindenével. Karjaival. Lábaival is. Az egész teste mintha csak azért létezett volna, hogy engem karoljon védelmezőül. 

- Istenem Amelia – morogta a hajamba – bárcsak enyhíthetném valahogy. 

- Csókolj meg Harry – kértem és a gondolatra is belereszkettem – ahogy elsőnek tetted. 

Érezni akartam, ahogy bekebelez mindenével. Újra tapasztalni akartam azt az izzást, amikor hozzám ér. A fejem kezdett begolyózni a visszakapott érzelemhadtól, de volt jó oldala is. 

     Újra vele lehettem teljesen

    Harry ledöntött a hátamra és esküszöm, rég nem láttam ilyen határozatlannak. Hatalmas tenyerével hozzá akart érni a nyakamhoz, de megállt félúton, mintha összetörhetnék. Zöld szemei lángra lobbantak, ahogy összeolvadt a tekintetünk. Egy halk nyöszörgést tört ki belőlem, mert úgy éreztem szétporladok a hiányától. Leerőszakoltam a szemeimet és hangosan kapkodva a levegőt könyörögtem neki, hogy csókoljon meg. Végre, újra, megint, kérlek. Hüvelykujja végigsimította az alsó ajkamat, mit később felváltott az övé. A lila, duzzadt, édes ajka. Még hozzám sem ért, de rekedt sóhajban törtem ki, amitől Harry mocorgott és belemart a párnába a fejem alatt. 

- Jézusom, Amelia, megőrülök tőled.

A szavaitól csak még inkább sóhajtozni kezdtem. Harry orra súrolta az enyémet s mikor finoman nyelv nélkül megcsókolt véget ért az összes szenvedésem. Olyan szintű robbanás vonaglott végig bennem, mintha egy atombombát eresztettek volna el nem messze tőlünk. Életre keltem és elhaltam alatta. Nem bírtam megmozdulni, így Harry a kezemet a hajához vitte. Elmosolyodott, engem is emlékeztetett az első csókjainkra. Csak hogy most már készségesen markoltam őt, ahol csak értem. Harry elveszítve a fejét megfogta az államat és lehúzta sietősen, türelmetlenül s a nyelvét a nyelvemhez fúrva egyszerre könnyebbültünk meg a távtól, nem-távtól. A kívánságomnak nem eleget téve úgy csókolt, mintha ezzel megmenthetné az elborulóban lévő testemet. Mintha ezzel elvehetné a történteket és csupán kettőnk varázsát vonná az egész világ köré. 

- Ha-Harry – dadogtam ösztönösen, hisz levett a lábaimról. Mint mindig. Így is marad. Harry a fogai közé véve az ajkamat finoman harapdálni kezdte, majd meghúzta és zihálva nézte, ahogy visszacsapódik a helyére. – sze-szere-szeretlek, H-Harry – a szavak el akartak hagyni útközben. Magamnál sem voltam az előbbi őrült csókjától, de máris beszélnem kellett. Harry arca megmerevedett. Szemei is. Légzése is. Csak volt fölöttem és nézett le rám. Felvettem a ritmusos remegését. Az ágy is úgy tett. Minden körülöttünk. A szája szétnyílt, azonban csak egy nyelés sikeredett tőle. – szeretlek, Harry – ismételtem. Megrezzent, megannyi érzelemhad vonult át szemeiben és tudtam hát, hogy hallotta. Nem csak hallotta, felfogta. 

- Én is szeretlek, Amelia – hangja halk volt, szinte nem is e világi mély. Beleborzongtunk a pillanatba.

     Az első igazi, mindketten-érzünk, érzelemkinyilvánításunk.

    Nem is kellettek a szavak. Feleslegesek voltak. Mert az ölelések fontosabbak voltak. Az elsuttogott becézések és az, hogy ott vagyunk végül egymásnak. 

Harry szemszöge

    Amelia álmai nyugtalanok voltak.

Sokáig simogattam őt, pusziltam az arcát és dúdoltam a fülébe. Egy ideig úgy tűnt működött, végül egy idő után cserbenhagytak a reményeim. Nem tudtam neki hogyan segíteni és ez kezdett megbolondítani. Amikor Arine-ék lenyomták a torkomon Amelia vérét tudtam, hogy nincs menekvésem. A fejem fájt, lüktetett és olyat is éreztem, amit eddig nem nagyon. A bűntudat mellett mellbe szúró félelmet. Amelia félelme is átsugárzódott rám. És ettől el fog borulni az agyam. Semmi másra nem vágytam, csak egy üveg viszkire. Kizárt dolog viszont, hogy itt hagyjam. A lila tincsét simítottam végig, miközben motyogni kezdett valamit. 

