TÍZ - Mondj igent az életnek!

sziasztok! meghoztam a hétvégi részt nektek! ha minden jól megy, holnap is kaptok :))) kellemes hétvégét nektek, imádlak titeket és tényleg köszönöm, hogy itt vagytok! az életem nagy része vagytok!! ♥

Farkasszemet néztünk.

Átlagos helyzetben el is nevettem volna magam, mert hát farkasszemet nézni egy kutyával, vagy ki tudja, farkassal. Igen, mert a farkasok szabadon szaladgálnak Castle Combe-ban. Jól van, Olivia. A szívem egyre hevesebben pörgött és hirtelen azért imádkoztam, éljem túl a mai napot.

Ami egyébként badarság, mindenki túlélt már egy kutyaharapást. De mi van, ha ez egy veszett kutya? A szemeimet forgattam. Csak morgott, nem támadott. Valószínűleg ugyanúgy megijedt tőlem, mint én tőle.

Mély levegőt vettem.

Nem fogok félni egy kutyától és semmiképp sem imádkozok az életemért. Mi lett belőlem, hívő? Elröhögtem magam, mire hangosabban mordult fel. Megugrott a szívem, de tettem egy lépést felé.

- Gyere ide - suttogtam neki. Merész voltam, habár az ujjaim remegtek. Mert hát közben lehajoltam és előre nyújtottam a kezemet. Fura volt a hirtelenjében megváltozott hozzáállásom. Mindig is szerettem az állatokat, bár egyes fajokat csak távolról. - semmi baj, nem bántalak.

Leguggoltam a bokor előtt. Elhallgatott. Halk toporgást hallottam bentről, a bokorból. Lehet, most készül rám ugrani. Ne ijedj meg, Olivia.

Elkezdtem kifejtegetni az ujjaimmal az ágakat, az utca végén is hallhatták a zajos légzésemet, na meg a szívverésemet.

- Tudod. - kezdtem bele - kívülről annyit látnának, hogy beszélek a bokorhoz. Bolondnak néznének, de nem érdekel. Ha meg akartál volna harapni, már megtetted volna. - biztattam, vagy inkább magamat. Logika volt benne, talán. Kicsit. Na jó, gőzöm sem volt, mit akartam, de egy biztos: - látni akarlak.

Mire kibogoztam az ágakat, már csak egy árnyat láttam, tovatűnni az éjszakában. Egy hófehér árnyat.

Elfutott. Elfutott tőlem?

A fenekemre zuhantam hátra és nevetni kezdtem. Hangosan, gyomorrázóan, ami szép lassan egy megkönnyebbült sóhajjá változott. Egek, komolyan szembe akartam nézni azzal az állattal? Még ilyet sem hozott ki belőlem az adrenalin! Erre, nem hogy megtámad, de elmenekül?

- Gyermekem, mit csinálsz a földön? Elestél?

Beta aggódva szaladt felém, gyorsan a lábaimra is álltam.

- Semmi gond, nem estem el.

- Akkor miért ültél le a földre? - kérdezte meglepve. Hát, ez egy jó kérdés, amit minden normális ember feltenne az ő helyében.

- Mert egy kutya volt a bokorban. - feleltem egész egyszerűen.

- Egy kutya? - csodálkozott el. - és ezért ültél le a földre?

- Hát, morgott. - mondtam bénán.

- És nem jöttél be? Meg is haraphatott volna.

- Meg akartam nézni. Ha meg akart volna támadni, megtette volna. Amint lehajoltam hozzá, elszaladt.

Beta arca elmondhatatlan volt. Valahol a megkönnyebbülés és az ez normális? közé tehető. Hát, akkor jó éjt nekünk.

***

Másnap reggel fél hétkor Alberték konyhájában tüsténkedtem. Csak a konyhai alkalmazottak voltak fen, a ház urai még vízszintesben voltak. Már harmadszorra ásítottam, mikor mellém raktak egy bögre nagy kávét.

- Idd meg. - mosolygott Tanika, a szakácsnő. - jót fog tenni. Miért jöttél be ilyen korán?

- Kárpótolni akarom a kimaradt napokat.

- Albert tudta, hogy visszajössz.

Felsóhajtottam, majd belekortyoltam a kávémba.

