TIZENHÁROM - Nincsenek kérdések.

sziasztok! gyorsan megírtam egy részt munka előtt, átolvastam nagyjából de sietnem kellett xd jó olvasást hozzá, pusziii!! 

A szívem hevesen pergett, miközben Louis-ra vártam.

Éjjel akartam volna rögtön találkozni, csak neki nem volt jó. Felhívtam a számon, amiről küldte az üzenetet, azt mondta, fontos. Egész nap nem tudtam őt elérni másnap, hétvége volt már, és gondolom dolga akadt. Ennek ellenére frusztrált a hanyagsága, hiszen biztosra véve a dolgot, Harryről akart beszélni.

Egyrészt tökre érthető, hogy aggódom miatta, a tanárom. Másrészt mi a fene? Az arcom ég, ha belegondolok, mit leművelek. Mégis csak zaklattam Louis-t Harry miatt, holott nem is ismerem. A szívem mégis vágyott arra, hogy tudjak a hollétéről. Megmagyarázhatatlan vonzást érzek magamban, mióta hallotta a kitörésemet a parton. Először szégyenérzet volt az, csak  hát miután úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, ez csillapodott. Vagy nem tudom, nem ez jár már az eszemben.

Mi lenne ez, egyszerű kényszerérzet, amiért ő is átsegített azon a pár percen?

Ezzel tudnék érvelni, mi mással?

Persze magam előtt nem fogom tagadni, hogy húzok felé bármiféle perverz módon is. Biztos a szex. Egyszerűen rossz érzés keringetett, már tegnap éjjel is.

- Indiana. - ült le mellém Louis, a csillagokig ugrott a vérnyomásom.

- Mi történt? Mi a baja? Hol van?

Louis hátra dőlt, a bokáját felrakta a térdére, a kezeit beejtette az ölébe. Aztán megvakarta az állát.

- Gertie-nek ne szólj erről a találkozásról.

- Hátha épp rám akarsz nyomulni, valószínűleg tudni fog róla. - mondtam, próbáltam viccesen hangozni. Louis félmosolya sápadt volt és fáradt.

- Nem akarom, hogy kérdéseket tegyél fel.

- Miért nem?

- Máris egy kérdés. - pillantott rám. - nincsenek kérdések, nincsenek válaszok a miérteket, a mi történtekre és eszedbe se jusson fejtegetni a témát, vagy bármiféle módon áskálódni, különben Istenemre mondom…

- Nem fogok. - ígértem, bár a nyelvemen kicsit keserű volt a két szó.

- Oké. Sötétedéskor találkozzunk az egyetem előtt. Mondjuk 8kor.

- Oké.

Meg sem mertem mukkanni, bár a kérdések a nyelvemen voltak. Ó de ott voltak, ki akartam belőle szedni a legkisebb részletet is, habár még gőzöm sem volt, miről szól ez az egész.

Néztem, ahogy feláll, és elsétál mellőlem, hátra sem nézve. Louis kétségbeesett hangja és rejtélyes viselkedése feltette az I-re a pontot. Ott ültem még a parkban az ujjaimat tördelve, az izgalom és félelem egyszerre kerített hatalmába.

Gertie keresett, anya keresett, mindenki keresett, én meg beburkolóztam a szobámban és vártam, hogy eljöjjön a nyolc óra. Egyedül Bastian üzenetére válaszoltam, csak azért, mert harminc messenger üzenetet hagyott ezzel: Itthon vagy? Tudom, hogy itthon vagy. Búslakodsz! Gyere át. Szöszi, ne akard, hogy átmenjek érted! ??? ???? ??? meg még több kérdőjel, a végére pedig: Indiana, bajban vagyok, szükségem van rád.

Rögtön feleltem.

- Mi a baj? - írtam neki.

- Na végre J

- Ez nem ér, Bastian. Hazug vagy.

- Tényleg bajban vagyok. Alex el akar hagyni L

Felsóhajtottam. Valahogy nem éreztem ki belőle a sajnálatot és bánkódást.

- Miért?

- Mittudomén. Átjössz?

- Ma nem tudok.

- De tudsz, csak a lelki nyomorodba akarsz bújni a világ elől.

- Ma nincs kedvem ehhez. Holnap találkozunk.

- Mindig ez a kifogás, na, átmegyek érted.

- Bastian, maradj a fenekeden, ma nem és kész. Kikapcsolom a telefont.

Úgy is tettem. Valószínűleg sikerült hatni rá, hisz nem kopogott át. Lefürödtem már a találkozó előtt két órával, a hajammal szenvedtem. Hová megyünk? Mit akar mutatni? Nem akartam kiöltözni, de hanyagul sem akartam kinézni Harry előtt.

Krisztus, miket beszélsz?

