HAT - A fenyegetőző egyetemista lány

Sziasztok! ahogy ígértem itt a kövi rész a mai napra! köszönöm a visszajelzéseket, örülök hogy még mindig fen tudom tartani a figyelmeteket! :)) és köszönöm hogy itt vagytok! jó olvasást Nektek! puszillak titeket <3 xx

Harry

Amikor az ember minden áldott este meghal, valami elveszik belőle.

Alapesetben nem, hisz ilyen nem lehetséges, kivéve az én szituációmban. Nos, hogy ez mit is jelent pontosan, vagy, hogy egyáltalán megtörténik-e éjjelente, gőzöm sincs. Néha eljátszok a gondolattal, hogy egyik nap fonnyadt testre, ősz, ritka hajra, büdös hullaszagra riadok. Ez egyetlen egy ésszerű okból lehetetlen: aki egyszer meghal, nem ébred fel. Nem mindennap és nem úgy, mintha semmi az ég egy adta világon nem történt volna. Mégis csak a valóságban vagyunk és nem valami elcseszett horror filmben. Pontosan ezért nem tenném rá a fejemet, hogy meghalok éjjelente. Inkább álmodom. Csak hát túl valóságosnak tűnik. Azt hinné az ember, mindent meg lehet szokni.

De a saját halálod minden egyes kibaszott nap átélni?

Nem hölgyeim és uraim, azt nem lehet megszokni.

Halványlila gőzöm sincs, tényleg belefulladok-e az óceánba. Az viszont 1000 százalék: gyűlölöm a vizet. Irtózom tőle és elkerülöm. Még strandra sem nagyon járok. Ha igen, akkor is olyan medencébe lépek, ahol leér a lábam és az úszómester környékén vagyok. Gyerekes lehet, egy hétköznapi embernek. Aki nem hal meg minden este. Pont.

Ha tudnák…

Ha rohadtul tudnák, mit jelent ez számomra.

A sejtésem abból fakad, hogy nem csak egy álom- vagy legalábbis egy olyan majdnem-valós álom, ami kihat az életemre - kiskorom óta folyamatosan elvesztettem önmagamat.

Akárhányszor felébredtem, valami eltűnt, a semmibe veszett, az óceán kiszívta belőlem. Ez nem csak rinyálás, így van.

Először kezdődött azzal, mikor anyámék folyton arra kértek, mosolyogjak. Képeken, eseményeken, bárhol. Nem tudtam. Nem jött szívből. Aztán az étvágyam, az ölelésre való hajlandóságom, még a játszástól is elment a kedvem. Ez volt a legborzasztóbb. Az, hogy gyerekként nincs kedved játszani, felér egy pszichológiai esettel. Anyuék el is vittek, de nem volt diagnózis. Akkor még én sem értettem. Miért nem esik jó a kedvenc kajám? Miért dobtam ki az egy hónappal ezelőtti kedvenc játékomat? Minden megváltozott, és igen, elég volt hozzá egy kerek hónap. Vagy akár egy nap is. Mindig rettegve hajtottam álomra a fejemet, vajon mit vesz el megint tőlem a holnap?

Ahogy feljebb cseperedtem elérkezett az a korszak, mikor elkezdtek érdekelni a nők. Csók, testiség, szerelem. Az első csókomra mai napig emlékszem. Borzalmas volt, azt se tudtam, mit csinálok. Csak nyúlkáltam a nyelvemmel szegény lány szájában, szerencsére neki is az első volt, ketten bénáztunk. Hogy miért emlékszek rá?

Mert utána az is elkezdett megcsappanni.

Az első szex, Istenem, mikor volt utoljára jó szexben részem?

Bénázás volt a legelső alkalom, de igazi. Igazi vonzalom, a libidóm a toppon volt, minden meg volt. Aztán minél többször elaludtam, minél többet szeretkeztünk az első szerelmemmel, annál inkább fakulni kezdett az érzés.

A szex nem volt élvezetes, hiába állt fel. A csók semmitmondó volt.

A mélypont akkor volt, amikor a zene iránti érdeklődésem megcsappant.

