II./NÉGY ~ " Érzelmek"

helló mindenki! itt a következő, jó olvasást hozzá, és jó hétvégét :) xx

Az arcomból kifutott a vér, amikor kiélesedett a látásom.

Az utolsó életerőm is fogytában volt, amikor egy elkeseredett, magába roskadt, már alig zöld tekintet kezdett el kutatni az arcomon. Leesett a fejem és becsukódtak a szemeim, majd ismét erőt véve magamon Liliana felé néztem. Ezt megismételtem legalább háromszor. A nyakam vérezni kezdett és tudtam, hogy vége van. A szívem húrja megpendült még egyszer és kifújtam az utolsó levegőmet. Elvesztem. Összerogytam, de a tudat, hogy utoljára Harryről hallucináltam megmosolyogtatott. Így hát mosollyal az arcomon haltam meg a szoba közepén. Üdvözöltem a ragyogó kis pontokat körülöttem, amik nem engedtek lezuhanni. Nem is mozdultam, csak lebegtem. Mintha vártak volna valakire vagy valamire. Nem mertem kinyitni a szemeimet, csupán a zizegő, ismerős bizsergést éreztem a bőrömön. Vigyáztak rám. Fura. Egy év alatt ez a második alkalom, hogy meghalok. Helyesbítve: félév alatt. Szürreális világom végül a nyomomba eredt és kétszer megpróbált lehúzni a mélybe. De ezennel valószínűleg sikerrel is. 

A fémes íz keveredett a savanyúval a szájamban. 

Az ajkaimhoz nyúltam, de az ujjamon nem volt semmi sem. De mégis ízlelhettem. Frusztrálóan fenséges volt, ahogy szép lassan végigkúszott az érzékszerveimen. A fénycsóvák halványodni kezdtek körülöttem és elborított a sötétség. Meg akartam szólalni, de a torkomban gombóc ült. Felsóhajtani akartam, levegőt venni, máris elfelejtettem, hogy itt nincs szükség légzésre? 

Kiabálhattam volna, de mi haszna, ha senki sem tart elég nagyra ahhoz, hogy válaszoljon is? Szárnyként csapkodtam a kezeimmel a levegőben, miért nem zuhanok már le? A legelső alkalommal ez mind nem így történt.

Lecsukott szemekkel felidéztem a szüleim arcát. Anya mosolygott és integetett, míg Duncan egyenesen állt, átölelte fél karjával anyám derekát és lesütötte a fejét. Mallan meglepően rossz kedvében volt. Mintha haragudna rám, amiért el sem búcsúztam. A kapcsolatunk kifürkészhetetlen volt egész életünkben. Távolságtartó, de amikor a védelemhez érkeztünk el, Mallan bizonyított. Átláttam rajta. Tudta, hogy kiborulnék anyáék veszekedése miatt. Védett, és egyszerre a legnagyobb marhaságot követte el. Nem kellett volna titokban tartani, tán segíthettem volna a szüleimnek. Azt mondják, a halálunk bekövetkeztekor lepörög előttünk az életünk. Előttem nem igazán. Inkább szívfacsaró képekkel akarják megkeseríteni a távozásomat. A halál sok dologra hívja fel a figyelmünket. Mint például: miket nem tettünk meg eddig az életünkben? Miket hagytunk ki és mikre fecséreltük el az időt, amikor olyan könnyen jön és megy az élet? Megkapjuk és láss csodát, egyetlen egy másodperc alatt visszafordíthatatlan sebbel ajándékoznak meg. 

Hogy mit tennék, ha még kaphatnék pár évet?

Egyetemre mennék,majd az lennék, aki mindig is akartam lenni. 

Kislány koromig belém tumkodták, hogy írjam le miket érzek a balesettel kapcsolatban. Mivel beszélni nem voltam hajlandó róla az elején, így leírtam. A fondorlatos betűk később különleges és színes szavak váltakozásává nőtték ki magukat. Írni szerettem volna mindig is. Nos, hogy pontosan mit is, azt nem döntöttem el. Szerettem kifejezni az elfojtott érzelmeket, amiket legfőképpen versben hangoztathattam. Ez lenne az első, amit előhívnék. 

Letenném a jogosítványt, helyt állnék nagymamám oldalán és az lennék, akinek rendeltettem. Nem lenne több megbotlás, vagy sírás-rívás. Az élet kegyetlen játékába, inkább csapdájába beleestem, és megszülettem Harry Styles lelkével.  Akarom tudni, hogy ez mit jelent. Hogy mit takar Spiritfall legbelsőségesebb titka. Meg akarom tapasztalni mindazt, amitől most megfosztottak. Bárcsak kaphatnék még egy utolsó esélyt.