Belenevettem a tükörbe, majd inkább csak kizártam a gondolatokat. Bekapcsoltam a zenét és a kutyámmal táncoltam végig a szobát, engedtem, hogy felszabaduljon az elmém. Nem volt Patrick, Harry, Anya vagy a suli többet. A szemeimet lecsuktam és énekeltem. A kiskutyám nyüszített a dallamra, elütöttem az időt. Muszáj volt, mielőtt felőrlöm saját magamat.

A zene dallamára járt a bal lábam, miközben festettem magam. Szépen félre is húztam a csíkot a felső szemhéjamon, könnyedén letöröltem, és folytattam. Jól mulattam az elmúlt órákban.

Valószínűleg mindez azért volt, mert éreztem a történtek súlyát.

Hívjanak vészmadárnak, ha Louis ennyire titkolózik, jó dolog nem lehet. Egy vírussal senki sem fekszik otthon több, mint egy hónapot. Vagy az valami nagyon különleges eset lenne, amiről Louis nem félne beszélni.

Ott voltam 8kor az egyetem előtt. Nyolc óra egy perc volt, s még Louis színét sem láttam. Toporzékoltam csendesen. Lehet el sem jön. Akkor minek hívott? Minek adott reményt, hogy végre megtudhatok bármit is Harryről?

Csak egy tanárnak kéne lennie a szememben. Akivel néha flörtölgetek az órán, vagyis inkább fordítva. Burkoltan éget be mindenki előtt, kész szerencse, az égésről csak én tudok.

Egy fekete Range állt meg előttem. Az ablak lehúzódott, Louis ült benne.

- Pattanj be.

Kifújtam egy mély levegőt, legalább nem vágott át. Az ülés kényelmes volt, kellemesen langyos a levegő, friss illat volt bent. Az autóban egy 1D medál lógott a visszapillantóról, ezt akarva-akaratlanul is megmosolyogtam.

- Hová megyünk?

- Nincs kérdés, emlékszel? - mormolta csendesen. Bólintottam.

- Rendben.

Hát ebben maradtunk, kettőnk között semmi más nem lebegett a megválaszolatlan kérdéseken kívül, így hát nem is dumáltunk. Kifelé bambultam, már-már ijesztő volt, ahogy kihajtottunk London belvárosából.

- Mindjárt ott vagyunk. - mondta nyugtatóan, észrevehette a fészkelődésemet. Érthető volt a feszültségem, gőzöm sem volt, merre vagyunk - megyünk. Befordultunk egy kis utcára, nem sokat láttam már a sötétségben. Megálltunk egy vaskapu előtt, Louis benyomta az automata gombját és beleszólt, a kapu rögtön kinyílott.

A kapu mögött egy családi ház állt, hófehér falakkal, az előtte lévő kerti fények világították be. A kertben zöldellő fű volt, bár már nem sokáig, tekintve a tél közeledtét. Letisztult, luxuskörnyék lehetett, luxusházzal. Nyeltem egyet, mit keresünk itt?

Louis ajtót nyitott nekem, a mosolya bágyadt volt.

- Harry otthona?

- Időszakonként.

Időszakonként, mit jelentsen ez? A kérdésemet elnyeltem. Követtem Louis lépteit, alig bírtam tartani vele a tempót. Kinyitotta az ajtót, amihez beléptető kártya volt, mint valami intézetbe. Kezdett egyre borús lenni a helyzet.

A házba beérve nem láttunk mást, mint egy normál csendes, igényesen berendezett kertes házat. Persze bőrfotelekkel, szekrényekkel. Körülpillantottam, Louis engedte. A konyha üres volt, semmi étkészlet, csak puha bőrből készült székek. A folyosón a szekrény üres volt, csak úgy, mint a nappali. Egy almazöld terítővel fedett asztal, na meg a bőrkanapé. Körülnéztem s kicsit olyan érzésem támadt, mintha egy élettelen házba léptem volna be. Ahol az üres bútorok konganak az ürességtől, amit átjárt az egyedüllét és takarításért kiáltott.

Elszorult a torkom, mikor Louis-t hallottam mögöttem halkan morogni:

- Ki fog nyírni.

Hátrapillantottam rá, a tekintetünk találkozott. A kék szemei sötétek volt. Esküszöm félelmet láttam bennük. Harrytől, vagy tőlem? A helyzettől? Louis olyat tehetett, mit nem szabadott volna. Ez rá volt írva az arcára.

- Itt vagyok, Louis.

- Itt. - bólintott. Kitárta a karjait. - nem tudom, miért hoztalak ide.

- Nincs itt senki.

