ÖT - Itt vagyok, Tanár Úr

sziasztoook! végre sikerült írnom, egy jó hosszút! nagyon élveztem ennek a résznek az írását, nekem tetszik Harry karaktere :) aki még itt van és tetszik neki, kérlek írjatok nekem ide hogy hogyan tetszik, mennyire "estem ki" az írásból, vagy mit vesztek észre?! bármit! mégis csak sok idő kimaradt, élvezhető még? :) előre is köszönöm! millió puszi xx

ui: vasárnap valószínűleg hozok még egy részecskét! <3

Tikk. Takk.

Takk. Tikk. Takk.

Tikk.

Mikor alszok már el, Takk…

A szemhéjaim őrült módjára nehezültek el percről percre, még sem voltam képes álomba szenderülni. Az egész testem merev volt a feszültségtől, a szívem pedig dobpergésszerűen dobolt a mellkasomban. Én már bárányokkal is próbálkoztam, megesküszöm. Persze miután megittam a teámat. Nem segített. A langyos tej sem, amitől amúgy kétszer voltam mosdón, ki is jött belőlem. Hát, nem felül, fejezzük magunkat így ki. Borzalmas volt, még egyszer nem iszok melegítve. Állítólag altat, gyakorlatban hasmenést okoz. Brutálisan.

Felsóhajtottam. Aztán még egyszer, mintha azzal segítenék a helyzetemen.

Eljöttem Londonból, hogy új életet kezdve, hátra hagyjam a múltamat. Akkoriban nem foglalkoztam a mondással - mi mára tény - a múlt mindig kísérteni fog. Hogy a francba tudnék kilépni ebből? Költözzek el Ausztráliába? Ott jobb lesz? A helyes válasz: nem.

Sosem lesz jobb.

Akkoriban is tudtam ám, mikor elköltöztem. Csupán annyi történt, hogy az a mondás is igaz: a remény hal meg utoljára. Nos, az én esetemben most kezdődött el a szép lassú haldoklása. Nincs remény, csak a szomorú valóság: ezt képtelen vagyok a szőnyeg alá söpörni. Fel kell vennem vele a harcot, s annak nem az a módja, hogy menekülök kislány módjára. Egész egyszerűen szembe kell néznem vele.

Aztán amint ezt az este folyamán legalább harmadszorra konstatáltam, felvetül a kérdés: hogyan?

H-O-G-Y-A-N-?

Ismét sóhaj.

A telefonomért nyúltam, hogy lekapcsoljam az ébresztőt. Jó reggelt Vietnám, semmit sem aludtam! Még egy picit maradtam az ágyban, hogy átgondoljam, hogyan alakuljon a napom. Elkezdtem gondolkodni és hupp…. telefoncsörgésre riadtam.

- Igen? - túrtam bele a hajamba.

- Igen… igen? - Gertie feszült hangja felébresztett fel.

- Igen.

- Igen… - nevetett.

- Oké, ezt folytathatjuk még egy darabig, vagy el is mondhatod, mi a baj.

- Mi a b… te aludtál?

Az órára pillantottam.

- Azt hiszem, elaludtam, ja… hány óra?

- Fél három múlt 5 perccel.

- Krisztus. - nevettem fáradtan - hát ma már nem megyek egyetemre.

- De, igen, jössz.

- Gertie, egész éjjel nem aludtam, nincs kedvem bemászni, mire beérek, vége az óráknak.

 - Még van egy óra, érj be légyszi. Le kell tennem, Előadóművészetek, tudod kivel. Mondta, hogy hívjalak fel, mert bemutatót ígértél neki? - tette fel furán a kérdést. - nem akarom tudni. Egyébként is jössz egy magyarázattal, fél órád van. - lecsapta.

Pislogtam párat, mire felfogtam, mi történt.

Aztán leesett. Ó, hát igen! Előadóművészetek óra, a kedves Harryvel.

- Azt már nem. - motyogtam félig humorral, félig irritáltan. Már nem feküdtem vissza a puha ágyamba, inkább egy kávéval leptem meg magam.

Közben azon agyaltam, hova menjek délután, vásárolni, moziba, vagy…? Csinálnom kell valami hasznos dolgot, hogy elüssem az időt, pluszban el kell terelnem a gondolataimat.

