TIZENNÉGY - Segíts

sziasztok! meghoztam a következő részt végre :) sajna kevés szabadidőm van de amint lesz megint írok nektek jövőhéten valamelyik nap! jó olvasást addig is, köszönöm, hogy olvassátok :))) sok puszi <333

Ott álltam totál bénán, a lábaim földbe gyökereztek, a vér kiment az arcomból, sápadt lettem. A saját szívem végtelenbe nyúló zokogását éreztem a mellkasomban, azt kívántam, bárcsak vége lenne. Bárcsak kimaradtam volna ebből, bárcsak ne kellett volna látnom őt így. A tekintetem végigsiklott ismét a csuklóin, a megöregedett vonásain, meggyötört testén. A sötét öltözete illett a mögötte lévő sötét szobába és helyzetbe.

Megköszörültem a torkomat, hátha ki tudok nyögni egy nyavalyás, értelmes mondatot, ehelyett csupán ennyi bukott ki belőlem:

- Miért?

Fel sem ismertem a saját hangszínemet, a hitetlenséget felváltotta a szörnyülködés, a tisztán halható ítélkezés.

Mi vehet rá valakit arra, hogy ilyet tegyen magával? A könnycseppem felszívódott, eluralkodott rajtam a düh. Próbáltam visszaemlékezni a megannyi ki nem mondott, el nem mesélt fájdalomra, amit átéltem otthon, még most is. Ahogy pszichológusról pszichológusra jártam, megalázva, úgy éreztem magamat, de egyszer sem jutott eszembe, hogy megöljem magam. Megráztam a fejemet, ez nem lehet Harry. Nem az a Harry, aki ott égetett be, ahol csak tudott. Aki ott volt velem az összeroppanásom alatt és azt mondta, legyen ez az újrakezdések városa. Az egy pozitív és energikus Harry volt.

Lett volna.

Csak hát ugyanakkor felbukkantak azok az apró kis jelek, miket észrevettem. A kézremegés például, alkoholizmusra gondoltam. Vagy mikor berontottam a sötét tanterembe rögtön az első napomon, ott volt egyedül, hamis énekkel, ami a szívéből eredhetett.

Harry nem válaszolt, az arcomat térképezte fel újra és újra.

Angus volt az, aki felszólalt:

- Súlyos depresszióban szenved Harry, ijesztőbben hangzik, mint amilyen valójában. Szerencsére mindig vannak mellette, hogy el tudjuk kerülni a legrosszabbakat. Nem kell megijedned, Indiana, Harry jó gyerek, csak néha az élet nehézségei erősebbek nál…

- Meg akartam ölni magamat. - vágott közbe Harry. - ez a lényege.

Mintha pofán csaptak volna, olyan érzés volt. Természetesen ott volt előttem, láttam, buta nem vagyok, de hát ezt így kimondva? Egyenesen a szemembe nézve? Nem mindennap hallani ilyet az embertől. Az meglehet, hogy sokakban felvetül ez a dolog, csak hát nem hozzák fel témaként. Harry meg egész egyszerűen kimondja és kész, mintha az olyan természetes lenne.

- Miért?

Harry úgy tett, mintha elgondolkodna.

- Csak úgy - vont vállat. - viccből.

Kezdett felidegesíteni.

- Viccből senki sem akarja megöl… - elhalt a hangom. Harry elmosolyodott. Azok a gödröcskék előbukkantak, mintha az igazi kisfiús Harrys mosolyt kaptuk volna.

- Menj haza, Indiana.

- Miért hagytad, hogy lássalak így?

- Így volt fair, nem? - billentette oldalra a fejét. - a szemembe sem mertél nézni, miután meghallottam a beszélgetésedet a perverz apáddal. Azt akartam, tudd, nem vagy egyedül. Mivel Louis már idehozott, édes mindegy. Mindenkinek van keresztje, Indiana, ezt ne feledd. - emelte fel kettőnk közé a kezét. Közben Louis és az orvos félrevonultak tőlünk, mintha nem akarnának zavarni. Hát, jó. - nekem ez a keresztem.

- Az, hogy meg akarod ölni magad? - emeltem meg a hangomat. Közelebb léptem egy lépést. - elment az eszed? - esett egy oktávot a hangom, vagy kettőt, már-már suttogtam. - ez nem kereszt, ez….

- Őrültség? - suttogta vissza teljesen higgadt állapotban. Mintha már annyiszor megesett ez volna vele, hogy újat nem is élhetne át. - előítélet, Indiana, előítélet.

- Ez nem előítélet, ez… Jézus Harry, nézzél már tükörbe, nem igaz, hogy nem akadsz ki!

Harry megint mosolygott.

