II./HARMINCKILENC ~ "Sosem volt valódi"

helló mindenki! itt a következő! még összesen 3 rész lesz. kettő rész, és egy utószó! jó olvasást hozzá, és köszönök mindent! xx 

    Harry eszméletlen volt, mikor megérkeztünk a legközelebbi motelbe. Két szobát vettünk ki, egyet nekünk és egyet Nadonak. Nem pont így akartam alakítani a helyzetet, de Nado magától döntött így. Túlságosan el voltam gyengülve a történtektől és halálra aggódtam magam Harry miatt ahhoz, hogy vitatkozzak. Elfogadtam hát az ötletét. Alig egy órája, hogy a madaram ott hagyott minket. Reméltem, hogy minden rendben zajlott le. Még nem omlott össze körülöttünk a világ, így jó jelnek vettem. Lefektettük Harryt az ágyra, én pedig lerogytam a végébe, és a kezeimbe temettem az arcomat. Nado előttem állt, hallottam a szakadozott lélegzetvételét. Annyi minden történt, olyan sok mindenhez jutottam hozzá, hogy nem tudtam mihez kezdeni mindezzel. 

- A m-másik szobában leszek – mormolta Nado és hátat fordított nekem.

- Várj – álltam fel. Megtorpant és a válla fölött felém nézett. Ott álltam bénán és szótlanul. Hirtelen nem is tudtam mit mondhatnék. A vállaim közé esett a fejem. Harry puszta jelenléte is libabőrt okozott rajtam, hogyan tudnám ezt félretenni? – köszönöm, Nado. Mindent. 

Percekig csak ott voltunk. Mindent akartam mondani neki és egyszerre semmit sem. Úgy éreztem kettészakadok. 

- Amit ott mondtam – mondta halkan, és elém lépett. Felnéztem rá, a szemeim csilloghattak a korai könnyektől. Nem tudtam miért sírtam, csak jól esett. Nado egy kezébe vette az arcomat és a hüvelykujjával cirógatott. Lehunytam a szemeimet és bent tartottam a levegőt. – hazugság volt. Egy szó sem volt igaz. Csak azért mondtam, hogy nek..

- Tudom – mosolyogtam fel rá, amíg ő letörölte a könnyemet – nem kell magyarázkodnod. Tudod, nélküled nem ment volna. 

- Dehogyisnem – nevetett halkan, megtörten – mikor az első héten edzettünk, komolyan azt hittem, hogy megtörsz és feladod. Folyton rinyáltál a térded miatt. 

- Mert fájt – magyaráztam álsértődött hangon.

- Mert fájt – bólintott – erre itt vagyunk, megmentetted az univerzumot, meg a barátodat is. – közbe akartam vágni, nem akartam, hogy Harryről beszéljen, de az ujját a számra nyomta – büszke vagyok rád, Amelia Knightley. Hihetetlen jó voltál – rám kacsintott és elhúzta a kezét. Végignéztem, ahogy az ajtóhoz sétál. Nem hagyhattam így elmenni. Istenem, nem engedhettem. 

- Nado – szóltam utána és hozzá sietve megöleltem hátulról. A hátába fúrtam az arcomat és kapaszkodtam belé. Rettenetesen bűnösnek éreztem magamat. Még annál is jobban. Nado felsóhajtott, megcirógatta az ujjaimat, majd lefonta a karjaimat a törzséről. 

    Ott maradtam egyedül a szobában, az öntudatlan Harryvel. Fölötte álltam és néztem őt. Féltem mellé feküdni. Pedig annyira akartam. A lábaim nem vittek egyről a kettőre. Olyan nyúzottnak tűnt. Hirtelen öregedett vagy húsz évet a karikáival a szemei alatt, a ráncolt homlokával és a halovány, kevés borostával az állán. A szívem olyan mértékben kezdett dübörögni, csodálkoztam, hogy nem kel fel rá. Rám sem nézett, hozzám sem szólt, fel sem ébredt, de úgy éreztem elájulok tőle. A mellkasomhoz kaptam, stabilizálni kezdett a légzésemet. A könnyek összegyűltek a szemeimben, az ajkaim remegtek. Az érzelmek eluralkodtak rajtam a puszta látványától. Volt olyan sejtésem, ha ott abban a pillanatban rám néz, hozzám szól, össze is esek. Óvatosan lefeküdtem mellé az ágyra, szorosan mellé húzódtam és figyeltem őt. Fel kell élednie, nem? Harry halhatatlan. Fel fog éledni, Amelia. Minél többször ismételtem magamnak, annál kevésbé hittem el. A szívem majd megszakadt a látványától. Az ujjammal végigsimítottam az álla vonalát, le a nyakáig, a kulcscsontjára pedig apró köröket rajzoltam. Az arcomat beletemettem a vállába és hagytam, hogy a történések súlya leülepedjen. Olyan közel voltam hozzá s mégis oly távol. Beletúrtam a hajába finoman. Belemosolyogtam a könnyeimbe, a haja még mindig oly puha volt, selymes, csalogató. Végül a mellkasán állapodott meg a tenyerem, a már nem dobogó szívén.