Akkor volt, hogy három napig nem aludtam. Kávét kávé után ittam, öntöttem magamba az energiaitalt és folyamatosan úton voltam. Kocsma, mozi, billiárd, éneklés, haverok. Nem érdekelt, hogy hónapok óta nem volt egy jó éjszakai kalandom, hogy szakítottam azzal a nővel, akivel le tudtam volna élni az életemet - legalább is ezt gondoltam akkor, gyerekkori naivság, szerelem… - de a zenét, azt nem vehették el tőlem.

Persze a 4. napon bedobtam a törölközőt, és ha jól emlékszem, 36 órán keresztül aludtam utána. Még a pékségbe se mentem be dolgozni. A legrosszabb az volt, hogy alapesetben 8 órán keresztül halok meg, nos akkor 36 órán keresztül kellett elviselnem. Hosszabb volt a várakozás a sötét szobában, azt hittem, sosem lesz vége. Megfogadtam, soha többet ilyet.

Utána döntöttem úgy, ideje beleásnom magam a zenébe. Jelentkeztem az xFactorba és megalapult a One Direction. Az volt az egyetlen, amit befolyásolni tudtam. A testem működését nem annyira, azonban a hangomat igen.

Azóta nem is próbálkoztam lányokkal, egy-két alkalmas becsúszik. Vannak nők, akik annyira gyönyörűek és vonzóak, muszáj elengednem magam. Még ha nem is élvezetes annyira. Általában megbeszélem velük, hogy csak egy alkalom. Nem akarom beleringatni őket semmibe. Nem érdemes, úgy sem tudnék kapcsolatban élni.

Úgy, hogy szinte mindent kiölnek belőlem az éjszakák? Amint elkezdenék érezni valamit, 1 hónap múlva lehet, nyoma sem lenne.

Ezért megfogadtam: nincs elkötelezettség, túlvészelem az életemet így, ahogy van, aztán hátha újraszületek és kaphatok egy teljes életet.

Akkoriban elfogadtam és beletörődtem, hogy nem érezhetem azt, amit mások.

Nincs szerelem, azért, hogy pár halál után a semmibe vesszen.

Csak a zene. Más nem maradt nekem.

Aztán betoppant ez a szőke, pimasz, fenyegetőző egyetemista lány, aki a gyökereimig kifagyasztotta belőlem a maradék férfiasságomat is az átkozott hangjával.

Ott állt és énekelt. Én pedig bámultam őt, mást nem bírtam tenni.

Jézus Krisztus.

Hogy énekelhet valaki ennyire magasan, tisztán és olyan észveszejtően fenségesen? Az ajkaim kettényíltak és nem azért, mert nem hallottam eddig jó énekeseket.

Más miatt.

A kezem…

A kézremegés alap dolog nálam. Az viszont már kicsit sem alap, mikor megáll. Magától. Csak úgy. A jéghideg ujjaim felmelegedtek és nem remegtek pár percig. A szívem majd kiszakadt a mellkasomból, annyira megijedtem

Most halok meg végre ténylegesen?

Tuti ez lehet.

Vagy mi a franc.

Az arcom kipirult a bizonytalanság és a kislányos félelmem miatt. Szent Isten, mikor ziháltam utoljára ennyire?

Mintha a tüdőm felszabadult volna, és nem lenne megtelve többet vízzel. Riadtan meredt rám, meg is értettem. A teremben marasztaltam, bár fingom sincs miért. Ráparancsoltam, hogy énekeljen megint. Nem érdekel, hogy őrültnek tűnhettem.

- Azt mondtam, énekelj, Indiana - mondtam neki, a hangom merev és felismerhetetlen. Tuti nem áll velem többet szóba. Láttam, mennyire rátapadnak, amint énekel. Vajon belőlük is ezt váltja ki? Biztosan nem, ki más halna meg minden este és veszítené el az életet?

Indiana megint belekezdett. A hangja remegett, miattam volt. Láttam rajta a menekülési szándékát. Harry, cseszd meg, mit csinálsz?

De kész, végem volt.

Mert, ahogy az énekhangja újra és újra elkápráztatta a világot, úgy hozta vissza belém az oly régóta elvesztett energiát.

Olyan volt, mintha másodpercről másodpercre, minden egyes kiénekelt hanggal visszalehelné belém az egész világot.

Az egész életet.

Indiana

Nagyon nem tetszett, ahogy meredt rám.

Semmi mást nem volt hajlandó mondani, csak énekelj Indiana. Mi a franc ütött belé, jó kérdés. Valószínűleg ugyanaz, mint a többiekbe. Komolyan tudni akarom, mit éreznek ilyenkor?!