Széttártam a függönyöket, London lakosságára hétágra sütött a nap, beszívtam a sok D-vitamint lehunyt szemekkel, és megmosolyogtam a jó időt. Ilyet szeretnék mindig, mindennap. Oké, most bevallottam, hiányzik a jó idő. Az sem igaz, hogy Londonban mindig esik, viszont alapjáraton nincs olyan meleg, mint otthon volt. Azért eléldegéltem itt is.

Elővettem a dugi cigimet, kimentem a lépcsőházba és rágyújtottam. Hogy szabadott-e ott vagy sem, más kérdés. Muszáj volt egyet elszívnom, pedig nem szerettem. Szándékomban sem állt rászokni, azonban jól nyugtatta az idegeimet. Havonta egy szálat, ha elszívok, lehet sokat mondok.

Kiélveztem minden szívást, tudtam, hogy egy hónapig megint nem gyújtok rá. Érdekes, az utolsó slukkra mindig megutálom egy időre. Most is így volt. El is nyomtam és elfoglaltam a trónt a nappaliban. Épp, hogy bekapcsoltam a TV-t, megint csörgött a telefon.

- Igen? - mosolyogtam.

- Hol tartasz?

Elfojtottam a nevetést.

- Hát… - végignéztem magamon, szétnyúlt rövidnaci, két számmal nagyobb trikó, valószínű kócos haj, nyúzott fej. - azt hiszem, készen állok.

- Még el sem indultál? - háborodott fel.  A következő mondatommal tuti biztos, hogy kivágom a biztosítékot.

- Mármint az alvásra, Gertie.

- Alvásra? Azt mondtad, készen állsz!

- Nem hagytad, hogy befejezzem, mire. - mondtam humorral.

- Ana, ne tolj ki velünk!

Ez kezdett érdekes lenni.

- Miért tolnék?

- Harry azt mondta, hogy addig nem enged haza, amíg be nem érsz és nem adod elő magad neki.

Felálltam.

- Miért adnám elő magam neki? Azt se tudom, miről beszél - hazudtam. Tisztán emlékeztem, hogy énekeltetni akart. Ráfázott.

- Ana, mindenki dühös, nem enged addig haza.

- Mondd meg Harrynek, hogy ez az egyetem, nem az óvoda.

- Nem érdekli. Hallani akar. Azt mondta, nem úszod meg.

- Mondd meg neki, hogy felveszem és elküldöm messengeren!

Leraktam a telefont és jót nevettem. Gyerek szinten van. Fél óra múlva megint Gertie hívott.

- Átugrasz? - rögtön meg akartam nyugtatni, gondoltam, felhívom egy kávéra. Úgy döntöttem, nem megyek sehová.

- Honnan, az iskolából? Szíves örömest, ha Harry elenged.

Leesett az állam.

- Még ott ültök?

- Nem enged el, Ana. Gyere be kérlek.

Kezdett feldühíteni. Mit akar ez bizonyítani vagy elérni?

- Indulok.

Felöltöztem futtában, még sminket sem raktam, kócos copfba fogtam a hajamat, csak alapozót raktam a szemeim alá. Lila karikáim voltak, fenségesen festettem, el sem takarta a három réteg maskara. Legyintettem, a lényeg, hogy odaérjek.

Taxit fogtam és 15 perc múlva kirakott a sulinál. Megmondtam neki, hogy húzzon bele. Szerencsére elkerültük a dugót, viszont ha fél órával később indulok, akkor egy óra alatt sem érek be. Mindenki akkor megy hazafelé általában.

Amint beléptem volna az egyetemre, ismét csörgött a telefonom. Lenyomtam volna, ha nem ezt látom a képernyőn: Anya.

A szívem megdobbant. Csak akkor hív, ha sürgős.

Félrevonultam és leültem egy padra. Harry és a hülyesége várhat.

- Mi történt? - vettem fel köszönés nélkül, remegő hanggal.

- Csillagom - sóhajtott fel - de jó hallani a hangodat.

- A tiédet is. - súgtam mosolyogva.

- Hogy vagy? Egyetem milyen? Olyan kevés az a pár szó, amit írunk facebook-on.

Elszomorodtam, őszintén hiányzott.

- Tudom, a szünetben eljöhetnél majd hozzám.

- Vagy te jöhetnél haza - bukott ki belőle, a szívem majdnem megállt.

- Beteg vagy?

- Indiana, mindig a legrosszabbra gondolsz! - szinte láttam, hogy rázza a fejét. - nem hívhattalak csak úgy fel? Mert hiányoztál?

- Elfelejtetted, hogy a lányoddal beszélsz.

- Túl jól ismersz.