- Albert többet tud, mind gondolnánk. - futott ki belőlem. - úgy értem, nagyon okosnak tűnik, bölcsnek. Nem hangoztatja, de látni a szemein.

- Ő a megfigyelő típus. - bólogatott. - igazad van, pedig csak párszor találkoztál vele.

- Mióta dolgozol itt?

- Amióta az eszemet tudom. - kacagott jó kedvűen. Tanika egy duci, alacsony, mosolygós hölgy volt, akinek a szíve nagyobb lehetett, mint én magam. Ezt jól megmondtam. A lényeg, hogy pár szóváltás után rádöbbentem, léteznek még önzetlen, szimplán jó lelkű emberek. - mikor még a felesége is élt… - halkult el, mintha rosszat mondott volna. Kínos csend telepedett ránk, csak a halk szürcsölésem szakította félbe azt.

- Szeretsz itt lenni. - tereltem a témát.

Miközben arról mesélt, mennyit változtak az idők a tizenöt év alatt, mit Alberték mellett töltött, elővettem a friss narancsot, és a facsaróért kutattam. Tanika kisegített, így elkezdtem facsarni a friss narancslevet.

Reggelire rostdúsabb barnakenyeret hozattam, sok zöldséggel és zsírszegény felvágottal. Meg rengeteg szőlőt, ami sok vitamint és ásványi anyagokat is tartalmaz. Még neten olvastam az egyik beadandómnál, hogy mennyire hasznos a diétákban, főleg szívbetegeknek. Igaz, a házi dolgozatom nem szívbetegekről szólt, de valahogy odakeveredtem. Szokásom, főleg a tumoros témákra rátalálni.

Miután Tanika ott hagyott, hogy a saját dolgát végezze, a kalóriákat kezdtem számolgatni. A homlokomon gyöngyözni kezdett az izzadtság, hál Istennek egyedül voltam.

- 175 van egy szeletben, akkor mondjuk, megeszik kettőt, nem, inkább hármat, számoljunk hárommal. Magadban beszélsz, semmi gond - nevettem zavartan, de azért még körülnéztem gyorsan. - háromszor 175, Egek. - nyeltem egyet és az ujjaimon kezdtem számolgatni. - háromszor 100, az háromszáz, plusz 75… - leszorítottam a szemeimet, gyerünk, Olivia, menni fog ez. Leírtam a papírra a 300-at. - háromszor 75 az… egyszer hetven az hetven, kétszer hetven az 140, plusz hetven 210. Megy ez. - vigyorogtam és leírtam, hogy plusz 210. - plusz háromszor öt az tizenöt, egyenlő…

- 525. - sétált be Harry a konyhába, egy szál rövidnadrágban, és trikóban. A számban összefutott a nyál, de lepleztem. - mi azaz 525?

Végigkövettem, ahogy kiönti Albert frissen facsart narancsléjét, Albert bögréjébe. Felvontam a szemöldökömet, mire oldalra billentette a fejét.

- Az nem a tiéd volt.

- Rá volt írva a neved? - nézett a pohárra. - nem látom.

A szemeimet forgattam.

- Mindegy.

- Mi azaz 525?

- Miért érdekel? - álltam fel, újabb narancsokat vettem elő, hogy kifacsarjam.

- Nagyon küszködtél vele. - mondta lassan, a tekintete perzselte az arcomat. Nem, nem fogsz elvörösödni, Oli… Egek, totál vörös lettem. - kíváncsi vagyok, mit számoltál ennyire pontosan.

Megadtam magam egy sóhaj kíséretében.

- Hogy mennyi kalória van három szelet barna kenyérben.

Harry homloka ráncos lett. Ránézett a barna kenyérre, majd vissza rám.

- És szerinted 525 van három szeletben? - esett le az álla. - az azt jelentené, hogyha 1000 kalóriát szabsz meg Albertnek, akkor a nap további részében vízen meg paradicsomon élne. Biztos, hogy jól számoltad?