- Gyere vissza hozzám – súgtam a fülébe és a nyakába temetve az arcomat pihentem. Szerettem volna. Nem ment. Hogy is mehetett volna. Miért nem tér már magához? Harry nem halhatott meg, azt éreztem volna. Az a kétségbeejtően mély hullámvölgy uralkodott el rajtam. Sírtam, mert vége lett és sírtam, mert Harry ilyen állapotban van. Ellöktem magam az ágyról és fel alá járkálta. 

    Te vagy az átka. 

   Valóban én lennék? A falnak döntöttem a homlokomat, az ujjammal szabályos ütemet doboltam a combomon. A Fighterek akármit megtettek volna, hogy megmentsék Harryt tőlem. Milyen jól is tették. A legjobban. És akkor még csak nem is tudták. Ivott belőlem, amitől nem csak rémálmai lettek, de képzelődött is. A végén már én is láttam Maire-t. Ez meddig fajulhatott volna? Akarom én tudni rá a választ egyáltalán? Ugyanakkor lesüllyedt a szívem, ha az elveszett Harryre gondoltam. Aki az italba fojtotta magát, hogy megszökjön a valóságtól. Kik teszik ezt? A negyven-ötven éves alkoholisták – jó esetben, rossz esetben már fiatalabban is – a kocsmában züllenek, és felesek hadát szippantják be egy szempillantás alatt. Nem egy 18-19 éves fiú. Racionálisan kellett gondolkodnom. Vajon azért nem vetem meg ezért, mert ismét bennem van, a kapcsolatunk, maga Harry? Vagy mert tényleg így gondolkodok? Összezavarodtam. Ami oly különleges, oly észveszejtő, oly szenvedélyes, egyaránt annyira pusztító. Mert azok vagyunk együtt. A legrosszabbak és a legjobbak egymásnak. Mozgolódásra, és szekrénysúrlódásra ütöttem fel a fejemet. Az ágyra pillantottam, Harrynek csak a kihűlt helyét láttam már. Lassan megfordultam. Megijedtem, hogy mit láthatok. Hogy miképp találkozok vele újra. 

- H-Harry? – dadogtam megkönnyebbülten félig, hiszen újra ott van. Valahol. 

A szobában sötét volt, az éjjeli lámpát is lekapcsoltam, hogy tudjak pihenni. Fölösleges volt. A függönyt táncoltatta az ablak szélein besomfordáló szél, a pocsék szigetelésnek hála. 

- Hol vagyok?

A hang felé kaptam a fejemet. Ott volt egy sötét alak a sarokba bújva, lecsúszva a sarkaira. A levegőm a torkomba ragadt, ahogy elé sétáltam. Leguggoltam és felé nyúltam, bár a kezem rázkódott a levegőben. 

- Én vagyok az, Harry, Amelia – súgtam neki – biztonságban vagy.

- B-biztonságban?

Elfordultam pár pillanatra. A sírás rohamokban jött rám, de lenyeltem. Kifújtam egy mély levegőt. Ez nem az a Harry volt, aki ott tartott a karjaiban a Range-ben. Ez a Harry dadogott, a beszéde útközben elhalt. Meg volt rémülve. 

