TIZENÖT - Fogadás

sziasztok! végre itt a következő :) nagyon ellustultam a szabadság alatt, ha volt némi szabadidőm aludtam meg feküdtem, nagyon gáz vagyok már na :) de olyan jóóó, na mindegy, ezért nem volt rész mert lusta disznó vagyok :) de most 6 oldalt írtam nektek wordben, kárpótlásul. 

szeretném tisztááázni, írták többen is hogy történjen már valami meg csak pár órát írok le stb. nekem sosem haladtak a történeteim túl gyorsan. egy-kettő volt, mert azokba bele lehetett írni a gyorsaságot, ez hülyén hangzik de na. ez a történet nem a gyorsaságról szól, inkább könyvesebb kifejtősebb az eleje, nem fognak egyből szexizni, de akik régebbtől olvasnak tudják, hogy azok a részek mindig később jönnek :) szóval türelem, lesznek szexi részek is, előbb a kettejük kapcsolatát kell pátyolgatni :) 

lesznek tanár-diák részek, Bastian nagy szerepet kap majd, főleg Harry miatt, még sok van a történetből, el sem kezdődött szinte a lényeges része. ahhoz, hogy beinduljon nekik közel kell kerülniük egymáshoz, ezért lassabb még :)

na de befogom, jó olvasást és szép hétvégét nektek! 

pusziii, poppi <3 

Harry szemszöge

Ez az éjjel életem egyik legrosszabbja volt.

A csapzott kifejezés enyhe leírása volt annak, ahogy valójában kinéztem. A szívem szúrt és émelyegtem, a testem szép lassan kelt életre aznap reggel is. A kötésem átázott, én legszívesebben át sem cserélném, hátha elvéreznék. Sok esélyt nem adnék az egésznek, mert Angus riadózni fog két percen belül. Mindig ekkor kelek fel, hét óra előtt pár perccel, még jó, hogy az oktatás eleve 8kor kezd, előtte sosem volt órám, vagy bármiféle dolgom. Felkeltem és a meztelen testemen néztem végig. Hófehér volt, mintha vér se lenne benne, bár úgy lenne. Ökölbe szorítottam az egyik kezemet, a fájdalom meg sem hatott már, mondhatni nem éreztem.

Érzéketlennek nem mondanám magamat, inkább a halálok következtével megszűnnek az olyan jelentéktelen dolgok, mint a fájdalom. Vagy a szex, csók, meg miegymás. Minek élni, de komolyan?

Elröhögtem magam, miközben az ablakhoz sétáltam.

Mi a francnak élni, hogyha nem tudom élvezni azokat az apró dolgokat, amiket a normális emberek nap, mint nap átélnek?

Próbálkozhattam én akárkivel. Fiúra nem izgulok, de még abba is belementem volna esküszöm. A lányok közül meg ezerfélét. Barnát, szőkét, feketét, karcsút, teltet, mosolygósat, morcosat, mind-mind gyönyörű a maga módján és egyik sem keltette fel a figyelmét a kis Harrynek.

De ez csak egy része.

Az ízek azok, amik hiányoznak. Egy két lábon járó hulla vagyok, ezt onnan tudom, hogy elfoszlik az étel a számban. Mindig reménykedtem, hogy jön a kibaszott lehetetlen, megtörténik a csoda és felébredek ebből a katasztrofális rémálomból.

Egy valaki van…

Indiana.

Krisztus, azaz arc.

Semmi különös nincs benne, de tényleg. Nem öltözik kihívóan, sőt, akkor a legvonzóbb, mikor két mérettel nagyobb pólóban esik be az órámra, elkésve. Istenem, hogy el tudtam volna fenekelni érte. Komolyan rég éreztem már jól magam bárki társaságában, az ellenben tetszett, mikor mérgesen csörtetett be hozzánk, amiért miatta nem engedtem senkit haza. Nem tehettem volna meg, de látni akartam a kipirult arcát. A szemtelenje.

Szerencsére sikerült elüldöznöm. Nem kell neki a fertőzésem, mert ez már az. Angus is csak azért nem fordult be mellettem, hisz megszokta. Azt hiszik depresszió, hát higgyék, az emberek szemében nem létezik ilyen. Az enyémben sem, ha nem tapasztalnám. Louis más kérdés. Igyekeztem ellökni magamtól, Niall-ék nem is avatkoznak bele az életemben, de ő más. Persze remek barátok vagyunk mai napig, csak hát ez nem kell neki.

