Negyvenkilencedik Fejezet - EGYÜTT

sziasztok szépségeim! meghoztam az utolsó részt sajnos. ez a szex jelenet, DE nem a tipikus BM szétszedős szex, mert ide nem ez kellett nekik. remélem azért tetszeni fog :) jó olvasást hozzá és én megvárnám az epilógust, szokásos módon, nem szokványosan zárjuk le a történetet :) puszillak titeket és köszönöm a türelmet! xx 

Szóval azt mondták, költöznünk kell.

Így zárul le életem egyik fejezete, költözéssel. Londonból jöttem Los Angelesbe, új élet reményében és hogy megtalálom az anyámat. Helyette rátaláltam egy elvesztett szerelemre, és a gyümölcsére. A lányomra, aki a saját szemeim előtt köddé vált. Eltűnt. Megfoghatatlan semmivé vált.

Istenem. Hát mennyi embertől hallod, a legrosszabb dolog, mikor túléled a saját lányodat! Meg így, meg úgy. Akkor még csak blabla, de mikor megtörténik? Feldolgozhatatlan.

Bumm. Újabb szekrény tört szét a szobámban. Zayn utasítására pakolunk. Harrynek mást jelent az, hogy pakolni. Mivel a kedves ellenségünk utánunk kajtat, költöznünk kell. Az egész bagázsnak. Nem csak nekünk, hanem az egész vonatos tömegnek. Akiket még régebben láttam, az elején, mikor nem tudtam róla és nem vesztettem el a lányomat.

Lecsuktam a szemeimet, megremegtem Harry állatias morgásától. Újabb tükör tört szét. Mondanám, hogy hány év balszerencse, de nekünk már nem létezik a szó maga. Sem a jelentése.

A lényeg, hogy pakolunk. Harry egy fél órája bent dühöng és próbálja elérni a lehetetlent. Megkapni azt, ami nem adatott meg teljes mértékben. Nem ebben a jelenben. Elgondolkodtam, vajon, ha ott maradok a másik jelenben, mi történik? Harry meghalt volna. Egyik sem volt megoldás, több mint valószínű, ennek így kellett történnie.

Meg a jó édes fenéket!

Ökölbe szorultak a kezeim. A miértek sorozata ott lapul a fejemben és egy kibaszott választ sem kaptam.

Dühöngeni akartam, de csupán arra futotta az erőm, hogy üljek és csendben hallgassam Harryt. Ahogy néha levegőért kapva zihál, átkozódik, vagy egyszerűen csak nevet. Mint például most.

De ez a nevetés…

Ez a nevetés belemart a gyomromba, megforgatta és olyan hányingert keltett, a térdeim közé hajoltam és hánytam. Hogy mi jött ki belőlem, jó kérdés. Enni. Az evés nem élvezet, mikor az életed maga a káosz.

A könnyem egybefolyt a gyomrom tartalmával, úgy maradtam. Harry kapkodta a levegőt, én is úgy tettem. Mintha minden egyes apró rezzenését éreztem volna.

Csak akkor kezdtem rohanni a szoba felé, mikor elkapott egy félelmet keltő érzés.

Halálvágy.

Kicsaptam az ajtót és néztem, ahogy a nagydarab férfi a földön térdel, lehajtott fejjel és még csak levegőt sem vesz. Becsuktam magam mögött az ajtót, óvatosan térdeltem le elé. Először hezitáltam, de végül megemeltem a fejét és a tekintetünk találkozott. A szemei vérben forogtak, sötét volt és semmis. Engem nem ijesztett meg. Csak elsimítottam a ráncait a homlokáról.

- Minden rendben lesz. - mondtam, mintha elhinném, mintha hihetnék ebben a három szóban. Pedig korántsem volt így. Ő is tudta, és én is. Ott térdeltünk a szétrombolt szobám közepén és mélyen tartottuk a szemkontaktust. Csak ő és én voltunk, leigázva, megfosztva olyasvalamitől, mit csak akkor kaptunk, ajándékba.

- Sosem lesz rendben. Semmisem. - morogta. - a szemeim előtt halt meg és egy kurva érzelmet nem tudok magamból kicsikarni. Semmi, Fae. A nagy büdös semmi. - elkapta a kezemet és a szívéhez tapasztotta a tenyeremet. - érzed? Semmi sincs ott. Nincs szívem. Egy semmi vagyok. A saját lányomat nem tudom meggyászolni! - emelte meg a hangját, és én nem azért fordítottam el a fejemet, mert megijedtem volna. Hanem mert túl sok volt. Ott a torkomban, a mellkasomban és az egész vérkeringésemben. Mindenhol.

Mintha szabadesésbe kezdtem volna.

A testem túl könnyű lett és még sem. Egyszerre akartam nevetni és sírni, kiszaladni a világból és maradni. A kettős érzelmek vadul csapongtak bennem, képtelen lettem volna mit kezdeni vele.

Ott térdeltünk még mindig és a dobogásra nem hajlandó szívét fogtuk. Még akkor is, mikor újra megszólalt.

- Nincs értelme itt lennem.

- Ne mondd ezt.

- Nem, Fae. Azt akarom, hogy megöljetek.

A szám elnyílt, de egy hang sem jött ki belőlem. Csak akkor vettem észre, mi történik.

- Ne mondj ilyeneket.

- Nem akarok élni.

A világ megfordult velem a komolyságtól a hangjában. Minden egyes másodperc elteltével könnyebben szívódott fel bennem a három szó.

Nem akar élni.

Ez nem élet.

Nem tudok gyászolni.

Hirtelen megértettem őt és közben pedig még sem. A szívem köré nyomás keletkezett. Nem kaptam levegőt és éreztem a felhőket gyülekezni fölöttem. Azt hittem, ennél rosszabb már nem lehetne. De az élet mindig rá tud cáfolni. Mindenre.

A libabőr végigsuhant rajtam, és melegem lett. Ki is pirultam. Megfelelő kérdés lenne, mitől. Gőzöm sem volt. Csak megdobogtatta őrült módjára a szívemet, minden bizonnyal nem az örömtől. Még sosem volt pánikrohamom, tehát biztosra nem mondhatnám rá, hogy ez az volt.

De a látásom ködös lett.

A fejem kótyagos és csak egy dolog visszhangzott benne: szükségem van rá, szükségem van rá, szükségem van rá, mert…

- Mert… - bukott ki belőlem, koránt sem vágott oda.

- Mert nincs értelme. Rájöttem, Fae. Azt hittem, meg tanulhatok így élni, de Missy halála rádöbbentett, nem megy. Nem így. Mi lesz, ha veled történik valami? Tovább lépek? - röhögött. - ne hülyéskedj.

- Nem fog történni velem sem.

Újabb erőteljes szívdobbanás. Talán egy-két ütemet is kihagyott.

- Nem tudhatod. El kell válnunk, Fae.

NEM!- ordítottam bent.

- Nem. - suttogtam. El akarta húzni a kezemet, viszont nem engedtem.

- Egy senki voltam és az is vagyok. Legalább tudom, jó célért történt velem az, ami. Csak kifutottunk az időből, Fae. Jót akartunk akkoriban, és minden tönkre ment. Nem akarlak téged is tönkre tenni.

- Akkor tennél tönkre, ha elmennél. - futott ki a számon, és legalább annyira meglepődtem, mint ő maga. Pár másodperc néma csend. Hogy mi volt a poén? Ez volt az egyik legőszintébb, érzelmesenn kijelentésem az egész átkozott életemben. Mert így is éreztem.

Ha most elhagyna, feladnám.

- Ne butáskodj, Fae.

- Nem hagyhatsz el. - mondtam, a hangom egy gyönge tavaszi szélhez hasonló volt. Erőtlen, mégis nyugtatóan meleg, könyörgő, csábos.

- Vágyom a halálra, Fae.

Összerezzentem.

- Nem vágyhatsz. - mormoltam.

- Jobban, mint bármire. Azt akarom, hogy szűnjek meg és soha többet, még csak a nevemet se hozzák fel. Nem vagyok senki.

- Tévedsz. - vágtam közbe. - van egy valaki, akinek többet jelentesz, mint gondolnád.

Mit csinálsz Fae? Fogd be!

Nem ment.

- Mindig elfogadtalak olyannak, amilyen vagy. A pokolba, még élveztem is. Minden egyes szóvitát, minden egyes perverz pillanatot. Nekem így kellesz. Hidd el, ezzel jobban gyászolod Missy-t, mint gondolnád. Ő sem akarná, hogy a halálodba rohanj miatta.

- Jobban gyászolom? Ne röhögtess.

- De így van. - közelebb araszoltam, a kezem még mindig a szívén. - fogalmad sincs róla, mit jelent ez, Harry. - susogtam neki. Hihetetlen, hogy ennyire gyűlölje magát valaki. Hogy mégis, valahol legbelül, ott van azaz ember, aki volt.

- Gyűlölöm magam, Fae. - suttogta, a hangja kopár, mély, rekedt és elképesztően üres.

Elmosolyodtam. Most már éreztem. Azt a felemésztő, forró érzést, ami végigszántott a gerincemen, a lábujjaimig, majd vissza a szívemig. Egyik szeméből a másikba néztem, és utat engedtem a szívem szavának.

Nem volt többé felszín, nem volt többé agy. Csak az, amit a szívem oly hevesen próbált elmondani mindvégig.

- Én nem gyűlöllek, Harry. - dadogtam, a nyelvem is megbotlott, de már édes mindegy volt. Mert képtelen lettem volna visszatartani. Többet nem. Már nem. Nem Missy nélkül, nem egyedül és mindenekelőtt: Sohasem nélküle. -  Fae mindig szeretett téged, a múltban. Éreztem őt. Tisztán és mindenével.

- Mert akkor szerethető voltam.

Megráztam a fejemet és közelebb hajoltam. Éreztem, hogy kibuggyan a könny a szememből és végigfolyik az arcomon. Felperzselve a bőrömet. Onnan jött, ahol még senki sem járt és csak egy valaki térhet be.

Ez a valaki, akit én…

- Mindig szerettelek, Harry. - hunytam le a szemeimet, s majd határozottan néztem vissza rá. A testem és lelkem reszketett az előtörő, eddig oly sokáig visszatartott, most pedig törékeny érzelmektől. - és most is így van. - bumm. - szeretlek, Harry Styles, azért, aki voltál, és azért, aki most vagy.

Bumm, bumm.

Mindkettőnk szeme elnyílt.

- Hogy mondtad? - kérdezett vissza értetlenül. De mindketten mozdulatlanok voltunk, kivéve a könnyeimet. Mert azok végigfolytak az arcomon.

- Látlak téged. - mondtam. És a fene egye meg, teszek rá a büszkeségemre. Tudnia kell és ennyi. Vége van, Fae. Most, vagy soha. - mindig is láttalak, csak feljegyeztem és nem foglalkoztam vele. A magad módján mindig jó ember voltál. Emlékszem, mikor rám törted az ajtót, mert azt hitted, bajom van. Nem beszélve a csókodtól, amitől annyira védtél. Vagy vegyük a szexet. Addig nem nyughattál, amíg el nem mentem. - mosolyogtam rá. - lehet ezek apró kis dolgok, de ott vannak. Mint ez is. Harry, ha nem érnél semmit, és nem tudnád gyászolni, nem beszélnél ilyen hülyeségeket. Te így gyászolsz és tudod mit? Ezért is jöttem rá, hogy szeretlek.

Bumm, bumm, bumm.

Harryvel a szívéhez néztünk, ami bár gyengén, de verni kezdte a tenyeremet. A szám elnyílt, a víz levert mindkettőnket és nem hittem el az egészet.

- Fae. - mondta halkan és akkor megütött.

Ó de megütött.

A hangja. A HANGJA. Ami hirtelen lágy lett és közeli, mintha ott suttogna a fülemnél édesen és nyugtatóan. A fenekemre huppantam, és próbáltam levegőhöz jutni. Nem ment.

Harry rám nézett és te jó Isten, ha még láttam olyan élénkzöld, meleg, gyönyörű szemeket! Még az a kibaszott könnycsepp sem rondította el a képet, mi végig gördült a halvány barna arcán.

Ott a szemeim előtt kezdett el változni és ő rögtön ledöntött a földre, a szája az enyémen volt. Az ö könnye keveredett az enyémmel, mi beivódott az összefonódott ajkaink közé. A nyelvünkön éreztük az ízét.

A testem hirtelen életre kelt. De nem a vágytól, hisz abszurd lenne a gyász közepette egy jót szexelni.

Ez más volt.

Ahogy a nedves, immáron forró nyelve elkezdte leküzdeni az enyémet, mintha a lelkem kezdett volna el mondjuk úgy, élni.

A hajába szántva szorítottam magamhoz, Harry torkából pedig egy mély, férfias nyögés tört ki. S mi több, valami olyat éreztünk, amitől mindketten elmosolyodtunk. Bár ez a mosoly félholt volt és meggyötört, de valami újnak lehetett a kezdete.

Harry egy kezén támaszkodott fölöttem, és a hüvelykujjával simogatta az arcomat, ajkamat, szemhéjamat, mindenemet.

- Érezlek, Fae. Olyan meleg és puha a bőröd. És a csókod… mi a franc történt? - kérdezte és ó te jó Isten. Nem hazudok, mikor azt mondom, soha, de Soha nem beszéltek hozzám ilyen… tömör szeretettel. A szemei fénylettek, mikor rám nézett. A mosolya derűs volt, közeli, sokatmondóan kedves.

- Halvány lila gőzöm sincs - mondtam ki őszintén - de ne hagyd abba.

Harry többet nem vigyorgott perverzül, vágott a falhoz, vagy a billiárd asztalhoz. Ennél sokkal többet tett. Mintha sosem érintett volna s bár igaz is volt, ebben a jelenünkben. Hatalmas tenyere végigszántotta az oldalam vonalát, én pedig csukott szemekkel élveztem. Ahogy megdobogtatja a szívemet és újabb reménnyel tölt meg az érintése.

- Nem rossz ez? - suttogta. - mármint hogy ezt csináljuk…

Belemartam a pólója és lerántottam magamhoz. A teste az enyémre nehezedett és átkozottul élveztem.

- Szükségem van rá. - elmélyült a szemkontaktus, és elpislogtam az újabb könnyemet. - tudnom kell, hogy itt van valaki mellettem.

A kezébe vette arcomat és összenyomta a homlokunkat. Mit kifújt levegő, én beszívtam és fordítva.

- Nem megyek sehová. - búgta, és őrült tempóban forrósodtam fel alatta. Puszta tekintetétől. Szavaitól. Magától a soha nem hallott gyengéd hangsúlyától. A szívéhez nyúltam, mi hevesen dobogott. A bőre langyos, hívogató és végig akartam karmolni.

Egyszer úgy gondoltam, ha egy jót szexelek Harryvel, akkor az vad lesz, őrjöngős, és minimum dupla orgazmussal.

De akkor és ott, nem erre volt szükségünk.

Hagytam, hogy végigcsókolja a nyakamat és elmondja, olyan a bőröm íze, mint amilyennek elképzelte már sokszor. Hátra vetettem a fejemet, mikor belemarkolt a fenekemre, megemelt és a csípőjét előre billentette. Az édeskeserű súrlódástól még inkább kívántam. Hirtelen azt is, hogy a bőrünk találkozzunk, meg a testünk is.

Így hát letéptem róla a pólót és felvigyorogtam rá.

- Ez nem kell.

- Majd megmondom én, mi nem kell - mondta rekedt, mély hangon és mindkettő kezemet a fejem fölé szorította. Egyszerre ziháltunk fel, ahogy a csupasz felső testünk összeért, a vérem lüktetett a bőröm alatt. Lecsuktam a szemeimet és minden pillanatot élveztem.

Nem volt megszokott. Sőt mi több, normál esetben valószínűleg ellöktem volna őt és elküldtem volna melegebb éghajlatra. Ez a lassúság, ez a romantikusság nem az én asztalom volt.

De valahogy Harry tett róla, hogy ne érezzem rosszul magam. Például mikor belemarkolt a hajamba és erősen meghúzta. Sziszegtem, a számhoz hajolt.

- Vadmacska - morogta és összemosolyogtunk. Azonban le is kókadt az arcunkról, mikor a nadrágomat simította le a lábaimon, majd tenyere a bokámtól indulva, szép komótosan cirógatta végig az egyik combomat hosszában. A levegőm is elfogyott, oly nagyon intim és gyengéd volt. Egy pillanatra sem siettük el. - szeretted volna már, ugye? - pusmogta a fülembe és a testem még inkább megtelt kívánattal. - hogy szeretkezzünk egy jót?

Ráharaptam a fülére és meghúztam erősebben. Harry szisszent egyet.

- Ó, szegény Casper, már nem olyan mulatságos, mikor érzed, ugye? - vágtam hozzá pimaszul, mire a tenyerét a számra tapasztotta, megemelt és olyan hirtelen, keményen vált velem eggyé, egy éles, kéjes nyögés szaladt ki belőlem.

- Szemtelenkedsz még? - elvette a kezét, és a számra zihált. A tekintete ködös volt. - fogalmad sincs róla, mit jelent ez. Azt hittem, az életben nem leszünk erre képesek.

- Most mégis bennem van a farkad és képzeld, nem mozog. - vágtam csodálkozó fejet, mire letükrözte.

- Nem? - majd kihúzódott és egy erős, mély lökéssel simult belém. Szinte a hasamban éreztem őt és ettől kiszorult belőlem a levegő, Harry pedig soha nem látott élvezettel nyögött fel. Arca eltorzult, szemei leszorultak. Majd lenézett rám, a könnycseppje a homlokomra hullott. Előhívta az enyémeket is. - rendben leszünk, Fae? - kérdezte fájdalommal telt hangon.

A könnyeink elárasztották az arcunkat. Hiába Harry menekülésének, Missy elvesztése ott tátongott közöttünk. Az agyunkba, szívünkbe férkőzve.

- Muszáj. Együtt rendben leszünk.

Harry az arcomhoz bújt és a fülembe suttogott:

- Együtt rendben leszünk.