Kilencedik Fejezet - KÖNNYCSEPP

helló mindenki, itt a következő! :) jó olvasást hozzá, és köszönöm a kedves szavaitokat! :) puszillak titeket! <3333

ha van benne gépelési hiba, nézzétek el, már este van :)

A reggeltől függetlenül, a kedvem nem hogy a padlót súrolta volna, az égig ért el. Jet-nek adtam a maradék kajámat, amit örömmel fogadott. Volna. Ha nem kezd el nyüszíteni, mikor ott akartam hagyni.

Azon töprengtem, hányszor hagyták már hátra ezt a kutyát?

Lehajoltam hozzá és megsimogattam a fejét.

- Sietek haza, Jet. Aztán jót ne halljak rólad - ugatott, mikor felálltam. Majd elhúztam a számat - na jó, ha lehet, hagyd a lakást egyben. Még így is gázos.

Ahogy szétnéztem, rám is jött a fejfájás. Mindenhol kupacokban álltak a dobozok úgy, hogy napokat pakoltam már. Na jó, ez enyhe túlzás, naponta 3-4 órát. Vagy kettőt. Mindegy. Eldöntöttem, hogy Zaynt el fogom ide cipelni, és segíteni fog pakolászni. Egyébként sem tetszett a lekoptatás témája, szóval ez lesz a terv mára.

Felcuccoltam a táskát a hátamra, és miután háromszor megnéztem az ajtót, elindultam. Mindig elfelejtem, hogy bezártam. Nem túlzottan esne jól, ha kirabolnának. Bár nem értem mit aggodalmaskodtak ennyit Jeték, eddig még nem találtak be. Nem is fognak.

Jut eszembe, Jet!

Már nem hívott vagy 10 órája, sem üzenet. Nála ez nagy dolog. Mondjuk elnézendő tekintve, hogy éjszaka volt.

’Minden ok? Este beülünk valahová? x’

Missy körülbelül harminc másodpercen belül válaszolt.

’Ok. Hívj’

Elmosolyodtam. Még fogalma sincs, hogy pakoltatni fogom vele a lakásomat. Tényleg ideje volt rendbe rakni, és kitakarítani. Új függöny sem ártana. Meg egy új állás.

Ahogy beértem a suli udvarába rájöttem, hogy korán érkeztem. Első körben elmentem az úgynevezett diákfalhoz, hátha hirdettek valami diákmunkát. A legtöbb szemétbe való volt, viszont volt egy, mi szemet szúrt: diákmunka a Starbucksban. Igazodnak az órarendhez és egy kis költőpénzt lehet vele szerezni.

- Bocsánat - jöttek belém oldalról - annyira sajnálom, én csak…

Elliere pillantottam, aki a térdeire esett és összeszedte a széthullott papírjait. Felsóhajtottam, és leguggolva a kezébe adtam az utolsó könyvét.

- Máskor ne lógasd ennyire az orrod, és nem lesz gond - vigyorogtam rá, de a lány annyira zavarba jött, azt hittem a föld alá süllyed. - Ellie, ugye? - bólintott - mondd csak, van nyelved?

Zavartan nézett rám, majd amikor kinyújtotta, hogy „megmutassa”, elnevettem magam.

- Nagyszerű, akkor mi lenne, ha beszélnél bólogatás helyett?

- Oké - köszörülte meg a torkát.

- Na, add ide - elvettem a táskáját és tartottam neki, amíg bepakolja - merre van órád?

- A-az emelten - motyogta. És akkor kitárult az ajtó. Ellie összerezzent, ahogy Louis és a bandája bemászott a folyosóra. Mellé álltam és lemosolyogtam rá.

- Na, gyere, még van fél óra az óráig - magamhoz vontam, és akarata ellenére is, Louis-ékkal szembe indultam.

- Fae… ne…

De nem figyeltem rá. Magabiztosan vonszoltam magam után Elliet, és egy édes-aranyos mosoly terült szét az arcomon.

Szándékosan nem álltam arrébb őfelsége elől. Egymás ellen vonultunk a folyosón, Ellie szinte nyüszögve a karomban. Louis pedig elkapta a tekintetemet. És meg is tartotta, amíg meg nem torpantunk egymással szemben. Nem volt magasabb, így már majdnem orrtól orrig jutottunk. A kék sötét szemeiben rejtély játszott, ahogy kutakodni akart bennem. De én csak mosolyogtam. Olyan szépen és ártatlanul, ahogyan csak én tudok.

- Lám lám, kik mások, mint a bajos csajok - néztem végig rajtuk- ezt a jelenetet akár onnan is kivághatták volna.

Louis ajkai oldalra vonultak, egy kegyetlen mosolyra. Letükröztem őt. Pontosan. A szemei végigsiklottak a testemen le s majd fel, ahogy általában mindenki szokta.