- Biztonságban, igen, biztonságban – megérintettem az arcát. A bőre verejtéktől tocsogott, és forró volt. Mintha lázas lett volna. – Istenem – törtem ki halk sírásban. Képtelen voltam így látni őt. Úgy éreztem az összes erőm, amit eddig összegyűjtöttem ott és abban a pillanatban szép lassan eloszlani látszott. Megfogtam a kezeit és óvatosan lábra állítottam őt. Kivezettem a holdfénybe, hogy szemügyre vehessem. Harry zöldellő szemei az arcomat pásztázták. A szája kettényílt és szakadozottan lélegzett. Sosem gondoltam, hogy Harry valaha félni fog tőlem. Pedig azt láttam a szemeiben. Elgyötört volt. Ez volt a legnagyobb büntetés számomra. Ennyire összetörtnek látni őt. 

- Miért sírsz? 

Belenevettem a sírógörcsömbe. 

- N-nem emlékszel r-rám? 

Szánalmas volt a reménykedésem. Szinte rimánkodtam azért, hogy megcáfolja. Hogy a karjaiba húzzon és végre felszabadulhassunk. 

- Én… - motyogta – nem tudom. 

A kezeimbe vettem az arcát s finoman cirógattam őt. Szép lassan egyenletessé vált a légzése, a ráncai elsimultak és fellélegzett. Közel volt s még sem eléggé közel. Úgy éreztem összezuhanok, hogyha pillanatokon belül nem változik a helyzet.

    Nem kaphattam vissza őt úgy, hogy nem emlékszik rám.

    Azt nem bírnám ki. 

    Ez nem igazság! – ordítottam és senki, de senki nem hallott meg. 

   - Miattam sírsz? Nem akarom, hogy miattam sírj – a kezemre csúsztatta a kezét, és megszorította. Istenem, a puszta érintésétől is fel tudtam volna robbanni belül. Rámosolyogtam, legalábbis próbáltam. De csak egy ócska grimaszt sikerült produkálnom. 

- Gyere – húztam őt a fürdő felé – tisztítsunk meg először. 

Megengedtem a kövér könnycseppnek, hogy legördüljön. Égette a bőrömet. Nem emlékszik rád. Nem tudja ki vagy, hogyan lehetséges ez? Ne bőgj már, örülj, hogy él. Igaza volt a hangnak a fejemben, az volt a legfontosabb, hogy él. De akkor miért érzem azt az átkozott szúrást a testem minden pontjában? Elhúztam a függönyt és megnyitottam a vizet. Örültem, hogy volt meleg víz. Bár a zuhanyrózsa fent a magasban elég rozsdásnak, és kopottnak tűnt, egy éjszakára megteszi. Harryhez fordultam és felsóhajtottam. Nem beszélt, csak követte a mozdulataimat. Leszedtem a kabátot róla, kikapcsoltam az övét és kihúztam finoman. Az arcom vörössé feslett, ahogy a nadrágja gombjával szórakoztam. Főleg, hogy az intenzív tekintete felforrósított. Megköszörültem a torkomat.

- Emeld fel a karjaidat – mormoltam az orrom alatt. Harry segített levenni a felsőjét. Fura volt, hogy nem kérdezte meg, miért csinálom ezt? Miért vetkőzteti le egy idegen lány őt? Elfordultam, mikor leesett róla a nadrág és teljesen meztelen állt előttem. – gyere, lépj be. 

Harry türelmesen belépett a kádba. Kicipzáraztam a csizmámat, hogy én is beléphessek mellé, természetesen ruhában.

- Vizes leszel.

Elnevettem magam halkan.

- Nem érdekel.

Megnyitottam a vizet és Harry vállához emeltem. Felborzadt a meleg érintésére. Megfogtam a folyékony szappant, csöpögtettem a tenyeremre és a bőrébe kezdtem dörzsölni gyengéden. Zavarban voltam, mert nem nézett volna máshová. Csak rám. Engem. Folyamatosan. A szívem a nyakamban dörömbölt, a pulzusom megduplázódott. A lábujjhegyeimre álltam, hogy felérjek a feje tetejéig. Rácsurgattam a vizet, és elmosolyodtam, amikor a göndör tincsek kiegyenesedve tapadtak a tarkójára. Beletúrtam lágyan, hogy a szeméből kisöpörjem a kósza tincseit. Az arcunk olyan közel volt egymáshoz, hogy éreztem a perzselő leheletét végigszaladni a vállaimon. Reszketni kezdtem, amikor szorosan nekisimulva a hátát mostam meg komótos mozdulatokkal. Automatikusan csukódtak le a szemeim, mikor Harry karjai körém fonódtak és magához húzott, még szorosabban, elválaszthatatlanul. A fülembe suttogott:

- Mikor csókolsz már meg – zihálta, ezzel az összes szikrát felkeltve a szunnyadó testemben. Beharaptam az ajkamat, mikor felé fordultam és összesimult az orrunk. Találkozott a tekintetünk, ahogy beszívtuk egymás leheletét, egymás illatát. Csak szimplán Egymást. Egy kezébe vette az arcomat és összedörzsölte az orrunkat. Egy óvatos mosolyt küldött felém, amitől megszűnt minden létezni körülöttem. Nem hallottam a víz csobogását, nem számított, hogy egy lerobbant motelben vagyunk. Csak a hangos lélegzetvételeink. Az összetapadt testünk. Az izzó környezetünk. Csak mi. Ketten. Kábultan hajoltam felé, nem tudtam mi történik. Nem emlékszik, de azt akarja, hogy megcsókoljam? Beletúrt a hajamba, ahogy összeértek ajkaink. Végtelenbe nyúló pillanatokig csak ott álltunk, nem mozdultunk, azt hittem álmodom. Nem segíthettem a kibukó könnyeimen. Sem a forró szerelemtől tomboló testemen. Egyszerre repültem és zuhantam. Közre fogtam az alsó ajkát, s mikor felmordult a mellkasában, elégedetten húztam meg finoman. Mi van, ha ez kell neki, hogy emlékezzen rám? Ránk. Amik voltunk. Amik mindig is voltunk s mindig is leszünk. Könyörgöm, történjen így, mert ha nem megsemmisülök. Belemarkolt a hajamba, majd ujjaival átfésülte a már nedves hajamat. Mindkettőnk mellkasa kontrollálhatatlanul emelkedett. – kérlek, édes Amelia – esdekelt – szükségem van rád.

    A szappanos flakon kiesett a kezemből. Rámeredtem, fogalmam sem volt mi történik. Úgy szólított. Jól hallottam vagy csak kápráztak a füleim? Összeakadt a tekintetünk ismét és már tudtam, soha nem fog elengedni. A mellkasára tapasztottam a tenyeremet, ahogy megcsókoltam. Ahogy a duzzadt szája rányomódott az enyémre, a térdeim libegni kezdtek alattam. Ki fog csúszni alólam a föld, de nem számított. Semmi más akkor és ott, csak ő. Hogy ott volt velem. Mert velem volt. Megküzdöttem érte. Értünk. Legyőztük. Nyertünk. 

    Édes Istenem, tényleg nyertünk.

   Harry végignyalta forrón a számat, hogy aztán elnyílva egymás ellen elmélyítsük a csókot. A két kezem lehullott és meg kellett markolnia a derekamat, hogy ne omoljak össze. Túl sok volt. Túl mélyenszántó. Túlságosan szép, hogy igaz legyen. A fejem hátrabicsaklott az eltelített érzelmektől. Harry a nyakamba lihegett. Vajon ő is azt érezte, hogy elviselhetetlen még csókolni is egymást a túláradó, szüntelen szenvedélytől? Harry a fülem mögé dugta az ajkait. Be kellett szívnom az alsó ajkam.

- Megmentettél – mormolta a rekedt mély husky hangján. – n-nem tudom hogyan, de…

- Harry, emlékszel rám? Ránk. 

Elhúzódott tőlem és mély levegőt kifújva felemelte a kezemet. Összesimította a tenyerünk, mindketten a mozdulatát néztük. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, esetleg mindkettő egyszerre. A homlokomhoz hajolt és az ellen duruzsolt.

- Hogy tudnálak elfelejteni. 

- Akkor csak megjátszottad? – távolodtam tőle és a csípőmre vágtam a kezemet. Harry szemeiben játékos fény gyúlt, ahogy végignézett rajtam. 

- Az elején nem. Azt sem tudtam én ki vagyok – húzta el a száját – de minden visszapörgött szép lassan. Viszont – mutatóujját a kulcscsontomon sétáltatta végig – mikor levetkőztettél már magamnál voltam – beleharapott a szájába és máshová nem igazán tudtam nézni. 

