HAT - Felmondok!

sziasztok drágák! végre sikerült megírnom a részt. nem hazudok 3 napon keresztül írtam. a héten nagyon rosszul aludtam. sajnos "gondok" vannak itthon meg úgy minden téren, elég rossz heteim vannak, kérlek nézzétek el, hogy ilyen szétszórt vagyok. próbálom összerakni magam :) egyszerűen van hogy nem érzem az írást és úgy nem akarok írni. nem lesz az igazi. tegnap este viszont végre sikerült ráhangolódnom :) jogosan vádoltak hogy hitegetlek titeket, hogy hozom az új részt stb. úgy tűnhet, pedig nem. leülök én mindig írni, de ha nem megy, nem akarom erőltetni, annak rossz lesz a vége. 

olyanban egyezzünk meg, hogy hétvégén mindig lesz rész. hétközben pedig ha nincs dolgom és jól érzem magam stb, akkor hozok hétközben is! rossz érzés hogy kérdezgetitek és nem tudok rá választ adni nagyon. maradjunk egyenlőre ennyiben. kicsit megváltoztak a dolgok az életemben, valahogy rendet kell tennem! :)))) 

legyen szép vasárnapotok, imádlak titeket és remélem továbbra is tetszik.

u.i.: Harry fura lesz az elején, de ennek is lesz oka :) mint mindig :D 

pusziii xx 

Az első tanítási napom. Már reggelről kétmaroknyi görcs volt a gyomromban, nem hogy mikor már konkrétan Harryre vártam.

A lábam lyukat dörömbölt a nappali fényes parkettájába, Albert-nek „dolga akadt”, így megitta a friss gyümölcs turmixát, amit elkészítettem neki, és lelépett. Ezzel teljesen egyedül hagyva a házban Harryvel.

Fogalmam sem volt, mit vehetnék fel lovagolni. Beta a fekete térdnadrágomra voksolt, ellenben Nelsonnal, aki szerint egy szoknya igen nagy sikert arathatna. Hiába magyaráztam, hogy nem olyan sikert jöttem aratni. Már kétszeresemre nyújtottam a fehér pólómat, a copfomat pedig teljesen szétszedtem.

Gondoltad volna egy hónappal ezelőtt, hogy lovagolni fogsz tanulni?

Egy ilyen Adinosztól, ráadásul.

Nem, nem Adonisz. Csakis és kizárólag tanár-diák viszonyban leszünk. Bár a tanár-diák tiltott viszony szexi tud lenni… Megráztam a fejemet, ami már lángolt az idétlen gondolataimtól. Nem igaz, hogy egy percre sem tudod abbahagyni az agyalást.

- Jó reggelt. - jött a mély, vontatott, brit akcentussal telt hang a hátam mögül.

Felsikkantva ugrottam a lábaimra, a tenyerem a szívemhez simult.

- Jobb lenne, ha nem infarktussal indítanánk.

- Bocs. - Harry megállt előttem tíz méterre, mélyzöld szemei végigpásztáztak tetőtől talpig. Fura módon a bőröm ott kezdett bizseregni, ahol épp a tekintete járt. Ez semmiképp sem normális. Na, nem mintha az ő látványa normális lenne a félmeztelen megjelenésével, és a sötét lovagló nadrágjával.

Egek, említettem már, milyen hosszú lábai vannak? Szinte kecsesek, mégis férfiasak. Vajon borotválja is?

Ezen jót kuncogtam, amíg észhez nem térített a homlokráncolásával.

- Bocsánat.

- Menjünk.

Hát jó. Oldalra húztam a számat, de azért követtem a lépteit. Legalábbis igyekeztem. Amíg ő egyet lépett, én hármat. Komolyan, ki tud ekkorát lépni? Igaz, óriáshoz hasonló lábai voltak, de akkor is. Azért óriás nem, két max három számmal lehet nagyobb a lába. Miért méregetem a lábát?

Addig-addig méregettem a lábát és tudatosítottam magamban, hogy a lábát méregettem!, amíg bele nem mentem a hátába.

- Minden egyes alkalommal. - morogtam csendesen. Harry lenézett rám a válla fölött és bár komor volt, a szája körüli nevetőráncok összefutottak haloványan.

- Óvatosan.

Óvatos lennék, ha mondjuk vettél volna ruhát magadra. Na, nem mintha ezért mentem volna neki, hiszen elgondolkodtam csupán. A csupasz, széles hátát bámulva. Amin fodrozódtak az izmok, meg hát a bőre is feszes volt, tapogatásra kívánkozott.

- Szép napunk van - mondtam bénán, miközben tovább indultunk. - mindig ilyen melegen süt a nap? Londonban nem megszokott. Különös. Mintha nem is Angliában lennénk.

- Mindig ennyit beszélsz? - kérdezett vissza és bár a hangja nem volt bunkó, annak vettem. Mielőtt elképedtem volna, tovább folytatta. - amikor ideges vagy.

- Ideges? Miért lennék ideges?

- Mert tetszek neked.

Az, hogy a földig esett az állam, cseppet sem volt túlzás.

- Rágalmazol? - vágtam csípőre a kezeimet, egymással szemben álltunk meg. A pumpám az egekbe szökött és éreztem, hogy lángolni kezd az arcom. Megannyi Istenítő jelzést sorolhattam volna fel mondjuk a kinézetére, a szemeire, és arra a fura arckifejezésre, ami egyébként nagyon aranyossá tette őt.

Ó Egek, nem-nem, nem olvadsz el a kinézetétől. Épp az imént bunkózott veled, te pedig aranyosnak hívod? Elment neked a józan eszed, Olivia.

- Ideges vagy.

- Nem vagyok ideges.

- Feldúlt.

- Nem vagyok feldúlt.

- Frusztrált, mert velem kell lovagolni tanulnod.

- Nem vagyok frusztrált - nevettem frusztráltan, és nem, nem vallottam be, hogy átkozottul frusztrált voltam miatta.

Harry felvonta az egyik szemöldökét.

- Igazad van. Szomorú vagy, nem frusztrált. - jelentette ki, aztán a lovak felé vette az irányt. Ott álltam egy kerek percig legalább, még ahhoz sem volt elegendő idő, hogy felfogjam a szavait. Még hogy szomorú, én nem vagyok szomorú.

- Honnan veszed, hogy szomorú vagyok? - csörtettem utána. - hé, hozzád beszélek, nagyfiú!

Aztán megpillantottam egy varázslatos dolgot. Ahogy egy hófehér ló épp lehajtja a fejét fűért. Nyugodtan nyammogott a friss ropogós fűn, miközben a reggeli napsütés kurtán szökött rá a tiszta szőrére. A nyelvemen maradtak a szavak és felsóhajtottam a látványtól. Valóban gyönyörű volt.

- Ő Lucy. - jött a mély mormolás a hátam mögül. Megugrottam és értethetetlen módon, felsorakozott a libabőr a karomon. - a legszebb mindközül.

Felsóhajtottam. Valóban szép volt, és meg is simogattam volna, ha mertem volna. A tenyerem izzadni kezdett, a középsőujjamat belefúrtam s a nyelvemet haraptam. Mivel egy szót sem bírtam kinyögni, Harry mellém állt és beszélni kezdett.

- A legelső feladat, a kapcsolatteremtés. Simogattál már lovat?

- Persze. - bólintottam.

- Tehát egyszer sem. Az állatoknak lelkük van, a lovaknak is. Mikor lovagolsz, eggyé válsz vele. Minden egyes apró rezzenéseddel jelet küldesz neki. Meg kell tanulnod érezni, magát a lovat, és a mozgást is.

- Szelíd? - érdeklődtem, ahogy közelebb léptem Lucy-hoz.

- Attól függ, ki kérdi.

Ezt nem pontosan értettem, már édes mindegy volt. Csak akkor vettem észre, hogy nem tökéletes hófehér volt. A jobb szeme körül fekete folt volt. A pontosan ellentéte volt Harry lovának. Nyeltem egyet. Csak véletlen és egyáltalán nincs összeköttetés a között, hogy ezt a lovat akarom megülni. Nem is láttam a foltot, mikor megakadtak rajta a szemeim.

- Sokat agyalsz. Ne félj tőle.

- Nem félek.

- De félsz. - a kezemért nyúlt, hogy megfogja, azonban az utolsó pillanatban visszahúzta. A tekintetemmel végigkövettem a mozdulatsorát, nem tehettem róla, a mellkasom feszesebb lett.

- Nem vagyok leprás. - bukott ki belőlem, és nem, nem bántam meg.

- Ezt mire érted?

- Nyugodtan megfoghatod a kezemet, pisilés után is szoktam kezet mosni. - vontam vállat, és az arcom lángba borult. Ezt muszáj volt megosztanod?

- Valóban? - kérdezett vissza szórakozottan. - ezt örömmel hallom.

- Néha sokat beszélek.

- Mikor ideges vagy?

- Nem vagyok ideges.

- Frusztrált.

- Ne kezdjük elölről. - sóhajtottam fáradtan, de mikor elfordult, egy gyors mosolyt küldtem utána, meg egy szemforgatást is. - most hová mész?

Az istállóig futottam Harry után, a szétszórt, elszáradt széna ropogott a cipőm alatt, a trágya szag pedig egyre hányingerkeltőbb lett. Jól viseltem, komolyan. Csak ne öklendeztem volna néha-néha, egyszer-egyszer. Aztán Harry a kezembe nyomott egy vasvillát és egy pár kesztyűt.

- Oké. Ezzel mit csináljak?

Mert semmiképp sem várhatta el tőlem, hogy pucoljam ki a lovak ürülékét.

- Azt, amire gondolsz.

Elnevettem magam.

- Azt hittem, megtanítasz felülni a lóra, meg ilyenek. Nem a trágyázásra.

Ismét a szemöldökét vonogatta. Nem állt jól neki, nagyon nem.

- Ezt is meg kell csinálnod, ha már lovad lesz.

- Nem lesz lovam.

- Lucy a tiéd lesz, amíg itt dolgozol. Szokj hozzá. Ezt Albert is megcsinálja és én is, kezdheted.

Ezzel megfogta magát, leült a székre, lazán és nyugodtan, mint akinek semmi gondja az ég egy adta világon. A villára néztem, meg a lapátra mellettem. Ezzel mit kell csinálni? Mi ez, a farm ahol élünk? Bár megnézném Harryt farmer ruhában, - nem, nem néznéd meg! - de akkor is. Táplálkozási tanácsadó lennék, vagy mi! Erre a lovak mocskát kell pucolnom?

Még fortyogtam egy sort magamban, de felhúztam a kesztyűt. Kinyitottam a karán ajtaját, és a közepére álltam. Elhúztam a számat, mikor majdnem beleléptem egy jó nagy adag sz… tehát abba. Lepakolgattam a dolgokat körém, és hát gondoltam a lapáttal jobban el fogok boldogulni.

Aha, meg ahogy én azt elképzeltem.

- Te jó ég, ez mekkora - törtem ki, többnyire hangosan. Harry arca merev volt, mikor rápillantottam. Huh, legalább nem hallotta. Vagy csak nem tartotta viccesnek, vagy épp tesz rá, mit leszenvedek én ott már majdnem húsz perce.

Próbáltam felvenni a lapátra a sz… tehát azt, de nem volt olyan egyszerű. Eleve nehéz volt a vaslapát, másrészt visszaomlott a földre. A szaga is kellemesebb lett, ahogy megemeltem. Elfojtottam az újabb hányás rohamomat.

Na jó, próbáljuk meg a villával. Az könnyebb is volt. Az izmaim izzottak a karomon, meg kellett volna fogadnom Aisha tanácsát, és eljárnom edzőterembe. De hát ki gondolta volna, hogy a végén még fizikai munkára fognak itt? Mély levegőt vettem. Elég a szenvedésből, ideje megemberelnem magamat. Mégis csak a munkahelyemen vagyok, még ha nem is tartozik a feladatkörömbe ez az egész.

Elnyomtam az idegességet. Nem, nem fog nyerni. Tudom, hogy szándékosan csinálja. Élvezi nézni, ahogy szenvedek. Ez a nagy kapcsolatteremtés a lóval? A szarpucolás? Már elnézését. Elnézést kértem saját magamtól a csúnyabeszédért, semmi gond, csak egy átlagos nap, Olivia.

Mikor hátra léptem, már tudhattam volna. Túl puha volt, túl fura a hangja és undorító. Jól belezuhantam fenékkel. Most mondhatnám, hogy legalább puhára estem, még majdnem meleg is volt. Lecsuktam a szemeimet. Vártam a nevetést, vagy egy gúnyos akármit, de semmi.

Mondhatni ott ültem szó szerint a szarban, és még csak fel sem segített.

Ja, hogy már ott sem volt.

- Mi a… - morogtam. Felálltam és akkor egy magas, inasnak öltözött férfi sétált be.

- Jó reggelt, kisassz… - a szájához emelte a kezét. - mi történt? Miért áll ott a…

- Szar közepén? - szakadt ki belőlem. Nem szabadott volna rondán beszélnem, de ilyenkor már az Égbeliek sem állíthattak meg. - azt mondta Harry, hogy pucoljam ki Lucy ólját.

- De miért, hölgyem? Azaz én feladatom.

- Hogyan? - torpantam meg a mozdulatomban. - azt mondta, Albert is megcsinálja.

A tarkóját kezdte vakarni, és akkor már leesett a tantusz. Az arcán zavartság ült ki, az enyémre meg mérhetetlen ideg. Idegbetegség.

- Segítek.

- Köszönöm, nem kell. Hazamegyek megfürödni és átöltözni. Köszönöm azért a tájékoztatást.

Leraktam mindent, és elkezdtem visszafelé csörtetni. Meg fogom a cuccaimat és lelépek. Nem, nem csinálsz jelenetet. Már nem. Nyeld le, Olivia. Hülyét csinált belőled, egy totális hülyét, de ez nem jelent semmit.

Egy dolgot tanultál meg: mindenki visszakapja, amit érdemel.

Csak hát mikor beléptem a nappaliba és telefonon hallottam mesélni valakinek, rólam, elpattant az agyam.

- Ne ide figyelj bájgúnár - vettem el a telefont a kezéből. Egy baj volt velem, ha elpattan egy idegszálam, akkor elpattan. Nincs mit tenni, most megkapja. - rettentően viccesnek találtam én is, hogy velem pucoltattad a ló ürülékét, miközben van egy saját emberetek rá! Meg az is kedves volt tőled, hogy végignézted a szerencsétlenkedésemet, és még csak eszedbe sem jutott, hogy segíts! Ez még nem is lenne annyira frusztráló, de komolyan, felhívtad a haverokat és le is adtad egyből a drótot? - nevettem. A hangom remegett, hisztérikusan. - gratulálok, remélem jobban alszotok este.

- Valószínűleg.

És még van képe!

- Felmondok. - tört ki belőlem hirtelen, meggondolatlanul. - megmondom Albertnek, hogy nem akarok lovagolni. Mielőtt kirúgna érte, felmondok.

Harry hümmögött.

- Egy egyszerű feladatot kértem tőled, azt sem tudtad teljesíteni. - hajolt közelebb. - Így akarsz beilleszkedni?

Hogyan?

- Hogyan? Ez hogy jött ide?

- Pontosan így. Hazaszaladhatsz megint sírva, nem hat meg.

- Megint? - suttogtam. Ó kérlek, mondd, hogy nem.

Közelebb lépett, én pedig egyet távolodtam. Nem ismételtük meg ugyanezt.

- Láttalak. - mondta csendesebben. - Oliver az exed? Nem gondoltam volna, hogy egy gyilkos lakozik benned. - mondta szórakozottan és az én gyomrom ott helyben fordult fel.

A torkomhoz kaptam, mint aki fuldokol épp. Nem jutottam levegőhöz.

- Hogy mered. - dadogtam.

- Máskor vigyázz, miket beszélsz hangosan. Előbb jár a szád, mint az agyad.

- Elég. - kértem.

- Sírni fogsz? - kérdezte. - megint? Az nem hoz vissza senkit sem a halálból, de ne aggódj, a titkod biztonságban van vel…

Olyan hirtelen történt. A kezem egyik pillanatban mellettem volt, a másikban pedig óriásit csattant az arcán. Fel sem fogtam mi történik. Ott álltunk, majd a falnak vágott, a fejem mellé támaszkodott és lihegett az arcomba.

- Ne merészeld még egyszer - emelte meg a hangját és Harry szó szerint remegett az idegtől.

- Engedj el. Most.

Rángatózni kezdtem, lökdösni, de a kőszikla meg sem mozdult.

- Ne. Merj. Még. Egyszer. Megütni. - szótagolta, mintha valami őrülten nagy pofont kapott volna. Meg sem érezte, akkor mi volt a baja?

- Tudod, - két kézzel mentem neki a mellkasának és úgy tudtam pár centire ellökni őt. - előbb gondolkodhatnál te is, mielőtt a szád jár! - igazítottam meg a szemüvegemet. A hangom remegett, és gyűlöltem, Egek, de gyűlöltem, amiért az a könnycsepp végiggördült az arcomon. Égetett. Felhorzsolta a bőrömet és képtelen voltam lenyugodni.

Nem gondoltam volna, hogy egy gyilkos lakozik benned.

Gyilkos, Oliver, én tehetek róla.

Ne itt törj össze, Olivia. Ne előtte.

Harry ajkai elnyíltak, ahogy megpillantotta a könnyemet. Utánam nyúlt, de már ott sem voltam. Albert is szerencsésen végignézte az összecsapásunkat.

- Felmondok. - mondtam neki, elhaladva mellette.

- Holnap reggel nyolcra várlak. - szólt utánam, és még ennyit hallottam, mielőtt kiléptem az ajtón:

Mint két tűzcsapás.