Kopogtak. A sóhajomat London belvárosáig hallani lehetett.

- Tudom, hogy ébren vagy, Harold.

- Gyere be. - engedtem be. Megtanulták, hogy engedély nélkül nem léphetnek be. Az kéne, hogy meglássanak szétesve. Főleg éjszaka, ki tudja mit találnának. Egyszer komolyan lekamerázom magam éjjel, hogy festhetek. Hogy ez csak most jutott eszembe!

Angus mosolyogva lépett be, ennek az embernek nincs soha rossz napja, vagy legalábbis nem mutatja.

- Cseréljük le a kötéseket, Harry.

- Ahogy kívánod. - mondtam hanyagul, persze a haragom nem rá irányult. Ő volt közel, ez van.

Leültem az ágyra és figyeltem, ahogy gondosan leveszi a kötést, kitisztítja a sebeket.

- Csípni fog. - mondta, ellenben a csípésnek a nyomát sem éreztem. - nem kellett volna így bánnod azzal a kedves lánnyal.

- Melyikkel? - billentettem oldalra a fejemet. - a sok közül.

- Nincs jobb kedved ma sem. - a mosolya nem lankadt még le. - Indiana. Kedves lánynak tűnt.

- Mindegyikre ezt mondod, Angus.

- Mert azok is. Nem igaz, hogy egyik sem érdekelt.

- Egyik nő sem bábu, akit iderángathattok azért, hátha kihoz a depressziómból - hangsúlyoztam az utolsó szót. - egy dugás nem oldja meg.

- Azok a lányok törődnek veled, akármennyire is tagadod. Nem hiába jöttek ide.

- Annak ellenére, hogy nem kértem és nem szerettem volna, hogy tudjanak róla. Igen, Angus, nagyon köszönöm a próbálkozást, kész vagyunk?

- Vedd be a gyógyszered.

Lehúztam a kisüveggel, a bogyókat a felső fogsoromhoz gyűrtem a nyelvemmel, velem semmi drogot nem etetnek meg. Kinyitva a számat mutattam neki, hogy sikeresen lenyeltem.

- Ma elmehetnénk valamerre. - javasolta csendesen.

- Nem akarom kitenni innen a lábamat.

Angus felsóhajtott.

- A kertbe legalább. Olyan szép napsütéses idő van. Ott fogunk ebédelni, gyere ki oda.

Kizárt. Miért erőlteti, mikor a szobámban vagyok egész álló nap?

- Majd meglátom.

Angus szemei felcsillantak. Mi a franc, ennek meg mi a baja?

- Várunk kint.

Miután Angus kilépett a szobából és rám csukta az ajtót, kiköptem a gyógyszereket. Nyugtató, az kell nekem. Szerintük. Szerintem meg azaz éjjel, mikor végre végleg meghalok.

Lefürödtem, lemostam magamról az éjjeli izzadtságot és végre nem bűzölögtem. Utálok minden reggel arra kelni, hogy rám tapad minden ruha. Nyáron inkább meztelenül alszok, bár itt is meleg van.

A gitárommal játszadoztam a délelőtt folyamán, azt azonban észrevettem, hogy a szokásosnál nagyobb hangzavar volt. Louis iskolában volt, azért nem zaklatott még. Angus nem tudom, mit tervezett, azonban semmi jóra nem számítottam.

Eljátszottam pár dallamot, amit azután az este után szültem meg, mikor Indiana megcsókolt. A torkom elszorult az emlékre. Lehunytam a szemeimet és esküszöm, nem hazudok, azokra a pillanatokra valahogy megszűnt a meghalni akarásom. Nem azért, mert értelmét láttam az életemnek, hanem inkább azaz egyszerű magyarázata volt: nem tudtam másra koncentrálni, mint a puha szájára az enyémen. Éreztem őket, mint mindenkiét, csak hát annyira mohó volt és egyben béna, nem tudtam kiverni a fejemből.