’Amelia’

A hang irányába kaptam a fejemet. Ismertem a hangot, túlságosan is jól. Csengő volt és kirívó, akárcsak a gazdája. ’Amelia, hallasz?’ Feleltem, hogy igen Liliana, de nem hallhatott. Követtem a hangját. Lépni akartam, de a sűrített levegő ellen nehézkes volt a mozgás. Dúlni-fúlni, zihálni kezdtem és mint aki láthatatlan kapaszkodókba mar, úgy húztam magamat. ’Amelia’. Menni akartam, elérni őt, hallani a hangját. Minden erőmet bevetettem, és megugrottam. Erőteljesen megrántottam magamat és felnyögtem diadalittasan. 

A következő kép egy poros padlás volt, egy ágy, amin feküdtem és a zihálásom hallatszott. Levegőért kapva ültem fel az ágyon, izzadtan. 

- Ó hál Istennek – hallottam Liliana hangját. 

Nem voltam magamnál. Vér ízét éreztem a szájamban, kótyagos voltam és amikor a hajamat akartam hátratolni, majdnem a szemeimet nyomtam ki.

- Mi a… - fújtattam – mi a fene történt? 

Liliana leült az ágyra és megfogta a kezemet. Az arcán valós halálfélelem volt, de szép lassan fakulóba indult.

- Azt hittem nem lesz hatásos. A francba, te idióta, ne ijessz meg többet ennyire – megütött a vállamnál, és amire nem számítottam az az volt, hogy megölel. Elnyílt szemekkel meredtem a szemközti falra és mikor már viszonoztam volna, elhúzódott. Az ölelése mindössze kettő kerek másodpercig tartott. 

- Téged is jó újra látni – mosolyogtam és a torkomhoz nyúltam. 

Lélegzek. Nem fáj semmim. Jól vagyok.

Éltem. 

- Mi történt? Hogyan…? - 

Liliana felállt és járkálni kezdett a padláson. Egyáltalán miért a padlásra hozott? 

- Kihánytad a véremet. 

- Igen, ott voltam – bólintottam vigyorral a szám sarkán.

- Fogd be – forgatta a szemeit – akkor az estén, Amelia. Láttalak téged – halkította le a hangját – Harry vérét ittad. Nem kiszívtad a mérget, nem csak azt csináltad.

Nyeltem egyet és éreztem, hogy elönt a pír. A szégyenérzet – ami már egy jó ideje elkerült – visszaköszöntött.

- És? 

- És működött. – tárta szét a karjait – gondoltam Harry vére meggyógyíthat. A te csak nem megöli őt, az övé pedig meggyógyít téged. Szívás, nem? 

Pár pillanatig elgondolkodtam. Felálltam, de meg kellett kapaszkodnom, mert elszédültem. Hosszú mély levegő után ismét a szőkeségre néztem. Feldolgoztam a szavait. Haldokoltam, elhozott ide és Harry vére meggyógyított. 

Harry vére.

Harry.

Aki meghalt.    Akit csak idehallucináltam. 

Ahogy engedtem a röpke felismerésnek, halk, szakadatlan zihálás ütötte meg a füleimet. A szemeim kimerevedtek és robot módjára fordultam a hang irányába. Egy sötét árny ült a sarokban, odakuporogva. Hallottam a fogainak éles koccanásait, a csontjainak zörgése is már szinte.

- Ez nem lehet igaz – suttogtam és a megdöbbenéstől a térdhajlatom nekicsapódott az ágynak, én meg rá a puha paplanra. – még mindig hallucinálok, ugye?

- Nézd meg magad – fonta össze a karjait Liliana. 

- Nem – rázogattam a fejemet, felpattantam az ágyról és távolodni kezdtem. Nem, Harry meghalt, megöltem. Játszanak a fejemmel. Remegtem. A szívem elég valós dörömbölésbe kezdett és a bőröm izzott a puszta jelenlététől. – ó Istenem, ez nem történik meg. 

Megfordultam, hogy kimenjek. El kellett tűnnöm onnan, mert úgy éreztem ez egy álom és ha felébredek darabokra hullok.

Harry meghalt.

Nem él.

Nyugi Amelia. 

Megcsapdostam az arcomat, de még mindig ott voltam. És aztán jött a hang. Ó te jó Isten. Ez nem lehet az ő hangja. A rekedt mély husky hangból kiérződött a több hetes sírás mélyre hatoló nyoma, düh, elveszettség, és legvégül véget nem ismerő szaggató fájdalom. Meginogtam és tartólécnek használtam a falat. 

