EGY ~ Castle Combe

sziasztok! megjöttem az első résszel :) örülök neki hogy ennyire izgatottan várjátok, én is izgulok hogy tetszeni fog-e. még az első részben a szokásos blabla megy, meg semmi extra, de a vége vonzza majd magával a fincsibb részeket :) jó olvasást!! 

Percek kérdése, és megérkezhetünk.

Hát nem tudom, nem számítok nagydologra igazából. Még életemben nem jártam Castle Combe-ban, pedig Londontól 2 órára van autóval. Plusz apai ágon mamámmal sem találkoztam még, tehát életem legrosszabb szakaszára számíthatok. Ilyenkor azért megszólal a fejemben az alteregóm: ugyan, Olivia, megint csak játszod a pesszimistát. Lehetséges. De most soroljuk fel az optimizmus melletti érveket. Egy, nincs is egy. Ebből következik, hogy kettő sem. Hiszen Londonból költözök el egy faluba! A Londonból! A Fővárosból! Egy faluba. Ahol mindenki pletykál, meg ismer mindenkit. Egek, mégis mire számíthatnék? Persze igaza van anyának, biztosan jót tesz a levegőváltozás, egy percre sem mondom, hogy nincs igaza. De nem mindegy, hogy Londonból Los Angelesbe utazol, vagy egy kis part menti faluba. Még az sem biztos, hogy van ott víz. Elhúztam a számat. Hát, hiányozni fog többek között az óceán is. Tehát akkor csak maradjunk a falunál. Víz nélkül, pletykás emberekkel, és különösebb szórakozóhelyek nélkül.

Nincs szórakozóhely, Olivia. Már nincs.

Nyeltem egyet. Megigazgattam a szemüvegemet, és próbáltam a reményteli oldalát nézni. Lesznek fák. Állítólag erdős részen van, dombokkal meg miegymás. Ez mosolyt csalt az arcomra, ami egyébként falfehér volt, mióta elindultunk. Szerencsére anya nem tudott eljönni velünk, tekintve, hogy dolgoznia kellett. Két órás hegyi beszédtől kímélt meg.

Vajon milyen lesz mama? Állítólag nagyon jól tartja magát és van valami új fiúja is, ennyit tudok róla. Felsóhajtottam. A levegő jól esett a beszűkült mellkasomnak. Akárhogyan is tagadtam, már most hiányzott a Londoni pezsgés. Fogadok, még fiatalok sem lesznek nagyon. Ott leszek egyedül az ismeretlen mamámmal és dolgozgatok majd. Legalább azt izgatottan vártam.

- Hölgyem, megérkeztünk - mosolygott rám a sofőr, kit anya pénzes hapsija bérelt fel, hogy elhozzon.

- Köszönöm…

- David.

- David. - mosolyogtam rá őszintén, kedves férfinak tűnt, csak ne nézett volna végig rajtam, ahogy kiszálltam.

Az autó ablakát stíröltem, háromig számoltam. Említettem már, hogy még csak ki sem mertem nézni az ablakon? Fogalmam sincs, hová érkeztem, de pillanatokon belül megtudom.

Magamban elmondtam egy imát - Rose néni büszke lenne rám, a szomszédból. Hosszú történet. - és felkészültem a legrosszabbra. Romos házak, poros út, falusi szántós emberek, traktor hang, kutyaugatás, meg miegymás.

Csak hát semmi hang nem szűrődött be a fülemen. Kikukucskáltam az autó fölött, és mivel addig semmi vészeset nem véltem felfedezni, tovább folyattam a pillantásomat.

Majd még tovább s tovább, amíg a szem ellát.

- Egek, ez a punk’d? - tört ki belőlem hangosan és David jót röhögött rajtam, meg valószínűleg az arckifejezésemen. Nem volt kecske, traktor, szántóföld meg miegymás. Mintha egy mesebeli faluba hoztak volna, ahol egy háromlyukú híd szelte át a folyót a két part között. Ahol a fák a házak fölé magasodtak és az éjszakai lámpák már halványan jelezték, bizony közeledik az éjjel.