Már szinte untam, hogy 10 percen keresztül énekeltetett, többet azonban nem voltam hajlandó.

- Most már megyek - mondtam, a hangom rekedt volt a sok dalolástól.

Harry szemei közeliek lettek. A pillantása másabb volt, mint eddig. Mintha tényleg látott volna ott és akkor. Ez kíváncsisággal töltött el. Mi az, amit pontosan látott. Nyilván engem, a szemeimet is forgattam a saját gondolataimra.

- Ho… hogyan? - nyögte ki. Megrázta a fejét. - hol tanultál meg így énekelni? - korrigálta magát.

Harry ellazult és hátrált egy lépést. Nyilván leesett neki, hogy a frászt hozta rám. Különös. Más nem hátrált volna meg. Vagy erőszakkal énekeltetett volna, vagy rám mozdul. Ő azonban az asztalnak dőlt, a kezét markolászta, majd összefonta őket a mellkasán. A tekintete ismét a régi volt, ellenben nem vette volna le rólam azt egy másodpercre sem.

- Velem született csodálatos tehetség - tártam ki a karjaimat. Most erre mit mondjak? Anya szerint már szinte a hasából is énekelve csúsztam ki.

Harry szája szélén vigyor jelent meg. Amitől totál ledöbbentem.

Nem azért, mert vigyorgott. Minden ember mosolyog. De az övé…

Eddig is ott volt az a mély árok az ajkai szélén? Ez már nem gödröcske volt, annál sokkal több. Pimasszá és hihetetlenül vonzóvá tette.

El is pillantottam, Krisztus, Indiana, mégis a tanárodról van szó. Nem lehet vonzó, verd ki a fejedből.

- Mindenkinek vannak adottságai, India. - mondta - a tiéd a hangod.

- És a tiéd? - bukott ki belőlem és nem hittem a saját füleimnek. Inkább nem részletezem a mohóságot a hangszínemben.

Harry megnyalta a száját és mintha nem értelmezte volna a kérdésemet rendesen, felelt.

- A zene, mint neked. - vont vállat - vagy valami másra számítottál?

- Dehogy. - még szép. - pont erre gondoltam.

- Ezért lettem tanár elvégre. Köszönöm, hogy énekeltél nekem.

Miért éreztem, hogy most már utamra enged? Nem, pontosítok: miért nem akartam hirtelen, hogy utamra engedjen?

- Nincs mit. - feleltem, és előre-hátra kezdtem billegni a lábaimon. Miért nem akarja, hogy folytassam?

Elnevettem magam. Indiana, te szkizofrén! Az előbb menekülni akartál, most pedig…

Az igazság az, hogy minden félelmem elmúlt. Most, hogy ott van messzebb, nem erőszakoskodik, nagyjából nyugodt, nem voltak további képzeteim. Bár csak tudnám tartani a számat és ne érdeklődnék folyton.

- Téged láttalak az első napunkon gitározni az egyik teremben?

Harry felvonta a szemöldökét.

- Nem tudom, Indiana, itt van több ezer ember, és annyi terem, simán elveszhetünk benne. - tárta ki a karjait, én pedig gázul éreztem magam.

- Csak abból a pocsék gitározásból gondoltam - vágtam vissza, védve magam.

- Szóval pocsék - vigyorgott. - azért kukkoltál be a terembe? El is sétálhattál volna mellettem.

- Szóval tényleg te voltál az. - forgattam a szemeimet.

- Vigyázz Indiana, nem szép dolog a tanárod után leskelődni. - hangsúlyozta a tanár szót s én egyre kisebb lettem. Miért tulajdonít akkora jelentőséget ennek?

- Csak hallottam, és benéztem, ennyi történt.

Oké, miért kezdtünk el szócsatázni indokolatlanul?

- Az még nem ad okot arra, hogy leszóld a gitározásomat. Szerintem előző órán bebizonyítottam, hogy neked kell tanulnod tőlem, nem fordítva.

Megbánthattam, valószínűleg ezért veszekedünk. Ennek ellenére olyan csúszott ki a számból, amiért a fejemet a falba ütném.

- Talán ha nem lenne a kézremegésed, jobban menne. A káros szenvedélyek közül még a cigi is jobb.