Louis ráharapott az alsó ajkára, épp, mikor beszélni szeretett volna, fentről lépteket hallottunk. A szívem akkorát ugrott, majd ki szakadt a mellkasomból és a hangok felé fordultunk. Először csak cipőket láttam, feketéket, majd sötét nadrágot, fehér felsőt. Nagy csalódottságomra, egy ötvenes évei elején járható férfi sétált le mellénk.

- Louis, azt hittem, ma már nem jössz vis… - aztán a szemei megtaláltak engem. A megdöbbenés kiült az arcára, s én egyre kisebb lettem. - kézcsókom.

- Jó estét - intettem bénán. A tenyerem izzadni kezdett.

- Ő Indiana, Angus.

- Indiana - bólintott, majd megfogta a kezemet és kezet csókolt. - örülök, Indiana.

Enyhe skót akcentusa volt.

- Én is, uram.

- Angus, hívj Angusnek.

- Mit keresek itt, Louis? - kérdeztem most már meg végre.

Angus és Louis egymásra pillantottak. Az előbbi csóválni kezdte a fejét.

- Ennek nem lesz jó vége, fiam.

- Tudom. De egy próbát megér.

- Miféle próbát? - emeltem meg a hangomat, hogy engem is meghalljanak. - tudom, semmi kérdés, de csak elmondhatnál, mi folyik itt.

- Gyere, - mosolygott Angus. - csak kövess. Szoktál szorongani Indiana?

Bumm, a közepébe. A kérdés is oda ütött. A szívem közepébe, nem jótól kérdezi.

- Néha?

- Az nem jó, Indiana.

- Nekem mondod. - mosolyogtam fel rá szelíden.

- Ha az ember belefeledkezik az élet mélypontjaiba, semmi nem jön össze, az életem szar - fejezte ki magát nyersen, wow. - a féle szorongás alakulhat ki.

Megálltunk egy hófehér ajtó előtt.

- Ennek mi köze hozzám?

- Nem hozzád, amiért itt vagy. - mosolygott kedvesen. - gondolom találkoztál már Harryvel.

Az nem kifejezés. Mondjuk úgy, hogy a tanári asztalnál csókoltam meg szégyenszemre.

- A tanárom.

Angus Louis-ra pillantott, felvonta a szemöldökét. Majd bekopogott az ajtón.

- Harry, van itt neked valaki. Nyisd ki az ajtót kérlek.

Csend. Melegem lett. Harry az ajtó mögött van? Miért van ő itt? Bezárva? Vagy mi? Mi az, hogy nem tudunk csak úgy bemenni hozzá.

- Louis? - hallottam meg a rekedt mély hangját, amitől felállt a szőr a hátamon, a gerincem kiegyenesedett. A kilincsért nyúltam, de Angus elkapta a kezemet, a fejét csóválta.

- Ne tedd.

- Mert? - kérdeztem vissza.

- Nem szereti, ha hívatlanul bemennek.

- Mi van? - nevettem idegesen, értetlenül. - hívatlanul? Mi ő, valami herceg? Nem hiszem.

Aztán az ajtó kinyílt, én pedig majd összeestem, mikor elém tárult a fakó látványa.

Egy Harry, aki talán egy rossz másolata lehetett annak az embernek, aki tanított minket. Akit akkor se kívánnék így látni, ha álmodok.

Aki egyik percről a másikra döbbentett meg puszta látványával. A számhoz kaptam a kezemmel, és léptem egyet hátra.

Mintha egykori ragyogó kastélyból már csak a leigázott romok lennének meg.

Mintha egy dicső harcos helyén csak egy megsebesített, életét vesztett, meggyötört embert látnék.

A pajkos, szemtelen mosoly helyett egy fonnyadt, lila, duzzadt fintort láttam. A mindig belőtt haja ápolatlan, kócos volt. A szemei alatt kialvatlan karikák, zöld szemei vörösek voltak a sírástól. Fekete kinyúlt ruhában volt, és mezítláb. Az arca sápadt és gyűrött.

Harryvel összefonódott a tekintetünk. A szívem gepárdként futkosott bennem, nem kaptam levegőt. A látványa több mint sokkoló volt. Fájt. Nem az fájt, hogy elhanyagolta magát.

Inkább a könnyei, amik felszívódtak az arcán, piros marást hagyva maguk után, összegyűlt a sajátom is a szemem sarkában.

Nem azért, mert sírt.

Nem azért, mert ápolatlan volt.

Amíg én feltérképeztem őt, ő végig az arcomat vizslatta. Éreztem, minden egyes porcikámban.

Nem azért buggyant ki a saját könnyem, mert egy Isten háta mögötti szobába zárkózott be.

Hanem azok miatt a kötések miatt ott, a csuklóján.

- A hallból megismertem már a hangodat, Indie. - mormolta halkan végül, miközben bele nézett egyenesen a szemeimbe.