- Hogy tehetted ezt velem – sütöttem le a fejemet, égni kezdtem. Harry szórakozottan nevetett rajtam.

- Szeretem, hogy még mindig zavarba jössz tőlem – susogta a hajamba, és elállította a vizet – gyere, meg fogsz fázni.

    Egy szál fehér törölközőben léptünk ki a fürdőből. Legalább az tiszta volt és tényleg fehér. Nem a kopott, már kimoshatatlan, elszíneződött törölköző. Harry a szoba közepén állt, amíg a telefonomat néztem meg. Leraktam a szekrényre és elé sétáltam. Nem mondtam semmit sem, csak megöleltem. Belemartam a hátába, még közelebb akartam magamhoz, még ha az már lehetetlen is volt. 

- Azt hittem elveszítelek – belecsókoltam a mellkasába, majd belebújtam. Egyszerre reszkettünk meg egymás ölelő karjaiban.

- Olyan buta voltál – súgta – hogy áldozhattál fel mindent, Amelia? 

- Te is ezt tetted volna. 

- Nem hiszem el, hogy azok után, ami történt itt állunk ebben a motelben. Azt hittem soha többé nem látlak.

Éreztem, hogy az utolsó mondatára feszültebb lett. Harry az ágyig sétált, leült és az ölébe húzott. Hazakerültem. Otthon voltam, ahogy a nyakamhoz bújt, ahogy belélegzett, ahogy a bőrünk összeért. 

- Hogy adhattad neki oda magad, Harry? Hogy tehetted ezt velem? 

Harry felsóhajtott. 

- Mert azt hittem, hogy… hogy..

- Hogy téged hibáztatlak. Tudom, ott voltam. Azt hitted, hogy csalódtam benned. De Harry, egy átkozott sivatagban voltam órákat! Azt sem tudtam mi történik velem. Ki voltam száradva és délibábnak hittelek. Haragudtam rád igen, de nem gondoltam egy percre sem, hogy nem igazi, amit irántam érzel. Annyira dühös voltam, és..és..

- Sivatag? – Harry elrántotta oldalra a fejét, leerőszakolta a szemhéjait – egy sivatagba dobott? Azt mondta, ho..

- Tudom mit mondott. 

- Sajnálom. Amelia, annyira sajnálom, én nem is tu..

A kopogás szakította őt félbe az ajtónkon. Felálltam és szorosabbra fogtam a törölközőt magamon.

- Ki az ilyen későn? 

- Megyek – kiáltottam. Nado állt a folyosón. Kisebbnek éreztem magam, ahogy végigjárta a testemet a szeme. 

- Te mit keresel itt? – Harry rögtön mögöttem volt, akinek a csípőjén lógott a törölköző. Lesütöttem a fejemet. Nadot nem adott különösebb figyelmet Harrynek.

- Amelia, a madarad, kint van az udvaron. 

Elnyíltak a szemeim.

- Felöltözök. 

A táskámhoz siettem, kivettem egy tiszta pulóvert, meg fehérneműt. Az ajtóra pillantottam. Harry árgus szemekkel nézte őt. Egy pillanatra sem vette le róla a szemeit. Nado azonban elég nyíltan bámult meg. Ki akarja hívni a sorsot maga ellen? Harry egy egyszerű mozdulattal rácsapta az ajtót. Nekidőlt háttal, és végigkövette, ahogy felöltözök. A hátamat mutattam neki, hogy ne lássa az arcomat. Percek kérdése volt, hogy Harry rákérdezzen. A vérem a fülemben dobolt. Nem akartam, hogy tudjon bármiről is. Viszont el kellett mondanom. Nem hazudhattam neki. Nem voltak titkaink. Plusz most már egyébként is mindegy. Harry elállta az utamat.

- Kérlek, engedj ki, mindjárt jövök, csak…

- Csak? – vonta föl a szemöldökét.

- Kérlek.

Arrébb állt és kiengedett. Végigfutottam sietve a folyosón, át a portán, ki az ajtón és ott volt előttem a főnixem. A földön feküdt, a lángja halovány volt, a szemei csukva. Letérdeltem mellé.

- Mi történt? – kérdeztem alig hallhatóan. 

- Csak fáradt – Nado sietett mellénk, lehajolt és végigsimított a szárnyain. Nem tudtam volna nem észrevenni, hogy figyelnek minket. Azt is tudtam, hogy ki volt az. – hívd vissza, a tested feltölti őt.

