2016. szeptember 28., szerda

TIZENNYOLC - Édes

sziasztok! megjöttem a következővel :) jó olvasást hozzá és szép hetet nektek! xx 




’ Valld már be, hogy vele vagy. Betegszabit mondtál, nem azt, hogy eltűnsz a föld színéről.’
Gertie megizzasztott. Túl okos volt ahhoz, hogy letagadjam. Valószínűleg fel is kerestek a lakásomon, feltűnhetett, hogy a kiskutyám - aki épp a kertben kerget valami bogarat - nem ugat. Másrészről Bastian ott lakik velünk szemben, beszámolhatott neki. Felsóhajtottam.
’ Ne mondd el senkinek. Jövő héten megyek suliba valamikor. Lakat a szádra.’
’ TUDTAM. Oké, de valamikor összefuthatnánk?!’
Biztos, hogy nem. Aztán jól kikérdezne, hogy mi a francot keresek a tanárunkkal. Hát, ha francot nem is, de megnyugvást igen.
’ Most mennem kell, majd írok’
Abban a pillanatban, hogy leraktam a telefont, Bastian száma villant fel a képernyőmön. Elsőre nem vettem fel, negyedszerre azonban már idegesítő volt.
- Szia. - köszöntem teljesen természetes hangon. Közben elfintorodtam, mikor Harry sziszegését hallgattam a szobájából. Krisztusom, remélem nem törtem el az orrát.
- Szia, mizu? - szólt bele ugyanolyan hangon.
- Tök jó minden, veled?
- Itt is, épp a rendőrségen vagyok.
Megugrott a szívem.
- Tessék?
Az, hogy vele mit álmodtam, el is enyészett hirtelen. Alig ismertem, mégis szörnyű aggodalmat éreztem.
- A rendőrségen, egy eltűnést készülök bejelenteni. Te jól vagy?
- Ki tűnt el? - ültem le az ágyra, kezdett érdekes lenni a beszélgetés.
- Igen, én is jól vagyok, köszi. Eltűnt az egyik szomszédom már egy hete, még a telefonra sem akart válaszolni, messengeren kívül másra nem volt hajlandó felelni. - jó, az tény, hogy naponta háromszor hívott. - úgy döntöttem, megkerestetem.
- Sebastian? - hallottam a háttérben. - miben segíthetek? Apud nincs most bent, kiment terepre.
- Te is megfelelsz, Arthur. Egy szőke lány eltűnt a házunkból, adok személyleírást, megkeresnéd?
- Bastian! - kiáltottam el magam. - fejezd be, nem tűntem el.
- Ő az a telefonba? - mondta a feltehetőleg rendőr a vonal végén, hangjában humor volt.
- Igen, megkeresnéd?
- Persze, egy óra alatt megtalálom.
Kezdtem nagyon mérges lenni.
- Köszi, bilincsben hozzátok ide.
- Elég legyen - sóhajtottam - semmi bajom, Bastian.
- Akkor mi a fenéért tűntél el? Betegszabi? Ez a kifogásod? Gertie is halálra aggódja magát, meg én is. Komolyan megkerestetlek, ha most nem jössz ide.
Nyeltem egyet. Arra aztán végképp nem volt szükségem.
- Most nem jó.
- Oké, Arthu…
- De este igen. Írok egy üzenetet, hol.
Lecsaptam a telefont és szidtam a napot, mikor találkoztunk. Nem elég, hogy álmomban zaklat a hülyeségeivel, még a valóságban sem hagy békén. Szívesen megkérdeztem volna, mi köze van pontosan hozzám azon kívül, hogy párszor dumáltunk.
Mindegy, inkább elmegyek pár órára és megnyugtatom.