- Tetszik, hogy így megvisel a sorsom. Megmondom őszintén nem erre számítottam. Azt hittem elriadsz, elfutsz vagy valami, d…

- Előítélet. - vágtam vissza, mire Harry halkan, de elnevette magát.

- 1-1.

- Hagyd ezt abba. - mondtam kérlelően - gyere vissza a suliba, hiányzol mindenkinek.

Felvonta egyik szemöldökét.

- Hiányzok? - kérdezte, csak tőlem, senki mástól. Az arcom pedig lángba borult. Harry tett egy lépést felém, már nem csak ott égtem, mindenhol. Krisztus, tényleg nem ijeszt meg, Indiana? Egyik kezét felemelte, hogy két ujjával a fülem mögé sodorja a hajamat, majd szép lassan gyengéden végigsimíthasson az állam vonalán, a szemeim automatikusan lecsukódtak. - felelj a kérdésemre, Indiana.

- Nem. - hazudtam, s Harry ujja végigszántotta a hazudós ajkaimat, nem mertem kinyitni a szemeimet.

- Még nem megyek vissza egy darabig, ha minden jól megy soha többet.

Na erre kipattant mindkettő szemem.

- Hogy érted ezt?

- Szerintem te is tudod. - mosolygott. - csak egy-két pillanat kell, hogy ne figyeljenek, Indiana. Úgyis megtalálom a módját, hogy véget vessek ennek.

- Minek?

- A nyomorult életemnek. - mondta hanyagul.

Na, azt már nem.

- Had segítsek - ajánlottam fel, mintha bárhogyan is tudnék.

Harry mosolygott.

- Olyan gyönyörű - mormolta az orra alatt és hirtelen nem értettem, mire mondja. A tarkóm felforrósodott, ahogy rásimította érdes ujjait. - segíts, Indiana - suttogta elveszetten, rimánkodóan. - segíts meghalni, könyörgöm.

A szám szétnyílt, egy lépést hátráltam. Harry figyelte, ahogy egyre csak távolodok. Képtelen voltam felfogni épp ésszel, mire kért. Meg akartam tagadni az emléket is a kiejtett szavairól. Nem és nem.

Ott volt az első alkalom, hogy kiakadtam. És menekültem jobbára.

Louis jött utánam, elkapta a karomat és bele nézett a szemeimbe.

- Jól vagy?

Nem igazán tudtam értelmes választ kreálni erre a kérdésére. Úgy néztem rá, hogy levágja. Louis megvakarta a tarkóját, és elkezdtünk sétálni vele a kocsiig.

- Hazaviszlek.

Az autóban csendesen ültünk. Louis nagyon lassan vezetett, még a megengedettnél is kevesebb sebességgel. Az ujjaimat tördeltem és igyekeztem feldolgozni a történteket.

Nem a helyzete ijesztett meg. Miért nem ijeszt meg? - jött a kérdés a fejemben. Jogos, de valahogy attól függetlenül, hogy sokkoló volt, nem rémisztett meg. Inkább hihetetlen, egy ilyen fiatal, életerős férfinak a saját elméjével való vesztes küzdelme. Belegondoltam, miket mondott, hogy nyugtatott, milyen pimaszul viselkedett velem és csak egy kérdés vetült fel bennem:

Hogyan lehet egy ilyen briliáns elmének ekkora ellensége saját maga?

Na, ez értelmetlen volt, mindegy.

Ez volt a nagy előítélet. A nagy átkozott látszat, amit mutatott felénk s bár én éreztem, hogy valami nem stimmel vele, még sem gondoltam volna ekkora kaliberű problémára.

- Jól vagy? - érdeklődött ismét Louis.

- Hányadszorra esett már meg ez? És ne titkolózz, láttad, Harry sem tette. Tudni akarom.

Louis bólintott.

- Valamiért bízik benned, tehát én is azt teszem. - sóhajtott fel. - Harryt sokszor keresték a rajongók, mikor nem voltak koncertek. Mindig követtük a twittert, facebook-ot. Amíg rólunk készültek képek, róla nem. - nevetett - mindig azt hitték, hogy nővel van, közben pedig épp bevonult a házába..

- Istenem. - szorult el a szívem.

- Régóta folyik ez már.

- A családja?

- Nem tud róla. - harapta be a száját. - vagyis nem ezekről. Tudni tudnak az egészről, csak arról nem, hogy még mindig próbálja elvenni az életét.

- De Miért, Louis? - emeltem ki megint. - nem értem. Történt valami vele?

- Tévképzet, így magyarázza Angus.

- Miféle tévképzet?

Louis beszívta az ajkát megint.