Ahol a házak régi építésűek voltak, szürkék és sötétek, de mégis mintha pont ez tette volna a falut olyan varázslatossá, gyönyörűvé és megragadóvá. A lélegzetem elállt, ahogy a szűk utcákra pillantottam, a családias és otthonos elrendezéssel, na meg az égre, mi csillagos volt, és tisztább, mint Londonban.

Ha le akarnék festeni valamit, ezt a falut festeném.

De mivel kétbalkezes vagyok, ezért nem próbálkozok meg vele.

- Ollie? Kislányom, te vagy az?

- Beta? - kérdeztem óvatosan, a nevére emlékeztem, de nem, biztos, hogy nem lehetett az én nagymamám.

A mosolya úgy tündöklött, mintha a világ összes kincsét akasztották volna a nyakába. Nem beszélve az öleléséről, mi fojtó volt, mégis meleg és üdvözlő. Óvatosan öleltem vissza és mosolyogtam.

Őrület, de nem hittem volna, hogy így fog történni. A szemeim falták a látványt, és esküszöm, pár pillanat alatt felmelegedtem. Mintha jó pár kilót súlyt vettek volna le a vállamról.

- Azt hittem, szántóföldre jövök - mondtam vígan, mire Beta elhúzódott és elnyíltak a szemei. Óh, hülye Olívia, most konkrétan leszóltad a hazáját! De Beta hátra vetette a fejét és gyomorrángatóan röhögött. Olyan ragadós volt, hogy David-el együtt csatlakoztunk hozzá.

- Istenem, hát szebb vagy, mint képzeltelek! A fotók semmit nem adtak vissza. Gyere, pakoljuk be a cuccaidat! Már előkészítettük a szobádat is!

A híddal szembeni házba cipeltük be a bőröndjeimet. Vagy öttel érkeztem, többet akartam hozni, de anya lebeszélt róla. Egyébként sem hosszú időre költöztem, meg hát Beta csak annyit mondott, ruhát hozzak. Abból pedig jó sokat sikerült bepakolnom.

- Tessék, ez lenne az.

Az utolsó bőröndöt én vittem be és Egek, ha még láttam tágasabb szobát!

Világos barackszínű falak, és egy sötétebb árnyalatból függöny hozzá. Óriási franciaágy, szembe nagyképernyős TV-vel, fésülködő asztallal és hatalmas szekrénnyel. Az álomszobám. Az ablakhoz sétáltam szótlanul, ami az erdőre nézett. Már esteledett, a fák sokaságától nem láttam közéjük, de majd holnap. Elmosolyodva fordultam meg.

- Perfecto - suttogtam, és bár megörültem a környezetnek, a fogadtatásnak, elöntött egy érzés: minden jóban van valami rossz. Tudom, a pesszimizmus, de éreztem. A csontjaimban. Mindig ez van. Mikor valami nagyon jó történik velem a rossz elvárások ellenére is, az élet jön és bumm, megálljt parancsol. Kompenzálni fogja valamivel.

- Ollie, gyermekem - sóhajtotta Beta, aki felettébb színes egyéniség volt. A mamákat otthonkában képzelnéd el, bottal, csendesen. De Beta? Ő inkább egy idős tinédzserhez hasonlított. Csőnadrág, színes póló, divatosra vágott haj és vidám mosoly. - üdv nálunk. Szeretni fogod. Hidd el nekem.

- Kiderül - mondtam. Semmi sem vehető biztosra.

- Gyere körbemutatlak, Nelson is nem sokára kimászik a fürdőből, már nagyon izgatott volt ő is!

A ház kívülről kisebbnek tűnt, bentről viszont tágasnak. Amerikai berendezésű konyha, fürdő toalettel a földszinten és az emeleten is. Külön fürdőm lesz, wow. Egyébként egy átlagos ház, felújítva, finom illattal és jó környezettel. Épp a ruháimat pakoltam ki, mikor valaki berontott a szobámba. Aztán megtorpant, egymásra néztünk, nagy, kigubbadt szemekkel. Szótlanul. Pislogtam egyet, majd még egyet.