Miután lefürödtem, és megpróbáltam nem megint anyán törni a fejemet, bekopogtam Harryhez. A bűntudat is ott kopogtatott a szívemnél. Vajon mit csinálnak most? Mennyi ideje van még hátra Neki?
- Indiana vagyok. - mondtam óvatosan.
- Gyere.
Megkönnyebbültem, mikor beengedett végre. Az ablaknál állt, a háta görnyedt volt, nem mertem megszólalni. Vártam, hogy megforduljon, a lépteim nehezek voltak.
- Nem tört el. - segített a lelkiismeretemen három szavával végül. Mikor megfordult, olyat láttam, ami totál pofán csapásként ért. Azt hittem, haragudni fog rám, dühöngeni, és elhord minden bénának.
Ehelyett Harry a világ legszebb mosolyával ajándékozott meg, majd egy szívből jövő röhögéssel. Csak néztem és hallgattam, ahogy beharangozza az egész házat.
- Mondták már, mennyire béna vagy? - billentette oldalra a fejét.
- Ne haragudj.
- Nem haragszok, illetve meglepődtem, hogy egy kis flörtölgetés után rögtön meg akarsz ölni, ami azt illeti, jól esett.
- Mi esett jól? - döbbentem le.
- A fájdalom.
Elszűkült a torkom. Rossz érzéssel töltött el, hogy fájdalmat okoztam neki.
- Ezt hogy érted? - fontam össze a karjaimat feszülten.
Elmosolyodott.
- Tudod hányszor próbáltam magam megölni? - megráztam a fejemet. - számtalanszor. - felmutatta a karjait. - nem fájtak. Nem fáj a halál, a sebek sem. Semmi sem fáj. De ez? - nevetve mutatott az orrára. - kegyetlenül fáj.
Bele kellett mennem a játékba. Kapcsoltam, hogy azt játszom, elhiszek neki mindent. Így hát hozzásétáltam és a kezén lévő kötéseket vizslattam.
- Egyáltalán nem fájt a vágás?
Harry közelről fürkészett. A zöld szemei tele voltak gondolatokkal, mik többnyire fejthetetlenek számomra. Teljesen elmerültem benne, oly nagyon, hogy észre sem vettem az orráig nyúlva simogattam őt. Harry nem lélegzett, én sem. A pillanat törékeny volt és gyorsan el is illant, ahogy észbe kaptam. Mit művelsz, Indiana…
- Semmi sem fáj már. - suttogta, hangszíne elveszett. Pár pillanatra lecsuktam a szemeimet, teljesen átérezve a szavait. Milyen lehet, mikor semmi sem fáj?
Ha belegondolunk: nem fájnak a sebek a testünkön, a térdeink a sok futástól, ha pofon vágnak, ha bántanak és mi több, nem fáj a lelkünk.
- Irigyellek. - bukott ki belőlem csendesen.
- Nem irigyelsz, hidd el, Indie - mormolta, az ujjai megtalálták a kusza kontyomat, kihúzta belőle a hajgumit és a vállaimra engedte szőke hajamat. - senkinek nem kéne ez az élet. Ez nem élet, szerinted miért akarok meghalni?
- Nem akarom, hogy meghalj. - löktem le a kezét finoman.
Harry elmosolyodott.
- Ne aggódj, nem tudok sajnos.
Tettem pár lépést hátra, abba kellett hagynunk az érzelgősséget. Az nem nekem való.
- Mit csinálunk ma? Kimozdulhatsz egyáltalán?
- Szerinted egy orrvérzés meg tud állítani? Kutya bajom. Mutasd meg, mit jelent az, hogy édes.