- Valakinek kiskori barátai vannak, beképzeli, hogy van egy nem létező barátja, van, aki azt, hogy minden egyes este meghal és reggel újjá éled. - nézett rám pár másodpercre.

Nem beszéltem.

Harry azt képzeli, hogy mindennap meghal?

- Az természetellenes lenne.

- Nincs is ilyen.

- Nem akartak rájönni, ezt honnan szedhette?

- Nem találtak rá racionális okot. Nincs - nevette el magát frusztráltan. - azt mondták, gyerekkori trauma is lehet, de nem történt vele semmi. Először csak be volt fordulva, nem volt veszélyes magára. Az évek folyamán egyre gyakoribb, hogy próbálkozik.

- Gyógyszerek?

- Azt mondja szedi, nem hat.

- Hazudik.

- Nem tudom, Indiana.

- Hányadik nővel próbálkoztok? - bukott ki belőlem, Louis arca elpirult.

- Ezt mire érted?

- Angusnek nagyon ismerős volt a lány szituáció.

- Harrynek évek óta nem volt barátnője, mindenkit ellök magától. Egyedül engem nem, meg Angust. Nem szereti, ha a családja is így látja, ilyenkor nem lehet vele beszélgetni. Ne haragudj, nem gondoltam át az egészet. Valamiért arra gondoltam, hogy segíthetsz őt kihozni ebből.

- Hogy ment vissza tanítani?

- Egyszer csak jobban lett mindig. Gondolt egyet, és visszament egy-két hét után. De most már egy hónapja tart. Nem akar kimozdulni a szobából.

Felsóhajtottam. A fejem telis tele volt gondolatokkal, amiket ki nem lehetne bogozni.

- Azt mondta… hogy segítsek.. - Louis szemei felcsillantak, ám letöröltem a reménysugarakat. - megölni őt. Én… megijedtem. Bepánikoltam, Jézus, ki az, aki ilyet kér a másiktól?

Erősebben szorította a kormányt.

- Seggfej. - bukott ki belőle - utálom, hogy ennyire jó barátok vagyunk és nem tudok rajta segíteni.

- Fura kérdés lesz, de nem akarták őt… bezárni? - nyeltem le a gombócot a torkomban.

- Másra nem közveszélyes.

- De magára?

- Volt már bent, pár hónapot. Rosszabbodott az állapota, Angus kihozta, a saját felelősségére.

- Ilyet lehet?

- Pénzzel? Bármit, Indiana.

- Utálom a pénzt.

Louis nevetett.

- Pacsi. Megérkeztünk.

Ott ültünk még az autóban, szanaszét állt a fejem, akartam is mondani valamit, meg nem is. Feldolgozhatatlan volt.

Felsétáltam a lépcsőházban, a kulcsot is kiejtettem a kezemből. Ledobtam a táskámat a székre, megtámaszkodtam a pulton és fújtattam. A szemeimet leszorítva felidéztem Harry arcát, a szavait.

Segíts meghalni.

Az asztalra csaptam a tenyeremet, a kutyám is megriadt. Fene a tanárba, kit érdekel? Jól néz ki, szeretem a csipkelődését, meg a vigyorát, meg a gödröcskéjét, még a szép szemeit is, mit érdekel engem a sorsa?

Igen, így fogok hozzáállni.

Tőlem aztán kérheti a segítséget bárkitől a saját halálához, csak nyugodtan. Szépen lefürdök, leviszem a kutyát, kifestem a körmeimet és előkészülök az iskolához, minden bizonnyal új tanárunk lesz.

Talán még egy filmet is berakok estére, amin el tudok aludni. Van nekem saját gondom is Harryn kívül.

De, majd még vele foglalkozok ahelyett, hogy a saját lelkemet tenném helyre.

Szépen megvetem az ágyamat és a kutyámmal együtt nyugovóra hajtom a fejemet.

Csak hát akkor miért álltam ott Louis autója előtt szakadó esőben?

Ja, mert az agyam és a szívem más életet élt.

- Biztos vagy benne?

Hogy miért nem rémisztett meg? Mert egy egészen csavart módon magamat láttam Harryben. A lányt, aki saját maga előtt is tagadta azt az apró kívánságot, mi gyötört oly sokáig otthon. A halál vágyát. Hányszor kívántam én kislányként meghalni, még ha tisztában sem voltam a jelentésével? Bátorságom sosem volt olyat tenni, mint Harry, csupán kívántam. Ezt azonban legyőztem. Valahogyan itt vagyok menekülten, de élek.

Pontosan ezért szálltam be az autóba két nagy bőrönddel és a kiskutyámmal a kezemben.

Teljesítem Harry kérését, csak egy kicsit másképp.