- Mondd anya, mi történt?

- Beteg, nagyon beteg kislányom.

- Kicsoda? - sápadtam le. Szinte sejtettem, hogy nem stimmelnek a dolgok.

- Patrick. - mondta halkan, egyből felpattantam.

- Ezért nem kellett volna felhívnod, megírhattad volna - bunkó voltam, még sem tehettem róla. Jó volt hallani anyát, de a vérnyomásom az egekbe szökött.

- Jó esetben egy évet jósoltak neki. - fakadt sírva a telefonba. Hát ezért jöttem el! Nem, nem és nem értettem, mi a francot eszik azon az emberen! Imádtam anyát, kivéve, ha Róla volt szó.

- Tudod mit? Megérdemli! Nem sajnálom. Most megyek a suliba, majd hívlak. Szia.

Lecsaptam a telefont és nem volt időm megbánni a dolgokat, túlságosan frusztrált és kétségbeesett lettem.

Nyeltem egyet, a lábaim remegtek alattam.

Beteg. Hah. Hogy is van a másik mondás? A karma egy ribanc!

Igyekeztem helyre kapni magam, nagyjából egyenletesen lélegeztem fölfelé menet a lépcsőn. Elszámoltam háromig, és utána nyomtam le a kilincset.

Minden szempár, nem hazudok, minden egyes izzó szempár rám tapadt. Ügyetlenül intettem egyet, a fejem lángba borult.

Jézus. Krisztus.

Nem vagyok a pirulós fajta, de akkor és ott tükörtojást lehetett volna sütni az arcomon. Nyeltem egyet.

- Most már elmehetnek? - vetettem a kérdésemet Harry felé, aki a derekát az asztalnak döntötte, keresztbe rakta a lábait, kezeit és úgy bámult.

Az arca komor volt, ajkai csüggedtek, a szemében azonban pajkos humor ült.

- Jó reggelt kívánok, üdvözlöm az Előadóművészetek órán, miben segíthetek? Eltévedt?

Mindenki elfojtott - hozzáteszem már ideges - nevetéssel ült a helyén. Utáltak, ez tény.

Besétáltam a terembe pontosan elé, és széttártam a karjaimat.

- Itt vagyok, Tanár Úr - hangsúly a megnevezésen volt - lenne kedves elengedni a többieket?

- Lássuk csak - gondolkodott el a plafonra szegezve a tekintetét úgy, hogy a tarkójára fonta a tenyereit. Igyekeztem nem törődni azzal, hogy a pólója felhúzódott és láttatni engedte a mély, úgy értem Mély V vonalait, kis szőrcsíkját, mi a köldökéig futhatott fel. Na meg a karizmait, amik megfeszültek. Semmi különös, csak egy bugyi áztató látvány általában. - nem. - nézett le rám mosolyogva, elkapott a bámulásban. Hát, na, most tehetek róla, hogy a hasán felejtettem a tekintetemet? - a hasamnak is énekelhetsz, Indie, de jobban szeretem, ha a szemembe néznek, miközben élvezkedek.

Melegem lett.

Most csak én értettem félre, amit mondott?

A szemeibe néztem, amik még mindig zéró érdeklődést mutattak a külvilág felé, ellenben volt akkor és ott benne valami más…

Nem, nyilván nem akart félreérthető lenni. Szándékosan biztosan nem. Szóval nem is értettem, miért kezdett izzadni a tenyerem.

- Indiana. - nyögtem.

- Pardon? - billentette oldalra a fejét.

- Indiana. - mondtam hangosabban. - utálom, ha Indie-nek szólítanak.

- Ó, értem - mosolygott. - rendben, Indie, akkor kérlek, mondjuk, foglalj helyet.

A szemeimet forgattam.

- Indiana. - korrigáltam az orrom alatt, most tényleg ellenszenvessé akar válni még jobban?

Leültem és kitártam a karjaimat.

- Ja, azt mondtam ülj le? Bocsi - vigyorgott - azt akartam mondani, hogy állj ki, énekelj végre egyet, úgy mindenki hazamehet.

Leesett az állam. Gertie felszisszent mellettem. Direkt szívat! Mindenki látta.

Mérgemben ledobtam a táskámat, és kisétáltam mellé.

- Oké, te akartad, hogy énekeljek. Figyelmeztettelek. - morogtam neki halkan.

Közelebb hajolt.