Ahogy utána totál összeomlott a lány és ijedten rohant el, mintha valami rosszat csinált volna. Istenem, legszívesebben elkaptam volna, felpakoltam volna az asztalra és úgy megcsókoltam volna, hogy a levegő luxusnak tűnt volna. Krisztus, felmelegedtem. Inkább felpattantam és mielőtt tovább gondolkodok azon a lányon, kiléptem a szobámból.

Egy halk dúdolást hallottam és velem az egész kibaszott világ megfordult.

A szám elnyílt, az erek megduzzadtak a karjaimban és hirtelen felindulásból el tudtam volna repülni örömömben. Ahogy az agyam felszabadult az elcseszett gondolatoktól és Csend volt.

Ez a Csend felért a világ összes gyémántjával. A szemeim lecsukódtak és a lábaim már tudva a lépcsők számát, elindultak alattam. A szívem ritmusos verését is éreztem.

Oly gyengéd, oly hívogató… mintha beleférkőzött volna az elmémbe és az összes óceános démont a sarokba szorította volna. Nem volt sötét szoba, nem volt fuldoklás vagy halálmenet az éjszaka folyamán. Semmi, csak a puszta, kietlen, dicső Csend.

Csend.

Felsóhajtottam és még a mosoly is kiült az arcomra. Nem kívántam mást, csak hogy soha véget ne érjen.

És csak egyre közeledett, hangosodott. Mintha megkötözve húztak volna valahová. Gőzöm sem volt hová, de engedelmeskedtem. Húzniuk sem kellett volna. Túl vonzó volt, hogy ne menjek. Arra nyitottam ki a szemeimet, hogy a lábujjaim a küszöbbe ütköztek.

Csupán akkor pillantottam meg azt a szemtelen, szófogadatlan lányt, ott a kertünk közepén. A grillsütő fölött énekelt és forgatta a húsokat. Egy szál rövidnadrágban volt, meleg volt a mai nap. A szőke haja a feje tetejére volt fogva kócos kontyban, fekete pólója a nadrágba tűrve, mezítláb álldogált.

Mondanom sem kell, megállt bennem az ütő is a nem mindennapi, szexi látványra.

Indiana szemszöge

Folyt rólam a víz.

Az csak egy dolog, hogy forrón tűzött a nap, nem tudni minek köszönhetően, de a grillsütőből is legalább negyven fok áradt. Még szerencse, hogy tudok főzni, különben ebből semmi sem lenne. Remélem, hogy Harry nem mászik le a szobájából, bár ahogy Angus arcáról leolvastam, az lesz a csoda, ha lejön.

Mindenesetre egyre hangosabban énekeltem vidáman, tudva, senki nem hall és nem fog rám gerjedni. Gertie-nek írtam egy üzenetet, hogy betegszabadságra mentem, szööörnyen megbetegedtem, persze Bastian nem hitte el. Ott lakik majdnem szembe velem, fel fog tűnni neki a hiányzásom. Majd kimagyarázom valamivel.

Most inkább arra koncentrálj, hogy miért forrósodott fel ennyire a tarkód. Ez már nem a napsütés. Egyszerre az egész testem lángolni kezdett és bizseregni, Krisztusom, ő az, ugye?

Megmerevedtem, azonban nem volt bátorságom hátra pillantani. Tudtam, hogy ott van és néz. Az éneklésem alább hagyott, már csak akkor bizonyosodott be 100%-ra a sejtésem, mikor a mély, rekedt hangja felcsendült mögöttem.

- Ne hagyd abba. - kérte megemelve a hangját, azonban már nem ment az éneklés. Megfordultam és a tekintetünk találkozott. Az egész világ megfordult velem, mikor megláttam egy szál boxerben. Van ennek normális esze?

A kezemből kiesett a kis csipesz, amivel a húsokat forgattam. Az ajkaim elnyíltak, hátha levegőhöz jutok, hát, nem ment. A fülemben hallottam a szívem ritmusát és cseppet sem okolható, amiért az altestem is igen csak feléledt.

Krisztus, az a látvány.

Nem bírtam az arcán tartani a szemeimet, felfaltam minden porcikáját. A hosszú lábai soha véget nem érőek voltak, a fekete boxer pedig eléggé lazán állt rajta, így láttatni engedte a mély, árokszerű V vonalait. Nem beszélve a fehér bőréről, mi megfeszült a kidolgozott testén. Na, legalább edzeni eljárt, vagy jár.