Megőrültem.

- Azt mondtad meghalt. – mondta. 

Lecsúsztam a fal tövébe. A hajamat túrtam-martam és próbáltam elkapni a lélegzetemet. Dörzsöltem a combomat, ütögettem a fadeszkát és őrültként ráztam a fejemet. Bekattantam. Ez nem a valóság. Hol vagyok? Mi történt? Meghaltam. 

- Szedd össze magad – kapott el Liliana és felállított.

- Nem, ne, ne érj hozzám – dadogtam magamba zuhanva – Istenem, Harry nem élhet. Meghalt, láttam őt az ágyon. 

- Persze, meztelenül elvittek tőle, mit a francot láttál te? Semmit sem. 

- Nem – vágtattam az ajtóhoz – nem, ez valami vicc, az agyammal játszol. Hagyj békén Liliana, ne gyere a közelembe.

Úgy rohantam le a lépcső, mintha az életem múlna rajta. A dübörgő csörtetés visszhangzott a vékony folyosón, de még sem hallottam mást, csak a szívem eget rengető visítását. Átvágtam a folyosón, és amikor megbotlottam, a térdeimre zuhantam a szőnyegen, nem bírtam tovább. A mellkasom szúrni kezdett, de nem a késeléstől immáron. Felszakadt az összes elejtett seb rajta és úgy döntött egységes erővel pusztít el ott és helyben. Felmásztam valahogy a földről már nem emlékszem és rohanni kezdtem. Faltól falig vágódtam. Ez nem történhet meg. Nem, nem és nem, Harry nem élhet.

Édes Istenem, nem láthatom ismét.  Megtiltottam magamnak, hogy rá gondoljak. Hogy bármiféle emléket felidézzek. El kellett temetnem és akkor hirtelen feltűnik. Nem megy. A lábaim összeakadtak, ahogy kifutottam a kastély melletti kertbe. Bokrok, fák erdővé nőttek össze, hónapok óta, sőt, évek óta nem foglalkozhattak vele. Nehéz voltam. A bakancsom nyomot hagyott maga után a puha földben. Vonszoltam magam, egészen a kert legvégében ágaskodó fáig, aminek aztán nekidőltem. 

Harry vére íze a számban kellemetlenül fenséges volt. El akartam tüntetni, tudván, hogy ő mentett meg. Annyi minden keveredett bennem. Az egyik felem ki akart volna csattanni a boldogságtól, amiért él.

Harry él és nem hallucinálok.

A másik felem pedig el akar zárkózni. Nem nézhetek bele a már-tudom-milyen szemeibe. Nem tudtam mitől féltem jobban: hogy esetleg elvesztem az önkontrollt és meghallgatom, vagy hogy a történteket látva a tekintetében még tovább fokozódik az utálom iránta. 

- Amelia, drágaságom – Liliana fennköltes szavaitól megborzongtam – mi a franc ütött abba az élettől kicsattanó pici kis majdnem csinos fejedbe? 

Csípőre dobta a kezeit és oldalra billentette a fejét. Szőke haja meglibbent a vállán. A telefonomért kutattam, de nem volt a zsebemben.

- Haza kell mennem ez csak – a körmöm beszakadt, olyan erővel kapaszkodtam a kemény kéregben – ez nonszensz. Ez nem történik meg.

- De, megtörténik – lépdelt közelebb – szedd össze magad és menj fel hozzá. 

- Mit értett azalatt, hogy meghaltam?

- Járulékos veszteség – villantotta mosolyát, de nem voltam a részese többé – nézd, miután elhurcoltak tőle mi megérkeztünk. Majdnem elkéstünk. Szerencsére sikerült megállítanunk a barátaidat attól, hogy kinyírják őt. 

Nem értettem.

- Miről beszélsz?

- Nézd meg magad – tárta ki a karját előttem – menj fel és nézd meg a saját szemeiddel mit tettél. Gyerünk, ne fossál, nem harap.

Miután nem voltam hajlandó visszamenni, megragadott és felrángatott a padlásra. Az ajtó előtt álltam és meg akartam győzni magamat, hogy nem lesz gond. Fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél. Hogy lehet életben? Azt mondták a vérem egy fajta méreg Harry számára. Összezavarodtam.  Kinyílt az ajtó és visszatartottam a levegőt. Liliana komor tekintettel invitált be és én követtem a lépteit. Harry ugyanott volt, ahol fél órája. Lehunytam a szemeimet.