- Shhh, édes Amelia, velem vagy – csitítottam. Lehunyt szemekkel a vállába temettem a fejemet. Végem van. Ez a nő lesz a végem. Amit tesz velem az irreális és még sem bánom. A francba ha Arine-ék megölnek szíves-örömest belementem volna – ha nincs kiutam. Másrészről pedig harcoltam volna, mert azt is jelenti: többé nem láthatom Őt. Nem kaptam még belőle eleget. A kérdés: valaha fogok-e egyáltalán? Az első adag is kemény volt s most, hogy megint ittam belőle mi lesz velem? Most még oké vagyok, de meddig?

- Megöltél – súgta az ingembe és én megfagytam. – meg akartál ölni, Harry. 

Amelia hangja egyre erősebb lett. Arcán láttam, hogy álmában ordibál. Velem álmodik. 

- Ne ölj meg, ne, ne kérlek segítség – Amelia remegett, kiverte a víz és hánykolódni kezdett. – anya, segíts! – felordított és én nem tudtam megvigasztalni. Felugrottam az ágyról és távolodni kezdtem. A fejemhez kaptam, mert kislányként hallottam a fejemben, ahogy sikít. Könyörög a segítségért. Könyörög azért, hogy ne öljem meg. 

- Amelia, hagyd abba – nem hallott, de nem érdekelt. A térdeim meggyengültek kétségbeesett rikítása hallatán. A forróság felhozta a gyomromat a torkomba és hányni tudtam volna. Magamtól. Velem álmodik. Azt, amikor megtámadtam. Gyötröm őt. Bántom. – Liliana, azonnal gyere ide. Nem, nem vette be a nyugtatót, azt mondta nem kell neki semmilyen gyógyszer, gyere ide, mert nekem most…

    Nem bírtam ott maradni. Reméltem elalszik és nem ébred fel arra, hogy egyedül van. Kirohantam onnan el a házamig, ahol a motoromért kutattam. A kezem remegett. Nem bírtam bemenni a saját házamba, olyan dühös lettem, hogy berúgtam az ajtót. 

Mi történik. Miért nem marad abba a fejemben a hang, ami arra ösztökél, hogy kiugorjak valahonnan? Az üveg viszkiért nyúltam, amikor valaki megszólalt a hátam mögött, majdnem elejtettem.

- Ki az? – fordultam meg. Az ereim kidülledtek, rég nem voltam ilyen elcseszetten mérges. Szét tudtam volna törni valamit. Az üveg megreccsent a kezeimben, szerencsére csak a szája tört el. – ki a fasz szórakozik velem? – ordítottam el magam és akkor megláttam. – Maire? – suttogtam. – nem, nem lehetsz itt. Káprázik a szemem – nevettem és megtöröltem őket.

- Mit ártottam neked, Harry? 

- Tűnj el, nem vagy itt- ráztam meg a fejemet. Meghúztam a viszkit, félig konkrétan. Ez ki fog ütni ügyesen. 

- Milyen érzés volt elharapni a torkomat? Egy ártatlan lányét, Harry? A meleg vérem végigfolyt a torkodon. Egy családot hagytál hátra, testvért, és valakit anya nélkül. Ó igen, volt egy lányom is, aki árva maradt. 

- Fe-fejezd be – az alkohol leesett, kettétört. A kezeim remegtek, a világ forogni kezdett, de nem az alkoholtól. Megőrültem. Elment az eszem. Kirohantam a házból és elővettem a zsebemből azt a doboz cigarettát, amire azt hittem nem lesz szükségem már. Alig találtam el a számig, úgy ugrált a kezem. Beleszívtam, a füst szétterjedt bennem. Felültem a motoromra.

- Mondjad Lil – vettem fel a telefont fél kézzel, és hajtani kezdtem a motorommal.

- Amelia téged hív, de nem vetted fel a tele… mi történt? Részeg vagy és motorozol. 

Persze, hogy kihallja a hangomból.

- Semmi bajom. Mondd Ameliának, hogy később beugrom. – letettem a telefont és 200ig meg sem álltam a motorral. Homályosan láttam, szédültem már és Maire hangja követett. 250-et mutatott a mutató, amikor is előttem megjelent Maire. 

- Megöltél – mondta és a hangja visszhangzott. A féket húzva próbáltam megállni, de a motor nem engedelmeskedett. Esküszöm hallottam a megelégedett sóhaját, amikor az első kerékre állva megperdültem a motorral. – eljönnek érted, Harry. Mindannyian.