A karjait összefonta és az arcán egy piszkos mosoly ült.

- Most, hogy végigmértél elég szépen, elmondhatnád, mit keresel itt?

- Életet. - jött ki belőlem egyszerűen, a mosolya lelankadt.

- Életet? Menj, és élj.

- Veled akarok. - mondtam egész egyszerűen.

- Velem élni? - kerekedtek ki a szemei, jó, ezt nem így értettem. - nem is ismersz.

Vállat vontam.

- Már ideköltöztem pedig.

- Miről beszélsz? - megindult felém szép lassan, óvatosan.

- Amíg aludtál, átköltöztem ide. Baj? - vigyorogtam rá arcátlanul. El akartam takarni az idegességemet.

Harry megfogta az orrnyergét és nyomkodni kezdte.

- Indiana, nem költözhetsz ide. Légy szíves szedd össze a dolgaidat és menj vissza az iskolába.

- A tanár úr nagyon szigorú. - mondtam a csípőmre téve a kezemet. Nem zavarsz el.

- A tanár úr elfenekeli a diákjait, ha szófogadatlanok. - vágta hozzám hirtelen és takarni szerettem volna az izgalmamat.

- Hogyan szokta csinálni, tanár úr? Tudja, hogy ezért fel is jelenthetik?

Harry mérgesnek akart látszani, az ajkai halvány vigyorra görbültek.

- A tanári asztalra fektetem őket.

- Csupasz fenékkel? - billentettem oldalra a fejemet.

- Ne kevered össze a büntetést a szexszel.

- Kettőnk közül maga az, aki boxerben jön ki a kertbe.

Harry nyelt egyet és mintha zavarba hoztam volna. Nem, ezt csak beképzeltem. Harry nem szokott zavarba jönni. Kisfiúsan mosolygott rám, majd elnevette magát.

- Istenem, csak a baj van veled. Tényleg, mit keresel itt?

Elé sétáltam és felmosolyogtam rá.

- Kértél tőlem valamit tegnap - kezdtem bele halkan. - itt vagyok, hogy segítsek.

Harry szemei elsötétültek.

- Nem viccnek szántam - mondta halkan. - ez nem vicc Indiana.

- Én sem viccelek.

- Nem kellett volna idejönnöd. - elfordult és elindult befelé. - menj haza, egy óra múlva nem akarlak itt látni.

- Pedig nem is hallottad még az ajánlatomat.

- Nem is akarom!

- Hát jól van, pedig nem mindennapi…

Gyerünk, Harry, ne legyél befásult öregember.

Lassított a tempóján, majd megállt. Hátravetette a fejét és felsóhajtott. Ez a sóhaj az égieknek szólt, én pedig jót nevettem magamban.

- Milyen ajánlat?

- Gyere, ebédelj velem.

Harry felöltözött, amíg megterítettem. Hát, nem tudom milyen ajánlatot tegyek, őszintén szólva nem készültem. A rögtönzés nem az én műfajom, bár most bevált. A kérdés, hogy mit találjak ki, amíg oda nem kerül a sor.

Gondolkozz, Indiana.

A számat rágtam, mialatt szépen kiraktam két húst a tányérára, meg köretet hozzá. Összefolyt a nyál a számban, fincsinek ígérkezett.

Angus bevonult a szobájába, közölte, hogy várja a végkimenetelt. Na, azt én is várom. Hogyan fog elsülni? Jó kérdés.

Harry leült az asztalhoz és nézte, ahogy eszek.

- Te nem eszel?

Irritáltan szúrta a villát a húsba majd a szájához emelte. Fintorral harapott bele, mint akinek előre nem ízlik.

- Azért ennyire nem vagyok rossz szakács. - háborodtam fel kicsit.

- Finom.

- Hazug.

- Nagyon finom.

- Szemét. - fontam össze a karjaimat. - büntetésből mindet te eszed meg.

- Kettőnk közül te költöztél ide hívatlanul.

- Ez fájt, tanár úr.

- Halljam, miért vagy itt.

Lehet nem kellett volna az evést erőltetnem, most gyorsan kitalálhatok valamit. De jó.

- Miért zárkóztál ide be?

- Szerintem tudod.

- Tőled akarom hallani. - húztam az időt, hátha valami jó ötletet kapok addig. Pff.