Harry szemszöge


Amikor az édesről beszéltem, nem az állatkertre gondoltam. Folyamatosan sós mogyorót ettem, miközben Indiana a jegyeket vette meg. Nem engedte, hogy fizessem, cserébe meghívom majd valamire bent. Angus hozott el minket és mikor végzünk, eljön értünk. Attól, mert elmebetegnek titulálnak, nem vagyok kisgyerek. Igaz, még szédültem néha, meg sem kottyant. Az orrom azonban fájt, ami új volt. Fájdalom, mióta nem éreztem ilyet?
Nem tudom, ki volt ez a nő, de érdekesnek találtam. Főleg, mikor rákacsintok és elvörösödve forgatja a szemeit.
- Tessék. - nyomta a kezembe a jegyemet.
- Nem tudom, Indiana, az állatkertben nem szokás szeretkezni. - mondtam enyhe humorral. Rám sem pillantott, csak morgott az orra alatt valamit. - az édessel valami ilyesmire gondoltam. Amit múltkor az óceánnal csináltunk. Letámadhatnál most is.
Felháborodva szegezte rám a szemeit. Tetszett, hogy egyszerre hoztam zavarba és tettem idegessé.
- Szerintem ez az édes - vont vállat - hogy te mire gondoltál, nem érdekel.
Elvigyorodtam.
- Szóval akkor itt akarod megmutatni, értem. Emberek előtt szereted, publikusan?
Egymás mellett sétáltunk, különös volt. Még pedig azért, mert ezer éve nem éreztem higgadtnak magam egy nő mellett. Több oka is volt, a legfőbb az, hogy képtelen voltam a vágyak kielégítésére. Nem feltétlenül a szexualitásra gondoltam. Nem voltam jó társaság általában, persze a szövegemet a legtöbb nő bírta, azonban senkinek sem volt ez elég.
- Igen. - mondta - publikusan szeretek ömlengeni az állatok miatt. Nézd! - mutatott a majmokhoz, aztán odaszaladt.
Messziről figyeltem őt. Ahogy benyúl a rácson az ujjával, mintha elérné. A hajába belekapott a szél és én elmosolyodtam. Gagyogott a majomnak, aki valószínűleg alig várta, hogy abbahagyja. Körülpillantottam, gyerekkoromban voltam itt utoljára.
Elmentem egy üveg kóláért és szendvicsért, ma még semmit sem evett. Valahol az oroszlánnál értem utol.
- Egyél.
Indiana lepillantott kajára, össze volt zavarodva.
- Enni hoztál nekem? - kérdezett vissza.
- Nem, a majomnak hoztam.
Elnevette magát és elvette a szendvicset.
- Köszönöm, ez nagyon kedves.
Úgy köszönte meg, mintha ki tudja mit tettem volna érte, pedig csak figyeltem rá. Minden percben. Ha már makacsul beköltözött a házamba, ennyit meg kellett tennem. Bár az egyáltalán nem tetszett, hogy Bastian hívogatja. Láttam jó párszor a nem fogadott hívását a telefonján.
- Mi a kedvenced? - érdeklődtem.
- A farkas. - csillant fel a szeme, akárcsak egy kisgyereknek. Jót szórakoztam a gyerekességén, arcának minden rezzenését figyelemmel kísértem.
- Szóval a lomposra buksz. - súgtam a fülébe, majd kikerültem és a táblához sétáltam. Tudtam, hogy meg sem bírt moccanni, miközben feltérképeztem, mi merre van. - nem nézed meg? - szóltam hátra szemtelenül. A vállam fölött hátra pillantottam, Indiana már sehol sem volt. Körbefordultam, eltűnt.
Elszűkültek a szemeim. Nem tetszett, hogy szem elől vesztettem. Hirtelen maga alá kerített egy ismeretlen dolog. Érzés lenne? Áh, nem, az nem létezik a szótáramban.
- Indiana?! - kiáltottam el magam, sok tekintetet kaptam a körülöttem lévőktől. Felsóhajtottam, akkor bújócskázzunk.
Voltam a madaraknál, a farkasoknál, a zsiráfnál, az oroszlánnál, hiénánál, mindenhol megnéztem őt, és kezdett frusztrálni a helyzet. Elővettem a telefonomat, mikor valaki hátulról rám ugrott és betakarta a szemeimet.
Elöntött a megnyugvás. A vékony hideg ujjakból ítélve, ő volt az.
- Na ki vagyok?
- Hát biztos nem Indiana. - mondtam csalódottan.
Megfordultam és a 1D korszakomból való exem volt az. Krisztus, nem emlékeztem a nevére. Ökölbe szorult a kezem, már az emlékezetem is szar?
Mi is volt a neve… April… Angela… Még az újságok sem írtak rólunk, annyira titkos volt.
- Nem is emlékszel rám? - háborodott fel, hozzá teszem teljesen jogosan.