- Ha nem lennél foglalt, könyörögve tárnád ki előttem azokat a szép hosszú combjaidat, Fae. Mi a pálya El? - pillantott le a szőke lányra, de én elkaptam az állkapcsát két ujjammal. Olyan erősen fogtam meg, hogy belesüppedt a húsába a körmöm. - mi a…

- Tudod, Louis, mondanám, hogy nyalj be jó mélyen - hajoltam közelebb - de… nem szeretem a nőgyógyászokat. - vigyorogtam rá, és a fiúk mögötte összeröhögtek, bár próbálták palástolni. Louis szemei összeszűkültek, és leütötte a kezemet. - mi a baj, béb? - biggyesztettem le az ajkamat. Louis Ellie felé próbált nyúlni, de lelöktem a kezét - ne merj hozzá érni.

Láttam rajta, hogy nekem akart ugrani. Nem tudom mi tartotta őt vissza, de farkasszemet néztünk, amíg helyet cseréltünk. Lassan. Fél kört róva ott mindenki előtt. Amíg az ő szemei izzottak, az enyéim nevettek. Amíg át nem csusszantak egy másik, nagyon is ismerős alakra.

Casper.

Engem bámult.

Folyamatosan.

Annyira mélyrehatóan, hogy kiütötték a levegőt a tüdőmből. A mosolyom szép lassan apadt le, ahogy lépkedtünk egymástól elfelé, s közben egymást néztük.

Mikor kiléptünk az iskola udvarában, fellélegeztem. Főleg, hogy megláttam Zaynt. Háttal ült nekünk, a pad háttámláján hanyagul. Görnyedt hát.

- Mindjárt jövök - súgtam Ellienek, és Zayn mögé akartam topogni, hogy megijesszem.

De ahogy közeledtem, hallottam őt beszélni valakihez. Aztán gondoltam, hogy telefonál. Meg akartam fordulni, nem szeretek belemászni a magánszférájába. Csak hát az a név. A női név. És ne hangzott volna olyan másnak a szájából. Olyan… nem. Nem megyünk el odáig.

- Perrie, ne hülyülj már, komolyan kérdezem - Zayn felröhögött. S ez a röhögés ott ütött meg, ahol nem is gondoltam volna. Elszorult a torkom. Olyan felszabadult volt… nyugodt… felhőtlen. - rendben, akkor csörgess, ha végeztél.

Meddig álltam ott? Vagy öt percig. Zayn hátát bámultam, amíg azaz arcává nem változott. Amíg össze nem forrt a tekintetünk. Amíg Zayn arca eltorzult a felismeréstől. Milyen felismeréstől?

Melyik felismeréstől?

Csak néztem rá. Mozdulatlanul. Hiába szólítgattak, csak próbáltam. Feldolgozni. A nevet. A hangszínét. Azt, hogy amint meglátott, lefagyott a boldog mosoly az arcáról.

- Fae..

- Nekem most… mennem kell? - kérdeztem tőle, magamtól, valakitől. Megráztam a fejemet és elfordultam tőle. Az iskola felé baktattam, ahol még nagyban kint voltak a diákok. Végig a folyosón áttörve a termemhez akartam érni, de elkaptak.

- Fae, figyelj rám.

- Zayn, nem, ne. Mennem kell órára.

- Persze, hogy menned kell - röhögött fel fájdalmasan. - ha csak végighallgat…

- Nincs mit, Zayn, nem? - mosolyogtam rá, őszintén, vagy nem őszintén. Mi az, hogy őszinte? Pislogtam párat. Majd megfordultam és idegbeteg módjára csörtettem el onnan. Nem érdekelt Ellie szólítgatása, Louis beszólása sem. Semmi sem. Még az sem, hogy útközben belebotlottam Casperbe. Jobban mondva a mellkasába ütköztem.

- Állj félre - kértem halkan. Ordítani akartam, de nem ment.

- Egy légyszívest sem kapok? - morogta, de mikor felnéztem rá, láttam, hogy megütközik a tekintetemben. Ráncos lett a homloka és szó nélkül félreállt.

Hogy mit látott rajtam és hogy mit éreztem?

Ha tudom a választ, elregélem.

Leültem a padomba és elővettem a füzetet. Ránéztem a betűkre, de annyira elbambultam, hogy összefolytak előttem. Mély levegőt vettem, és mikor Zayn leült mellém, egy hatalmas mosolyt vettem fel.

- Felelünk? - érdeklődtem tök természetesen.

Zayn rám meredt, mint aki nem hisz a szemeinek. Pár pillanatra úgy is maradt, amíg én lehalkítottam a telefonomat. Addig tettem- vettem, míg a tanár meg nem érkezett. Valamit blablált, nem értettem. Elővettem a ceruzámat és a lapomra nyomtam. A hegye lyukat vájt a csíkos lapra, annyira kikapcsoltam, hogy még a reccsenő hangját sem észleltem. Zayn a karomra simította a tenyerét és a fülemhez hajolt.