Bólintottam.

- És azt hogyan? – mosolyogtam bénán. Nado szája felkunkorodott játékosan. 

- Pocsék egy metamorf vagy, Amelia.

Összenevettünk, de igaza volt. Megfogta a kezemet és rátette a madaramra. Nem volt meleg, kihűlőben volt. Éreztem a gyengeségét. Elkápráztatott, ahogy szép lassan beivódik a testembe. Lecsuktam a szemeimet és mély levegőt vetem. Az életem része volt már. 

    Harry az ágyon ült, mikor visszaértem. Visszavette a ruháit, mivel nem volt váltásruhája. Bezártam magam mögött az ajtót és nekidöntöttem a hátamat. 

- Beszélnünk kéne – kezdtem bele.

- Jó ötlet. Kezdjük azzal, hogy mi volt az a madár? És hová tűnt? Ez a muchacho meg mit a faszt keres itt?

Csúnyán beszélt, amit arra engedett következtetni, hogy dühös volt. 

- Mire emlékszel? Emlékszel valamire az elmúlt hétből?

Harry a hajába túrt és ott tartotta eres kezét. Maga elé meredt.

- Csak álmokra – vallotta be – borzalmas álmokra, inkább komolyan vitt volna el teljesen, minthogy lássalak azzal a… fiúval együtt. – a földre néztem. Harry undorral beszélt róla. Biztos, hogy felkészültem erre? Mindegy volt. Ehhez egy év sem lenne elég. – bele voltál… zúgva. Vagy nem is tudom, zavaros volt. Azt mondták, hogy hozzá tartozol, mármint az emberi lelked? – nézett rám tanácstalanul – ennek van értelme?

Te jó ég. Ha tudná, hogy mennyi értelme is van. Csend telepedett le ránk. Rá akartam parancsolni a könnyemre, hogy le ne folyjon. Ne most. Ne akkor. De nem hallgatott rám. Köhögéssel palástoltam a szipogásomat.

- Amelia? Amelia, mi a baj? – felállt, hogy aztán előttem teremhessen. Egyetlen ujjával ütötte fel a fejemet. Mélyen pislantott egyik szememből a másikba. Az arcáról szép lassan tűnt el a bizonytalanság. Valami más váltotta át. Pánik? Nem, ez tiszta fájdalom volt. Ott ült a zöld íriszeiben. – igaz, ugye? Nem csak álom volt – suttogta akadozva.

- H-Harry, csak hallgass meg…

- Szóval igaz – leesett a keze és távolodni kezdett tőlem. Felnevetett kínosan. Istenem, bárcsak ne éreztem volna ki azt a gyomorszaggató sebet a nevetésétől. – nem vagyunk semmik, ugye? – szólalt meg egy idő után.

- T-tessék? – leesett az állam. - dehogyisnem, Harry, hallgass meg, könyörgöm.

- Nem, én nem – rázta a fejét – nem akarom hallani. Lefeküdtél vele? – a szemei megvillantak.

Komolyan, ha nem ütött volna meg ennyire a kérdése, pofán csapám.

- Dehogy feküdtem, Jézusom, Harry.

Aztán hirtelen nekivágott a falnak, elölről szorosan hozzám simulva.

- Ne hazudj – emelte fel a hangját – az Istenit, Amelia. Mit titkolsz előttem még? Mióta tudod, hm? Mikor megint együtt voltunk? Mikor a nyár után nekem adtad magad megint? Hm? Mióta? 

Harry ordított. Teljesen elvesztette a fejét. Hazudtam volna, ha azt mondom nem számítottam erre. 

- Nem, azóta tudom, mióta elvettek tőlem. 

- Hazudsz! – ordított rám és belevágta az öklét a falba, a fejem mellé. 

- Nem hazudok – löktem el és a szoba közepére sétáltam. A hajamba martam. – a francba, még mindig nem érted? – fordultam meg – akármi van kettőnk között Nadoval, mindig te voltál az, Harry. 

- Kettőtök között? Akkor csak történt valami – vigyorgott, de ez a vigyor megölt bennem mindent. Ökölbe szorultak a kezei.

- Megcsókolt – adtam fel végül. 

- Megcsókolt? Ennyi? 