- Megijedtem. - suttogta oly csendesen, halkan, mintha valami intim dolgot mondana. A szemében pimaszság csillogott, hirtelen rá sem ismertem. A keze remegve pihent az alkarján, mikor észrevette, hogy megbámulom, maga mellé ejtette a karjait. - én mondtam, hogy énekelni fogsz. A te hibád, hogy nem akartál bejönni.

- Elaludtam.

- Még jobb. - nevetett - az egyetem nem arról szól, hogy kivehetsz 1-2 nap szabit, akármennyire is rugalmasan működik.

- Az élet sem arról szól, hogy mege… - haraptam rá a nyelvemre. - elnézést.

Harry hosszasan nézett, főleg a szemeim alatti karikákat, aztán elkapta a tekintetemet. Pár pillanatra olyan volt, mintha épp behatolna a lelkembe azzal az igazán érdekfeszítő semleges tekintetével.

- Elnézem, ha énekelsz. - felelte csendesen.

Hát jó. Akkor énekeljünk.

- Mit énekeljek?

Mindenki facebookozott, beszélgetett, Harry fittyet sem hányt rájuk. Gertie volt még, aki figyelte kettőnk interakcióját.

- Amit szeretnél.

A taxiban ülve Adele- Hello-ját hallgattam, úgy hogy elkezdtem azt dúdolni először. Halkan, lecsukott szemekkel.

Inkább kizártam a reakciókat. Mondhatnám, hogy megszoktam, csak hát nem. Ezt lehetetlen megszokni.

Aztán belekezdtem, Hello it’s me…

Adele hangja ott zengett a füleimben. Lényegében nem volt kinek énekelnem, valahogy mégis kötöttem egy egészen más dologhoz. Egy elmúlt szerelemről szólt, felhívja a másik felet, hogy bocsánatot kérjen. Én ezt Amerikához kötöttem. Összetörtem édesanyám szívét, amiért ott hagytam őt. Meg a születési helyemet. A szívem jobban pörgött. A telefonbeszélgetésünk miatt kezdett bűntudatom lenni. Hogyan gondolhatta ezt? Hazamenjek? Amiatt a személy miatt? Még csak embernek sem volt nevezhető. Ez egy létező… személy volt. Kifújt. Mondhatnám, hogy túlreagáltam, maximum anya miatt. Vele nem kellett volna bunkón viselkedem. Vissza is hívom őt, ha itt végeztünk.

A refrénnél az egész terem megtelt a hangommal, az én füleimnek elég erőteljesnek tűnt. Még sosem hallgattam magam vissza, gőzöm sem volt, milyennek hangzok.

Mikor kinyitottam a szemeimet a végén, Harry már nem támaszkodott.

Velem szemben állt, kimerevedett szemekkel, az ajkai szétnyíltak, hevesen lélegzett.

Sötétek…

Mély, elsötétült zöld szempár. Elakadtam az éneklésben, nem fejeztem be. Leült a csend a teremre, csupán Harry hangos lélegzetvételét lehetett hallani.

Egek, kapkodta a levegőt.

 Lepillantott a bal kezére, öklöt formált, majd kitárta az ujjait. Ezt megtette vagy háromszor, mintha nem hinne a saját szemeinek. A homlokán végigcsurgott az izzadtságcsepp s mikor megint találkozott a tekintetünk, megfordult velem a világ.

Az íriszei korántsem voltak már zöldek, nem is sötétek. Mindinkább félelemtől feketék. Na, hát nem erre számítottam. Még hátrált is egy lépést, és közben megnyalta az ajkát.

- Énekelj még egyet. - jött egy fiú hang a hátsó sorból.

- Igen, te tudsz valamit!

- Hazamehettek - jött a rekedt, morgó, torz hang Harryből. Megköszörülte a torkát. - következő óra fél órával rövidebb lesz.

Szedett-vedetten beszélt, még a fejét is megrázta.

Gertie kifelé menet belém karolt, mert a lábaim a földbe gyökereztek s képtelen voltam mozdulni.

- Menjünk. - suttogta.

Bólintottam, de amikor megfordultam, Harry hozzám szólt végül.

- Indi…Indiana - makogott. - te maradsz. - jelentette ki ellenmondást nem tűrő hangon, bennem pedig megállt az ütő.

Most ő ijedt meg tőlem vagy fordítva?

Mindenesetre az ajtó bezárult, a hátam mögött Harry még mindig kapkodta a levegőt. Egek, most mi lesz? Megijed, vagy ő is rám mozdul, mint a többiek?