- Házat tévesztettél? - billentettem oldalra a fejemet, egy tetkós fiatal férfi állt előttem, pár milliméteres hajjal, barna, meleg szemekkel. Mondanom sem kell, ki volt gyúrva és eszméletlen szexi volt.

- Bet tényleg nem túlzott a szépségedről, kislány - vigyorgott rám kedvesen, és nem, kizárt dolog, hogy ő nagymama pa… Olivia, most fogd be a szádat és ne mondj semmi oda nem illőt. De nem tehettem a hangsúlyról, amivel megkérdeztem:

- Nelson?

Felsóhajtott, és akkor Beta oda állt mellé, megfogva az élettársa kezét és összekulcsolta az ujjaikat.

- A fia vagy? - kérdeztem egész egyszerűen, mert meglepett. Egymásra néztek, és oh, ott volt, az a szerelmes pillantás, amitől összeszorult a gyomrom. Szájtátva bámultam őket és igyekeztem elnyomni a fojtogató érzést miszerint: rád sosem fognak így nézni. - mármint nyilvánvaló, hogy nem a fia vagy, csak hát tudod a korkülönbség. Nem mintha olyan sok lenne az a negyven év, csak másoknak talán egy kicsit túlzás, ha értitek mire gondolok. És most hallgattassatok el nyugodtan, mielőtt még több hülyeséget fecsegek.

- Aranyos, mikor zavarban van - mosolygott Nelson. - Beta férje vagyok.

Elém sétált és a kezét nyújtotta. Mi eres volt, férfias.

- Nem vagyok zavarban, csak az agyam hülye folyamatokat játszik le ilyenkor és összezavarja a nyelvemet, ami miatt megint össze-vissza beszélek. Örülök, Olivia Bellamy.

Kifújtam egy mélyről jövő levegőt és bár ők jót szórakoztak rajtam, jól megdorgáltam volna magam.

- Sokaknak fura a kapcsolatunk, de szerintem nem korhoz van kötve a szerelem. - pillantott Betára.

- Meg az anyakomplexus sem genetika függő. Vagyis pont, hogy genetika függő, nem? Oké, abbahagytam.

- Anyakomplexus. - ízlelgette a szót Nelson, és mielőtt megijedhettem volna, hogy totál katasztrofális lett az érkezésem, jót nevetett rajta. - jól ki fogunk mi jönni, Vee.

- Ne hívj így. - mondtam gyorsan, halkan. - mármint, bárhogy, csak ne így.

Mélyen a szemeimbe nézett, mintha meg akarná érteni a tiltakozásomat.

- Rendben, Livie?

- Megfelel.

- Rendben Livie, üdv nálunk.

Megtöröltem a homlokomat, és bólintottam mosolyogva.

- Mr. Bishop alig várja, hogy találkozzatok. - vágott közbe Beta.

- Az új főnököm?

- Bizony. Öltözz át, vagy jó vagy így is, menjünk át, köszönjünk!

Gyorsabban kezdett verni a szívem. Oké, kicsit izgulós vagyok, nem annyira, csak volt, hogy az egyik interjúm előtt le kellett ülnöm, annyira megfájdult a fejem.

- O-oké.

- Nem lesz gond, aranyos, meg az unokája is, kicsit magának való, de ellesztek vele.

Magának való, jól hangzik.

Ahogy az utcán sétálgattunk csendesen és mindenféle dologról beszélgettünk, mint pl anyáékról stb, hangokat hallottam az erdő felől. Visongásokat, zenét és miegymás. A hangok irányába pillantgattam.

- Itt is vagyunk. Ne aggódj, Albert a falu angyala, nagyon jó helyed lesz mellette.

Koncentrálj, Olivia. Ne hebegj, és semmiképp se beszélj badarságokat. Nyeltem és a gerincem mentén végigszaladt egy izzadtságcsepp.

A nappaliba invitáltak be minket, ahol teával kínáltak. Elfogadtam, mert teafan voltam. Aki Londonban nő fel, az vagy megimádja, vagy megutálja a teát. Én az előzőt tettem.

Amíg kortyolgattam, Beta kérdezősködött.

- És nem is találkoztál a fiammal azóta? - kérdezte, enyhe szomorúsággal a hangjában. - szólj, ha nem akarsz erről beszélni.