- Ez hülyeség. - bukott ki belőlem. Vagy még sem. Egek, 525 kalória az rengeteg, fel sem tűnt. Nyeltem egyet. - vagy nem - halkult el a hangom. Harry a pultnak támaszkodott, a mellkasán összefonta a karjait és tüzetesen engem vizslatott. Minél tovább agyaltam rajta, annál inkább tudatosult bennem: igaza van. A tarkómon kúszott végig a hő, hogy aztán totál idióta alma vörössé fesse az arcomat. Harry tekintete pedig végig is járt rajta, zöld szemeiben szórakozottság ült. Sőt mi több, az ajkai szélére egy kis vigyor is felkunkorodott. Hirtelen azon kaptam magam, hogy én is leutánzom a halovány vigyorát. Amíg észbe nem kaptam és torok köszörülve számolgattam tovább a kalóriákat. Legalább is szerettem volna, ha Harry nem áll fölém és nézi, amit csinálok. Egyre inkább zavarba jöttem, és már azt a fonalat is elvesztettem, amit nagyon nehezen megtaláltam.

Dobolni kezdtem a lábammal.

- Ideges vagy?

- Nem.

- Frusztrált.

- Nem vagyok frusztrált.

- Okos vagy.

- Nem vagyok okos. - vágtam vissza és ott volt, az a halk nevetés, ami kitört a torkán. A szemközti üvegszekrényben tükröződött a fejem, ennél pirosabb nem is lehettem volna. - nagyon vicces. - motyogtam szem forgatva, de mikor tovább hallgattam a nevetését, felmelegedtem tőle és csatlakoztam hozzá. Harry szemei csillogtak és hirtelen olyan volt, mint egy nagyra nőtt kisfiú. Csak akkor vettem észre. Azokat a hosszú, mély gödröket az arcán. Elhalt a nevetésem és csak néztem őt. Egek, gyönyörű volt. A haja ki volt engedve, laza fürtökben omlott le a tarkójára, bele a szemeibe, főleg ahogy rázkódott a nevetéstől. Mintha megfeledkezett volna magáról, és gyerek módjára csőbe húzott, mint az óvodában. De megérte. Megérte, hogy bár nem sok ideje ismertem őt, ilyennek még nem láttam.

Olyan felszabadultnak.

Fiatalnak.

Önfeledtnek.

Csak mosolyogtam. Már nem a zavarom miatt volt olyan melegem. Inkább a látványa miatt. Az ajkaim szétnyíltak, majd beszívtam a felsőt. Harry észrevette, hogy bámulom őt és engem nem érdekelt. Nem tudott érdekelni. A tekintetünk hosszú, végtelenbe nyúló pillanatokig összeolvadt és megszűnt a világ létezni körülöttem. Csak őt láttam. Az egyre komolyabb vonásait, a pillantását a szájamon és az álla rángatózását. Annyira elmerültünk a pillanatban, hogy Albert köhintésétől mindketten megugrottunk.

- Jó reggelt a fiataloknak - sétált be fütyörészve, és egy elégedett vigyor ült az arcán.

Harry rápillantott, majd rám sem hederítve többet, kisétált a konyhából.

- 10 perc múlva találkozunk a kertben. - mondta még nekem végül, aztán ott hagyott.

- Értettem, kapitány - utánoztam az orrom alatt a hangsúlyát, amin Albert igen csak jól szórakozott.

- Örülök, hogy előbb visszajöttél, mint számítottam rá.

- Honnan tudtad, hogy visszajövök?

Leült és belekortyolt a narancslébe.

- Ez Isteni. Csak tudtam. Kipihented magad?

- Nem voltam fáradt.

- Azt hittem, nem bírod a munkát - mosolygott szemtelenül, és viszonoztam, bár elkeserítettek a szavai. Valóban úgy tűnt? Nem lennék képes fentartani magamat, ahogy azt anya hiszi? Elszűkült a torkom. Oké, ezt így nem jelentette ki. - rosszat mondtam.

- Nem.

Elmosolyodott.

- Amilyen őszinte vagy, annyira nem tudsz hazudni. Szóval mindenben őszinte vagy kivéve, ha a magánéletedről van szó.

Kikerekedtek a szemeim.

- Őszinte vagyok. Kegyes őszinte.

- Az nem kegyes hazug?

- Én kegyes őszinte vagyok. - nevettem. - az én életemről senki sem akar tudni. Nem is akarok fárasztani vele senkit sem.