- Eszedbe se jusson meglépni. Nem, amíg nem látod mit tettél. 

Halkan odasétáltam a valamit mormogó-dadogó Harryhez. Hosszú ujjait a hajába fúrta, belemarkolt és előre-hátra dőlöngélt. A szívem összenyomódott a látványtól. Nem akartam látni, és még is meghaltam azért, hogy megtörténjen. Leguggoltam elé és halkan suttogtam, a torkomat köszörülve:

- Harry? 

Nem felelt, és folytatta a mozgolódását. Csak akkor torpant meg, amikor a kezére tettem a kezemet. Lesokkolt az-az áramütés, ami a bőrünk találkozásakor ért. A torkomon akadt minden szó és csak bambultam le a kezünkre. 

- Istenem – suttogta meggyötört hangom. A szemeim megteltek könnyekkel, de nem engedtem le őket. Elhúztam a kezemet és felálltam. Felütötte a fejét és találkozott a tekintetünk.

Ha még éreztem mélyebbről előtörő forróságot.

Zsibbadást.

Feltolta magát és elém lépett. Az eddig szunnyadó összes tűz felkerekedett bennem, nem hittem a szemeimnek. Nem hittem el, hogy ott van előttem. Arca elnyúzott volt, szemei alatt méretes, kék-lila karikák besüppedve, és állát, arcát világosabb borosta takarta. Mint aki hetek óta nem foglalkozott magával eleget. Haja kusza volt és hosszú, gyűlöltem, amiért őt találtam még így is a leggyönyörűbb teremtésnek az egész világon. 

- Mi történt vele? 

- Istenem Amelia szebb vagy, mint valaha – mormolta és az arcomért nyúlt, hogy megfogja. Egyszerre sóhajtottunk fel – észre sem vettem – megkönnyebbülten. Egybeolvadt tekintetünkön keresztül több mindent mondtunk el egymásnak, mint általában – annyira hiányoztál, a francba, azt hittem meghaltál. Azt mondták meghaltál és én… meg akartam halni és nem tudtam. 

Harry olyat tett, amire nem számítottam.

A térdeire esett előttem.

Belekapaszkodott a derekamba és belém fúrva az arcát hangos sírásban tört ki.

Harry soha, de soha nem bömbölt, mint akkor és ott. Az egész alakja rángatózott, a vállai fel-le jártak és úgy kapaszkodott belém, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetnék.

- Liliana – sziszegtem – Liliana mi történik?

Nem válaszolt. Megdermedve néztem, ahogy Harry összezuhanva mar magához és percekig sír, zokog, hajthatatlanul. Bele akartam túrni a hajába, de nem tettem. Le akartam térdelni mellé, de a lábaim még bírták. 

- Liliana – szóltam rá.

- Tudod miért nem tudunk zacskókból vért inni, Amelia? – ez hogy jött ide? – mert akkor már hiányzik belőle a legfontosabb összetevő, amiből táplálkozunk. A lélek.

Lélek. Lélek. Lélek – így visszhangzott a fejemben. „Lélekfaló” ennek nevezte Harryt még akkoriban Arine. 

- O-oké? 

- Amikor egy vámpír táplálkozik, akkor nem pusztán a véréből iszik, hanem a lelkét érinti meg. Ebből merítünk erőt. Ezért van az, hogy kevés vér is elég több napig is, ha elegendő esszenciát szívtunk be. 

- De akkor ha elfogy az…esszencia, nem válnak vámpírrá?

Liliana kinevetett.

- Fogalmad sincs róla az ember lelke milyen erős, tíz évig is táplálkozhatunk egy hordozóból, persze okosan, és akkor még nem lesz baja. 

- Oh.

- A csavar itt következik. Amikor a vámpír a metamorfjából táplálkozik, tulajdonképpen a saját lelkébe kóstol bele. 

Lesápadtam. Meg akartam hátrálni, de Harry olyan reménytelenül elveszettként nézett rám, hogy inkább maradtam a helyemen.

- Harry a saját… lelkéből? – motyogtam. – azt mondták, hogy méreg vagyok neki. 

-  Nos, így is mondhatjuk. Gondolj bele, Amelia. A 18 évi bűntudat a gyilkolásból, a magány, a szenvedés, minden, amit tett, elhagyta a szüleit, hirtelen bumm, egy része elárasztotta őt. Nem sok hiányzik, hogy elveszítse a józan eszét. 

- De… de miért mondtad neki, hogy meghaltam? Hogy még jobban szenvedjen?