- Dehogynem. - mosolyogtam erőltetetten. - hogy vagy?
Holnapra Indiana nevét is elfelejtem? A gondolatra meg tudtam volna ütni valamit vagy valakit.
- Na azért, jól, és te? Mit csinálsz mostanában?
Keresem a szemtelen társamat éppen.
- Tanítok.
Leesett az álla.
- Tanítasz? Az nagyon jó, nem gondoltam volna, hogy tanító lesz belőled.
- Én sem. - a háta mögé futott a tekintetem és ott állt, tökre kényelmetlenül. A pillantásunk találkozott, remélem látta rajtam, mennyire kell most ide.
- És hogy állsz a nőkkel, Harry? - közelebb hajolt, alig vártam, hogy eltűnjön. - még mindig nehezen megy a tudod….
- Nem, nem tudom.
Persze, hogy tudtam. Muszáj volt most ezt?
- A szex.
Felsóhajtottam. Ő volt az első lány, akinél rendesen kiütközött a merevedési problémám. Onnantól fogva teljesen összekuszálódott a nemi életem. Hiába próbálkoztam, cserbenhagyott a testem. Ahogy minden más téren. Hirtelen el akartam tűnni onnan, kivetni magam a kamion elé, és meghalni végre. Nem a megaláztatás volt a borzalmas, hanem az, hogy azóta csak még rosszabb. Sem szex, sem szerelem, sem az élet, egyik sem működik.
Mi a francnak mozdultam ki.
Épp, hogy el akartam tűnni onnan, Indiana hozzánk sétált.
- Bébi, nem indulunk? - nézett rám könyörgő szemekkel. - nagyon fáradt vagyok a hosszú esténk után - vigyorgott fel rám perverzül.  - legközelebb nem veszünk tízes pakkot. Ó, szia - vette észre Angelát, nevezzük így őt. - nem láttalak, bocs. Indiana - nyújtotta a kezét, mielőtt megfoghatta volna neki, elhúzta és zsebre rakta. - megyünk?
- Menjünk. - bólintottam. Nem igazán figyeltem Angela reakcióját, de ez mindent vitt. Amint kiértünk a látóteréből, Indiana felnevetett. Néztem közben és hirtelen maradni akartam vele. A szám nekem is nevetésre görbült, majd kitört belőlem is. A gyomorrázó, szakadatlan nevetés.
- Ki volt ez a ribanc? Már bocs.
- Valamelyik exem, nem emlékszem.
Indiana a földre pillantott.
- Olyan sok volt?
Az álla alá nyúltam, azt akartam, hogy megint nevessen.
- Nem, csak nem emlékszem.
Egy bizalmatlan mosolyt küldött felém, majd elindult egy újabb körre. Engem nem az állatok kötöttek le a nap további részében, hanem Ő.
Ahogy odament mindegyikhez és makogott nekik valami aranyosat. Messziről figyeltem meg őt, mint egy igazi elmebeteg, aki kiszemelte az áldozatát. De nem tehettem róla.
Mikor felém fordult, a haját az arcába sodorta a szél és nevetett, mosolyognom kellett. Megvakartam a tarkómat.
- Oda nem mehetsz be. - szögeztem le. - nem érdekel, hogy kistigris, meg jaj de cuki, megharap.
- Nem fog, Harry - lökött meg. - nézd, a kislány is megsimogatta. Bébi tigriiis.
Visszatartani sem tudtam, már bent is volt. A kezem ökölbe szorult, hirtelen eszméletlen vágyat éreztem arra, hogy kihozzam onnan. Meg fogja harapni, de akkor feljelentem az állatkertet. A gondozótól kezdve mindenkit, aki engedélyezte a kölyöktigrisek simogatását.
Alig vártam, hogy kijöjjön onnan. Mi a fene volt ez? Féltés? Ezer éve nem féltettem nagyon senkit sem, egyszerűen nem tudtam. Valamiért mégis vissza tudtam emlékezni, milyen volt az, amikor a tesómat féltettem régebben.
Összezavarodtam.
Először kezdett a sós ízzel. Éreztem a palacsinta és a mogyoró sós ízét, mintha egy csapásra visszaadták volna az ízlelőbimbóimat. Vagy legalább is az emlékét a sós íznek. Hisz nem halott vagyok, annak csak egy mása.
Most meg a féltés? Nevetséges, nem létezhet.
De amikor felütöttem a fejemet Indiana Édes nevetésére, a nap melegét is éreztem. Mintha az alagút végén ő lett volna a melegítő fényem. A nevetése bearanyozta a füleimet és ott álltam, idiótán viszonozva a mosolyát. A kölyök tigris játszott Indie kezével, bele rakva a mancsát és vékony hangján vinnyogott. Soha életemben nem láttam még ehhez foghatót.

Azt hiszem, az Édes szó új értelmet nyert a szótáramban. 

1 megjegyzés: