HÁROM - Ez tesz gyönyörűvé

sziasztok! hoztam a következő részt. jó olvasást nektek, remélem jól vagytok! <333

Mindenki engem nézett.

Harry. A diákok. Az ablakok. A falak.

Mindenki.

Arra vártak, hogy felálljak, és nagylány módjára kisétáljak, bemutatkozzak meg miegymás. Csak hát gyökeret vertek a kedves lábaim és konkrétan meg sem bírtam mozdulni. A tanár, elnézést Harry, kitárta a karjait és egy alkoholista mosoly kíséretében invitált. Megráztam a fejemet. Egek, nem alkoholista, erőltetett. Zavaromban elnevettem magam, senki sem értett, én sem magamat. Nyeltem. A nyelőcsövem igen szűk volt, ahogy a mellkasom is. Valahogy felálltam és a földre pillantva battyogtam ki. Totál zakkantnak nézhettek, még Gertie is furán ráncolta a szemöldökét, mikor visszapillantottam rá.

Nagy levegőt vettem és egy másodpercre sem pillantottam Harryre.

- Indiana. Most jöttem a UCL-re, hogy tanuljak. - nyögtem ki.

- Valóban? - érdeklődött a tanár, mindenki felröhögött mögöttem. Alapesetben én magam is jót szórakoztam volna a szituáción. Jézus, mi másért jönnek egyetemre a diákok, mint hogy tanuljanak? Nagy információt mondtál, Indiana, gratulálok. - ennek örülök. - folytatta nyugodt hangon. Az arcomat égette a tekintete. Rá kellett volna pislantanom. Kínos csend. Szándékosan nem beszélt, tudtam, éreztem. Várta, hogy végre ránézzek. Nem vagyok félős, azonban ott abban a pillanatban szívesen eltűntem volna a föld színéről. Csend. Meg még egy kis zavartalan csend. A szívem dobogását is lehetett hallani szinte. Két perc után annyira feszült lettem, hogy ránéztem. Harry hatalmas, érdeklődő zöld szemébe. A tekintetünk találkozott és a gyomrom összeszűkült.

Krisztus.

A rekedt hang mellé egy üres tekintet társult. Bár bazsalyogni próbált, inkább egy fanyar vicsorba görbült a szája.

- Mit ké…

- Honnan jöttél, Indiana? - érdeklődött kedvesen. Ahhoz képest, hogy alkoholba fojtja a bánatát, elég türelmes volt és… józan. Vagy csupán azért kedves, mert már ivott?

- Amerikából.

Felszaladt a szemöldöke.

- Londonba? Ez nagyon jó. Hogy tetszik Anglia?

- Tetszik. Olyan… angolos?

Egy emberként nevettek fel körülöttünk, csatlakoztam hozzájuk. Remek válasz.

- Minden bizonnyal - bólintott egyetértve. - hogy bírod az esőt?

- Fél éve itt vagyok - vontam meg a vállamat - megszoktam.

- Meglehet. De akik a viszonylag változatos időjárásból keveredtek ide, általában panaszkodnak.

- Elvagyok vele.

- Helyes. Milyen célból vagy itt? Azon kívül, hogy tanulj. - egy kis humort hallottam ki a hangjából. Kezdtem oldódni. Nem is értem, miért rémisztett meg ennyire. Ez hazugság, tudom, miért.

- Mindig előadóművész akartam lenni. Azt mondták, jó a hangom - füllentettem. Jó volt a hangom, sajnos néha több volt, mint jó. - és gondoltam kezdeni kéne vele valamit.

- Szerepeltél már közönség előtt?

- Kislánykoromban. Az számít? - tártam ki a karjaimat. Miért beszélget velem többet, mint másokkal? Vagy csak én érzem úgy, hogy két órája kint állok?

- Majd meglátjuk. - mondta - jó rendben, köszönöm, Indiana.

- Akkor mehetek? - könnyebbültem meg, mi bajom van?