Ennyi? Mit várt még?

- És visszacsókoltam. De Harry, ezma volt. Mikor a seggedet akartuk megmenteni! Ha hagynád, hogy elmagyarázzam, akkor megértenéd. 

- Hallgatlak – tárta ki a karjait.

És akkor elmondtam neki mindent. Az elejétől a végéig, hogy miket tudtam meg, miket kellett véghezvinnünk, és hogyan jutottunk ide. Oké, a „ te vagy az átka” dolgot kihagytam.

- A főnix, amit láttál, az emberi lelkem. Amivel megmentettelek. Én sem tudtam, hogy létezik ilyen, mert ott hagytam Arine-éket. A madaraim voltak a lelkem, az ő halálukkal, ezek itt – mutattam a tincseimre, azóta egy kékkel is gazdagodtam már – kiteljesedtem. Így tudtam előhívni a főnixet, és így tudtalak megmenteni. De nem ment volna Nado nélkül, Harry. 

Harry az orrnyergét fogta. 

- Szóval Nado az emberi társad. – konstatálta, inkább magának – és amíg megszűnt közöttünk a kapcsolat, hozzá vonzódtál. 

- Harry, kérlek…

- Az én hibám. Ha nem tűnök el, akkor ez mind nem történt volna meg. Ha nem vesz el az a szemét… - mély levegőt szívott be – nem kellett volna visszajönnöm.

Harry gondolatról gondolatra ugrált. 

- Tessék? 

Elé léptem és meg akartam fogni a kezét, elhúzta.

- Mindig is normális életet akartam neked Amelia. És megkaphattad volna, nem kellett volna megmentened. Hát nem látod? Ő az. Nado az, aki megadhatná neked. 

- Hagyd abba – tiltakoztam, minden egyes szava újabb darabot tört le a szívemből. 

- Csak az utadban állok, Amelia. Az utadban állok, az utadban – Harry szemeiben gyülekeztek a könnyek. El akartam tűntetni. Mindent, ami történik közöttünk. 

- Ez nem igaz! – a kezeimbe vettem az arcát. A forró könnycseppje rácsöppent a csuklómra – szeretlek, Harry. Annyira szeretlek.

Elnevette magát erőtlenül.

- Nem szeretsz. Ezt csak az mondatja veled. Az a kibaszott kapcsolat, ami kettőnk között van. – elsöpörte a kezemet – mindig is ez volt. Azt hittem, hogy valaki tényleg egyszer… szerethet. Én hülye. 

- Harry, szeretlek. Nézz rám, szeretlek. Kérlek ne tedd ezt…

- Nem szerethetsz egy szörnyeteget! – kiáltott rám – az vagyok. Egy szerethetetlen… vámpír.

Harry az ajtóért nyúlt, de megállítottam.

- Akkor is rád gondoltam, amikor nem voltál mellettem, Harry. Nekem ne merj hátat fordítani, megértetted? – ziháltam – nem most, hogy visszakaptalak. Bassza meg az univerzum, szeretlek, hát nem látod? Könyörgöm, ne tedd ezt velem. Maradj. Amikor megszakadt a kapcsolatunk, erőt adtál. Ott voltál velem akkor is, éreztelek, és nem volt szükség semmiféle hókuszpókuszra. Igen, vonzódtam Nadohoz, a francba, talán még most is vonzódnék, de küzdöttem ellene. Végig küzdöttem. Nélküled mindenem elveszik, hát nem látod? Nem megy, Harry, kérlek.

Pár pillanatig reménykedtem, mikor felém fordult. Sírt, megállíthatatlanul. Ahogy én. Még egy kérleket elpusmogtam.

- Sosem volt valódi. – mondta megemberelve magát és el akart hagyni. Elkapott a pánik. Hirtelen még az oxigén is mérgező volt. 

- Nem, nem – kapaszkodtam a karjába – valódi volt, mindig is valódi volt, Harry, kérlek.

Harry rángatni kezdte a karját.

- Hagyj békén, Maire – dühöngött, az összes vér kifutott az arcomból.

- T-tessék?

Harry ott hagyott. Én pedig az ajtófélfának dőlve néztem a hűlt helyét.

Harry az előbb tényleg Maire-nek hívott, vagy képzeltem?

Hát soha nem lesz vége?