- Őszintén, már nem érint meg a dolog, Beta. - letettem a csészét, megigazgattam a szemüvegemet és elvetettem egy mosolyt. - Rick sosem volt az életem része, a babakoromra meg nem emlékszem. - vontam vállat. - így nem volt nehéz felnevelkednem nélküle. Anyának maximum, de megállta a helyét.

- Olyan büszke vagyok rátok. Sajnálom, hogy nem találkoztunk előbb, de nem tudtalak elérni titeket. Nelsonnak köszönhetem, hogy itt vagy. Ha nem lennének kapcsolatai, édesanyád számát sosem találtam volna meg.

- Téged sem keres? - halkítottam le a hangomat a hitetlenségben. - a saját anyukáját?

- Nem, gyermekem. Rick felszívódott. Egy anyának nagy szívfájdalom ez.

Megfogtam a kezét és megszorítottam.

- Sajnálom, őszintén. - suttogtam.

- Nem tudja, mit veszít azzal, hogy nem keresett fel téged. Ilyen szép, okos, értelmes lány egy érték.

Éreztem, hogy halvány pír szökik a nyakamra.

- Ugyan. Azok egyike sem vagyok.

Felvonta a szemöldökét, de akkor megérkezett Mr. Bishop.

- Szép jó estét a hölgyeknek. - egy alacsony, kopasz, mosolygós bácsi vigyorgott le rám. - Olivia, kedvesem, sokat hallottam rólad! Szebb vagy, mint képzeltelek.

Szándékosan akartak zavarba hozni. Pedig nem kéne.

- Ugyan, Mr. Bishop…

- Albert, hívj Albertnek. Mostantól fél napot itt töltesz majd velem, hagyjuk a magázódást.

Nem hazudok, ha azt mondom, az életem minden egyes percéről tudni akartak. Két órán keresztül beszélgettünk mindenről és semmiről, nevettem, mint jó rég óta már nem. Sokat és hangosan, vígan, csöppnyi szomorúság nélkül. Albert egy intelligens férfi volt, és a gazdagsága nem részegítette meg egyáltalán. Azt is bevallotta, hogy az aranyórája valójában bizsu, mert él-hal a bizsu dolgokért. Ilyet sem hallottam még. Először Beta és Nelson, most pedig Albert.

- Későre jár, menjünk, gyermekem. Sokat utaztál.

- Holnap akkor várlak reggel nyolckor, és megbeszéljük a teendőidet.

- Köszönöm szépen Mr… Albert.

- Érezd magad jól nálunk! - kacsintott, aztán kifordultunk a kapun.

- Szimpatikus voltál neki, nem mindenkinek mondja el a bizsus történetét! - mosolygott rám Beta.

- Tényleg bizsu az órája? - hajoltam közelebb, titkosan.

- Bizony - suttogott ő is - egyszer megkérdezték tőle, hol vette, és azt válaszolta, az E-bay-en. Persze senki sem hitte el neki, pedig igaz.

- Ne már - röhögtem hangosan, egészen addig, míg egy fényszóró meg nem vakított. Épp hogy megállt előttünk az autó. A kormány mögött nem láttam kiült, de jól beolvastam volna neki.

Beta arrébb húzott.

- Albert unokája.

Mindketten néztük, ahogy elmegy mellettünk. Csak egy copfot vettem ki a sötétben, hosszú haja lehetett, hátul összefogva.

- Ilyen bunkó? - húztam el a számat.

- Mindig is egy tündérfiú volt, illedelmes, jó szándékú. Aztán egyszer csak megzavarodott.  Pár hónapig nem is láttuk a faluban, azt beszélték, elmegyógyintézetben volt.

Lekunkorodtak az ajkaim.

- Beteg?

- Nem hinném, csak olyan… magának való. Nincs vele gond, sokat jár el a fiatalokkal az erdőbe, ott gyülekeznek szinte mindennap. Jó gyerek ő, és vonzó - kacsintott. - ne vörösödj, tényleg az. Minden lány szerelmes belé. Majd meglátod, biztosan találkozni fogsz vele.

- Főleg, hogy a papájánál fogok dolgozni.