- Vagy itt is állhatsz óra végéig, ha neked kényelmes - vágta oda ismét humorizálva.

A szemeimet forgattam.

- Isten ments - makogtam és a helyemre sétáltam.

Harry nem foglalkozott velem többet. Az elmém hurrában tört ki, valahol belül pedig zavart. Félreértés ne essék, csupán azért, mert…. miért is?

- Jól vagy? - lökött meg Gertie, az arca nevetéstől pirult volt.

- Jót szórakoztál mi?

- Totál zavarba hozott Harry - nevetett továbbra is. - ne aggódj, legalább te nem hajtottál rá.

- Mert ráhajtottak?

- Nézz körül, az összes lány őt bámulja, szó szerint folyik a nyáluk - suttogta - van olyan érzésem, hogy minden második lány felajánlja neki magát.

Körülpillantottam. Az eszem megáll, valóban mindenki a nyálát csorgatta Harryre!

Aki az óra közepén felült az asztalra, elővette a gitárját, amit eddig nem is vettem észre, ránk mosolygott.

- Mivel az óra további részében arra foglak kérni titeket, hogy énekeljétek el a hozzátok legközelebb álló számot, először én is éneklek nektek, úgy tisztességes.

A lányok felsóhajtottak, én pedig összefontam a karjaimat a hasamon. Nagyszerű.

- Nagyon rosszul gitározik. - motyogtam Gertienek.

- És te ezt honnan tudod? - vigyorgott mindentudóan - a végén kiderül, hogy őrült rajongója vagy te is.

Leesett az állam.

- Lázas vagy? - nyomtam a homlokára a tenyeremet - betegnek tűnsz. Azonnal menj haza pihenni!

Elsöpörte a kezemet röhögve.

- Mi bajod?

- Mostanában húzod az agyamat, nem leszünk jóba! - kacsintottam.

- Kölcsönkenyér visszajár!

- Haha. - vigyorogtam, aztán felcsendült a gitárszó. De erre a hangra felállt a szőr a karomon. A szemeim elkerekedtek. Mint ahogy mindenkinek.

Az ujjai olyan biztosan pengették a húrokat, olyan fenségesen, kiegyensúlyozottan, ha nem láttam volna a kézremegését, visszaszívtam volna minden feltételezésemet.

Harry lehunyta a szemeit. Az arca érzelmektől volt torz, halkan dúdolni kezdett, az egész terem fejet hajtott előtte. Még a nap is kisütött, beszivárogva az ablakon, megvilágította hatalmas alakját. Gertie a padra támaszkodott, az állát a tenyerébe fektette és úgy hallgatta.

A dal szövegére nem is nagyon tudtam figyelni, a hangja, a gitár lágy dallama teljesen elkápráztatott. Mintha nem is ő lett volna ott abban a teremben. Mindenki olvadt, még Gertie is. Meg is böktem az oldalát, az arca totál vörös lett és a szemét forgatta. Valami olyasmi volt a végszó: nem tudod, milyen gyönyörű vagy, és pont ez tesz olyan gyönyörűvé.

Harry lerakta a gitárt, és ránk pillantott. Egy csaj felemelte a kezét.

- Igen, Missy, ha jól emlékszem.

- Ez volt az első számotok, ugye?

Harry bólintott. Első szám? Hát ez meg miről beszél?

- Az első hivatalos közös számunk az xfactor után.

Xfactor… lássuk csak... miről is van szó?

Harry felém nézett. Ó, hogy ezt hangosan is kimondtam. Hupsz. Szerencsére nem találta meg a kérdezőt, vagyis engem.

- Akkor most én jövök - állt fel és az ablakhoz sétálva, kinézett rajta. Úgy mesélt. - volt egy bandánk, egy remek, összetartó bandánk. Többen emlékeznek még rá, most is ismernek..

- One Direction. - jött a bekiabálás.