- Hogy megvédjem – emelte fel a hangját. Harry felállt a lábaira. Az arca hirtelen kivirágzott. Széles mosoly terült szét az arcára, gödrökkel, ragyogó zöld szemekkel.

- Itt vagy, el sem hiszem – mormolta és komolyan, mintha boldognak láttam volna. Boldogabbnak, mint valaha. 

És akkor beugrott, amit láttam utoljára. A vérző szemek és az a valami. Az a valami átsuhant a szemeiben. 

Érzelmek. 

Édes Istenem. 

- Harry legyengült és a metamorfok megölték volna. Nem tudhatják, hogy él, Amelia. 

- És mit fogok mondani, hogyan menekültem meg? 

- Kitalálod – vont vállat. 

- Olyan szép vagy – fogta ismét meg az arcomat Harry. A hangja koránt sem volt rideg. Mintha megtört volna, eltűnt. Egyre zöldülő szemei ragyogtak, fénylettek, telis tele kibontatlan ajándékkal. – és mellettem vagy. Ki tudnék csattani.

Liliana-ra néztem, aki széttárta a karjait.

- Ne nézz rám, múltkor azt mondta, hogy szép a mosolyom. A mosolyom! Most komolyan? 

Elnevettem magamat rajta. Mérges voltam, amiért a metamorfok ezt elfelejtették megemlíteni. Azt hittem a véremmel megöltem őt, és bár nem sokkal jobbat tettem, de itt van és él.

És én eltávolodtam.

- Amelia? – fúlt el Harry, ahogy a lépteimet nézte, majd a szemeimet – ne menj el.

Egyszerre öntött el a forróság, és a jéghideg. Megdermesztettek az emlékek. Mamma szavai ott hangoztak a fejemben s nekem lecsördült a könnyem, ami már régóta ott összegyűlt. 

- Ne sírj, Amelia – jött közelebb, és én addig hátráltam, amíg a falnak nem lökődtem. 

- Nyolc szó.

- Szeretnék mondani neked valamit, most hogy itt vagy – sugárzott be gyönyörű őszinte mosolyával – Istenem, el sem hiszem – megfogta a kezemet a szájához hozta – édes drága Amelia. 

- Harry, nem – feszültem a falhoz. Nem mondhat nekem semmit. Nem érhet hozzám. Nem megy. Lüktet, fáj, elemészt. – ne érj hozzám, kérlek, csak…

Meg akartam fulladni. Ha közelebb jön, nem vehetek levegőt. 

- Félsz tőlem? – ismét könnyek gyűltek a szemébe – bántottalak. Istenem, bántottalak, ugye? – beletúrt a hajába és húzni kezdte. – mivel bántottalak meg?

Rekedt fújtatásától teljesen megmerevedtem. Meg-megbotlott, miközben járkálni kezdett. 

- Megbántottam, bántottam, bántottam őt – kántálta teljesen magán kívül és nekem összetört a szívem érte. Liliana lesütötte a fejét és szitkozódni kezdett. 

- El kell mennem – fordultam el, mert nem fogom tudni tovább nézni őt.

- Ne, ne Amelia – kapott el a vállaimnál fogva – drága, gyönyörű Zhaminám, könyörgöm neked – az arcán végigszaladtak a forró könnyei. Zöld szemei homályosak voltak tőlük. Éreztem, hogy az egész testében reszket. – ne hagyj el, ne, ne menj – a tenyerébe temette az arcát. – nem bírom ki nélküled. Szükségem van rád. – ujjai megérintették az arcomat –most, hogy tudom élsz minden jobb lehet. Megadhatom neked, amire vágytál. Boldoggá teszlek, ahogy mindig is akartam. Nem akarlak sírni látni, többet nem.

Pár pillanatra hagytam, hogy simogasson. Majd eltértem az útjából. Nem mondhatom el neki, hogy tudok róla. Harry teljesen össze van zuhanva. A francba, nem tudom az arcába mondani, hogy tudok róla mit tett. Szánalmas gyenge ember vagyok. 

- Mennem kell – mondtam és az ajtó felé lépdeltem.

- Nem mehetsz el, Amelia – jött utánam – nem mehetsz, mert… mert én… - az erőlködésétől csak időt nyertem. Kivágtam az ajtót, de amikor ismét megszólalt úgy éreztem gyomrom vágtak. Ügyetlenül beszélt, mint aki nem tudta hogyan bánjon a szavakkal. Már-már gyermekiesen. – én szeretlek téged, Amelia.