- Miért fárasztanál vele olyasvalakit, aki törődik veled? Aki szeret, azt érdekli, mi rejlik benned, mi nyomaszt, miért nevetsz, vagy épp siratsz. Aki szeret, az figyel, hallgat.

Elhallgattam én is. Rámeredtem, a szavai ott keringtek bennem, beszippantottak, és még a toll is kicsúszott az ujjaim közül.

- Rátapintottam a lényegre. - rázta a fejét. - meg foglak ismerni, Olivia. Együtt fogunk szórakozni, és jól fogjuk magunkat érezni egy darabig. De egy valamit tudok - nézett mélyen a szemeimbe. - nagyon hasonlítotok az unokámmal, több közös dolog van bennetek, mint gondolnád.

- Közös? Nem hinném - nevettem hülyén, még hogy közös. Mégis mi lenne közös?

- Bizony, és még egy valamit tudok.

- Mi az?

- Hogy a falnál áll és hallgatózik.

- Nem hallgatóztam. Jössz, Olivia?

Felpattantam, de azért még forgattam a szemeimet Albertnek. Aki csak egy jót röhögött rajtunk, majd kacsintott.

Futnom kellett Harry után, egyébként is két méteres lábai voltak, és még gyorsan is ment. Mire utolértem, lihegtem egy sort. Kivezette Lucyt és megálltak előttem. Pislogni sem volt időm, Harry már fent volt rajta. Lazán, ügyesen és sietősen. Majd a kezét nyújtotta nekem.

- Mit csinálsz? - dadogtam értetlenül.

- Ki fogunk lovagolni.

- Mi? - röhögtem. - nem fogunk lovagolni.

- Olivia, fogd meg a kezem.

- Nem fogom.

Harry kifújt egy éles levegőt.

- Egész nap elvitatkoznék veled, de akkor sosem fogsz meg tanulni lovagolni.

 A kezére pillantottam, majd a ló hátára. Gyanakodóan fel a szemeibe, majd megint Lucyra.

- Nem hagyom, hogy bajod essen. - mormolta monoton, mély hangon és valamiért megindult bennem egy érzés. Bizalmat sejtetet. Nem bízhatok benne! Mi van, ha leejt? Ledob? Leesek útközben és ott hagy? Elvégre gyilkosnak nevezett! Na jó, attól ő nem az, nem akar megölni.

- Olivia, szállj ki a fejedből egy percre és mondj igent az életnek. - mondta hirtelen. Találkozott a tekintetünk. Nem ment. Ahhoz meg kellett volna benne bíznom. Mondj igent az életnek. Mondjak igent neki. - gyerünk Olivia, élj egy kicsit. Ne félj az ismeretlentől.

De nem szálltam fel. Nem mertem. Nem is a lótól féltem, inkább tőle. Pedig akartam, és még sem. Lecsuktam a szemeimet, a fenébe.

Harry leugrott a lóról és elém állt. Szorosan.

- Tudom, mit mondtam. - mondta csendesen. - és…

Felnéztem rá, a zöld szemei tele voltak valamivel. Küzdelemmel talán. A keze ökölben, az álla rángatózott. Mi volt a baja? Megnyalta az ajkait és lecsukta a szemeit.

Úgy beszélt, hogy nem nézett a szemeimbe.

- Nem tudom, mi történt veled, szemét dolog volt annak nevezni téged, aminek. Szóval, bocs.

Annyira megleptek a szavai, levegőt sem vettem. Harry nem bírt a szemeimbe nézni, mikor bocsánatot kért. Nem értettem. De hirtelen olyan törékenynek tűnt, el is felejtettem a bűnét.

Egy bugyuta gondolattól fogva megfogtam az arcát egyik kezemmel. Rögtön kitárultak a szemei. Meg is merevedtem tőle, mit csinálok? Lepillantott a kezemre, majd vissza a szemeimbe. A nap sugara átsuhant az arcunk között, végigcikázva az ujjaimon, megvakítva minket.

Filmbe illő jelenet lett volna, ha nem löki el a kezemet, ül fel a lóra és vágtat el egyedül.

Csak egy valami nem hagyott nyughatni azon kívül, hogy lerázott.

Volt valami különös a tekintetében. Amit egyébként nem néznél ki belőle.

Egy magas, helyes, határozott férfi, félelemmel a szemében.

Harry félt volna tőlem?