- Így van. Imádtam. Minden egyes percét. Persze voltak hátulütői, a magánéletem a romokban hevert, egy ideig megérte. Új emberek, rajongók, felhajtás, tetszett, hogy szerepelhettem a színpadon és sok rajongót szórakoztathattam. A mai napig élvezem ezt. - mosolygott hátra ránk. A mosolya mélabús volt. - ezt nem lehet szavakba önteni, de komolyan. Egyre több helyre mehettünk el, egyik kedvencem Japán volt. Oda-vissza voltam a különböző kultúrákért. Lenyűgöző volt, hogy minden országban ismertek és rajongtak értünk. Amennyi aláírást osztottam csoda, hogy a csuklóm nem tört le. - vetette el, mi pedig nevettünk. Igen, én is. - életem legjobb évei voltak. Annak éltem. A One Direction mondjuk úgy… életem egyik legnehezebb szakaszát segített átvészelni.

- Miért lett vége? - bukott ki belőlem, puszta kíváncsiságból.

- Mindennek egyszer eljön a vége. Egy évre bejelentettük, hogy szünetelünk. Pihentünk, a banda egyik tagja kilépett, a többi, én is pedig éltük az életünket. Hiányzott a család, a barátok, a magánéletem. Eljött azaz idő, mikor nem töltötte már ki ezt az űrt a fellépés és a rivaldafény.

- Elegetek lett?

- Sosem volt elegünk - emelte az illetőre mutatóujját - soha. Gyerekek voltunk, vagyunk még mindig, úgy döntöttünk, hogy tovább lépünk. Jelentős szakaszát lezártuk az életünknek. 1 év után, ahogy ígértük, tartottunk még koncerteket, búcsúkoncerteket. Aztán mindenki elkezdte építgetni az életét. Így kötöttem itt ki. Több tervem volt, egy jó ismerősöm szólt, hogy lenne-e kedvem órákat tartani. Elsőnek csak 1-2 egy hónapban, nem is igazán tanítottam. Aztán ajánlatot tettek, a diákok kedvelnek, értek is a munkámhoz, úgy voltam vele, miért ne? A zenében maradhatok, azt csinálom, amit mindig szerettem volna. Egyébként azóta is tartunk koncerteket, nem sokszor, évi 3-4et, itt Londonban. Most a hétvégén lesz egy ilyen zártkörű, ha valakinek van kedve meghallgatni minket, jelezze, és elintézem. De most, elég ennyi rólam, akkor énekeljünk.

Sokat agyaltam Harryn, amíg a többieket énekeltette. Természetesen én voltam az utolsó megint, ülési sorrendben haladtunk. Gertie folyamatban piszkált, hogy menjünk el a koncertjére. Hát, nem tudom. Én meg egy fiúbanda koncert? Nyálas dalokkal? Nem igazán a műfajom.

Harry az asztalnál ült és hallgatta a diákokat. Nem igazán pillantott rájuk, inkább jegyzetelgetett magának. Nem úgy tűnt, mintha bárkinek a hangja különösebben hatással lett volna rá. Gertie állt fel mellettem és belekezdett az éneklésbe. Mikor én jöttem volna, Harry az óráját nézte.

- Indiana, veled kezdünk a következő órán - mondta úgy, mintha sokról nem maradna le a mai nap amúgy sem. Hát jó. Kösz, Mr. One Direction.

- Harry, mi mennénk a koncertre! - két lány sétált ki az asztalához óra után.

Gertie rágta a fülemet, hogy menjünk mi is. De elsétáltam Harry mellett.

- Ugyan már, első közös programunk.

- Megyünk a beavatóra is együtt.

- Oké, de ez jobb! - örvendezett - légysziii.

Hátrapillantottam Harryre, aki remegő kézzel írta a papírra a lányok nevét.

- Bocsi Gertie, de ezt kihagyom.

Aztán leléptem.

Gertie még visszament a terembe, gondolom feliratkozni. Kizárt dolog, hogy elmenjek. Nem gondolod meg magad Indiana, nem fogod és kész. Nem mész.