Harry ellökte magát az asztaltól és sebtében közeledett hozzám. Én pedig távolodtam. Amíg a hátam az ajtónak nem ütközött. A szívem a torkomba ugrott és képtelen voltam levegőt venni.

Fölém magasodott és láttam rajta, hogy türtőzteti magát. Túlléptem egy határt. Harry a remegő kezével megfogta az államat és felütötte a fejemet, hogy ránézzek. Két ujja erős volt, magabiztosan tartott, közelről nézett a szemeimbe.

Jézus Krisztus, az illata fenomenális volt.

Nem, nem volt.

Mi a francért gondolkodok ilyeneken mostanában egyre többet?

A szemei élénk zöldek voltak, nem vigyorgott, komoran bámult. Hosszan. Bele nézve a lelkembe s én nem jutottam levegőhöz. A szám elnyílt zihálásban, hirtelen én is remegni kezdtem. Hát, jó. Mi a frászt csinál?

- Nem szép dolog más dolgába avatkozni főleg, ha nem is ismered őt, Indiana - suttogta halkan, oly közel, a meleg lehelete az arcomra csapódott. Nem akartam a szájára nézni, csak hát elég nehéz, mikor egy ilyen vonzó férfiról van szó.

Nem, nem vonzó. Hanem tanár és pont.

- Nem avatkozom én. - feleltem, nevetségesen vékony volt a hangom.

- Felelj nekem egy kérdésre, Indiana - billentette oldalra a fejét, szinte olyan pozícióban volt, mintha meg akarna csókolni. Nem, nem és nem. Fejezd be. Csak ha egy kicsit közelebb jönne, már ott tartanánk. - mit tennél, ha egy halál közeli élményből térnél vissza? - súgta még halkabban. - akkor milyen káros szenvedélyhez fordulnál?

Megmerevedtem.

Esküszöm igyekeztem magamhoz térni, ámbár nem bírtam. Halál közeli élmény?

- Majdnem meghaltál? - böktem ki, miért mondana el nekem ilyet?

Aztán Harry elnevette magát. Ez a nevetés gyomorból jött, jó ízű volt. Mint aki évek óta nem nevetett ilyen jót. Most rajtam vagy magán nevet?

- Nem, Indie - hagyta abba a nevetést. - az lenne az igazán szívás, valószínűleg most nem lennék ilyen összeszedett, nem? A halál biztosan megviseli az embert - vont vállat hanyagul. Majd megint közel hajolt. - de honnan. tudod? - szótagolt - honnan tudod, ki min ment keresztül, hm?

- Én nem akar…

- Innen látszik, hogy nem ismersz. Elhitted, szinte azonnal, pedig csak egy kérdés volt. Nem ismersz, nem tudhatod, miért remeg a kezem. Tipikus ember vagy előítéletekkel, Indiana. - lépett távolabb és az ajtóra mutatott. - ideje menned.

Mielőtt kiléptem az ajtón, még utánam szólt. Szabadulni akartam.

- És Indiana - néztünk össze utoljára - örülnék, ha nem ábrándoznál többet rólam. Nem tesz jót a tanár-diák kapcsolatunknak. - mondta szemtelenül, én pedig bemutattam neki, ösztönből.

Harry elröhögte magát, én pedig kisiettem az épületből. Nem is tudom, melyik része zaklatott fel. A közelsége az illatával, az, hogy az éneklésem nem is igazán hatott rá úgy, mint a többiekre - aminek örülnöm kéne! - vagy hogy a bunkóságom és a nagy szám miatt vitába elegyedtünk.

Nem, inkább az, hogy totál igaza volt. Előítéletes tyúk vagyok, csak nem tehetek róla. Ezt láttam egész életemben, mi másra gondolhatnék?

Kifelé menet éreztem, hogy néz az ablakból. A tekintete perzselte a hátamat.

Ránéztem hát. Nem mozogtak az ajkaim, de azért odaüzentem neki magamban: ebből látszik, hogy te sem ismersz. Ha ismernél, tudnád, hogy az alkoholizmus végigkísérte a gyerekkoromat és minden elvonásra utaló jel arra emlékeztet. Ez az, amit képtelen vagyok kinőni.

Felvigyorogtam rá, bár a függönyön keresztül bámult.

Ne aggódjon Tanár Úr, a holnapi naptól kezdve a magázás csak a kezdete a tanár-diák kapcsolatunknak.