- Mert depressziós vagyok - mondta humorral a hangjában.

- Ezt nem hiszem el. - ültem feljebb a széken. - nem vagy depressziós.

- Akkor ezek mik? - mutatta a csuklóit. Elszorult a szívem.

- Mi a baj, Harry? Mi történt? Tudom, hogy nem bízol bennem, de segíteni akarok, ezért vagyok itt.

Harry vonásai ellágyultak.

- Nem tudsz, Indie. Senki sem tud.

Ez volt a kihívás és én ugrottam is rá.

- Mondd el, hogy mi a konkrét baj.

- Most már orvos is lettél. - mosolygott pimaszul.

- Csak egy barát akarok lenni. - mondtam teljesen őszintén. Harryvel farkasszemet néztünk. Szinte hallottam, hogy gondolkodik.

- Miért?

A legegyszerűbb választ tudtam rá adni.

- Mert sosem hittek nekem, Harry. Senki, a barátaim sem. Nem hitték el, hogy az apám molesztál, mert ó de ő jó ember bla bla bla. Neked sem hisznek, én hinni akarok neked. Hiszek neked. Tudom, hogy milyen, Harry. Hidd el nekem, tudom.

Harry a földre pillantott, a homloka ráncos lett. A keze remegett, átnyúltam az asztalon hirtelen megindulásból és megfogtam. Szorosan. A hüvelykujja rásimult a kézfejemre és megsimította. Egy elveszett férfit láttam benne, akinek a világ összes gondja a vállán ül.Mi történt vele?

- Te sem hinnél nekem. Betegnek hisznek, de nem vagyok az. - pillantott a szemeimbe. - csak hülyének néznél.

Gondolkozz, Indiana.

- Nem kell elmondanod most. - kezdtem bele. - ráér később. Mondd el, mit akarnál a legjobban.

- Meghalni. - suttogta csendesen, és a szívem darabokra tört. Akkor jött az ötlet. Az ötlet, amire a vészharangom megszólalt hangosan bennem: ÁLLJ, INDIANA. De már nem volt visszaút, kifutott a számon.

- Segítek.

- Meghalni? - nevetett. - halhatatlan vagyok, szó szerint.

Oké, ezzel inkább nem foglalkoztam.

- Meghalni. - bólintottam. - segítek meghalni, de csak akkor, ha nem sikerül meggyőznöm az ellenkezőjéről.

- Hm?

- Fogadjunk, Harry. - nyújtottam a kezemet. - fogadjunk, hogy meg tudom változtatni a hozzáállásodat az élettel kapcsolatban.

Harry elnevette magát.

- Tudod hányan próbálták már?

- De én nem ők vagyok. - erősködtem. Egek, mire vállalkozok.

Harry elgondolkodott ismét.

- Mi lesz, ha vesztesz?

- Akkor segítek. - mondtam gyorsan, még a szívem is kihagyott egy ütemet.

- Meghalni? - vonta fel a szemöldökét. - ez nem mindennapi fogadás, Indiana. Képes lennél rá?

- Persze.

Harry oldalra pillantott.

- Nagyon biztos vagy a dolgodban.

- Egek Harry, mit veszíthetsz? Csak adj egy esélyt, meglátjuk. - vontam vállat.

Öt percet vártam rá. A szorongásom csak egyre nőtt, nem tudtam, mit válaszol. Valamit tennem kellett, ha már itt voltam. Ezzel legalább meg tudtam őt fogni. Még hogy segíteni meghalni neki. Arra nem kell gondolnom sem, menni fog ez.

- Oké. - mondta végül, én pedig fellélegezhettem.

- Oké mi?

Megfogta a kezemet és hirtelenjében magához rántott át az asztalon úgy, hogy a fejem az övé előtt legyen.

- Lássuk, mit tudsz, Indiana.

- O-oké. - makogtam, mikor a szemei a számra bandukoltak.

- Mivel pecsételjük meg a fogadást? - suttogta a számra s nekem végem lett. Egek, mit akar ez?

- A kézfogással?

- A-a. - rázta a fejét.

- Hát? - pusmogtam alig hallhatóan.

- Azzal, amit elkezdtél múltkor, de nem fejezted be. - hajolt közelebb s az egész vér kifutott az arcomból.