- Szünetben beszélünk, Fae? - suttogta gyengéden. Nem reagáltam.

Nagyjából így ment az egész nap. Minden egyes órán próbáltam valamit rajzolni, de elment az ihletem. Vagy egyszerűen a hangulatom ment el mindentől. Az utolsó óra előtti szünetben kint ültem a padon, összekulcsoltam az ujjaimat és a térdeimen támaszkodtam. Zenét hallgattam, így egy fikarcnyit sem hallottam. Zayn nem próbálkozott ezúttal, csak a haverjaival hülyéskedtek az iskola falának dőlve.

Oldalra fordítottam a fejemet, hogy ne lássam őket. Az egész nap egy hullámvölgy volt, rosszabb már nem is lehetett volna. Jet ráadásul nem volt suliban - meglepő - így nem volt, aki szórakoztasson. Rajta kívül máshoz nem volt erőm. Mikor kinyitottam a szemeimet, Casperébe bámultam bele egyenesen. Álltak vagy tizenöt méterre, de mintha pár milliméterre lenne tőlem. Oly erősen ragadta meg a tekintetemet, oly intenzíven árasztott el az üresség. Elnyílt a szám egy halk éles levegővételben.

Mikor elkezdett mindenki beáramlani a suliba, kihúztam a fülemből a dugót. Majd vissza is raktam, mert Zayn engem várt. A szemeimet forgattam. Mindegy. Csak elmegyek mellette.

A poén ott kezdődött, mikor Casper a másik oldalon állt és engem vizslatott. Magamban jót röhögtem, és miközben elvonultam közöttük, Casperre bólintottam.

- Szomszéd - mondtam, reméltem, nem túl hangosan.

Az utolsó óra is olyan botrányosan telt, mint az előzőek. De, legalább nem kellett Zaynnek kuncsorognom, hogy jöjjön segíteni pakolni.

Óra után kitörtem a suli ajtaján, de Zayn az utamba állt.

- Zayn, állj arrébb.

A kezében egy boríték volt.

- Ezt otthon bontsd ki - mondta óvatosan. - szeretném tudni, hogy mi a baj?

Még hogy otthon. Kibontottam a borítékot, és megláttam benne a rengeteg pénzt. A szám elnyílt, majd becsuktam. Ezt még egyszer megismételtem. Aztán a lábához vágtam a pénzét.

- Nevetséges vagy - mentem el mellette. Át a pályán, be a park részébe, ahol itt-ott szédelegtek emberek.

- Fae Wallace, most azonnal megállsz! - Zayn ordított. Nem ordított még velem így.

- Miért, Zayn? Miért állnék meg?

- Mert fölöslegesen hisztizel! - maga felé fordított, de arcomat láttán, hátrált egyet. Karba tettem a kezeimet és doboltam a lábaimmal. - nézd, Fae…

- Mióta? - kérdeztem csendesen.

Zayn barna szemei megteltek sajnálattal.

- Fae, bébi…

- Ne bébizz nekem.

- Fae, szeretlek - túrt bele a hajába elölről és megmarkolta - Isten a tanúm, hogy szeretlek. Oké? - nyeltem egyet. Nem, nem oké. - nem akarsz kapcsolatot. Kitaláltad ezt a nyitott… kapcsolatot, mert nem akarsz elkötelezettséget.

- Beleegyeztél, Zayn.

- Beleegyeztem - bólintott - de nem elég.

- Nem elég? - mellém estek a kezeim.

- Szeretlek, Fae. De te nem viszonzod, tudod milyen ez? Milyen volt ez?

Múlt idő? Lehunytam a szemeimet.

- És Perrie viszont szeret? - billentettem oldalra a fejemet vigyorogva - ó igen, ő biztosan. Mert én nem tudlak.

- Fae - figyelmeztetett - ez nem Perrieről szól, te is tudod - lépett közelebb és megfogta a kezemet. Belecsókolt a kézfejembe és megremegtem. A melegségétől. Hogy itt van. Mintha semmi sem történt volna. Mintha nem készülne elhagyni a percekben - szeretlek, mióta az eszemet tudom. De ez nem mehet így tovább.

- Miért? - suttogtam.

- Mert megőrülök tőle, Fae - a hangja kérlelő volt. Hogy megértsem. Hogy bocsássak meg neki.

- De én is szer…

- Tudom - mondta gyorsan, mikor megakadtam - tudom, Fae. Mindig melletted leszek, ez semmit sem jelent. Pár hete találkoztunk és… jó vele, Fae. Nem érzem magam üresnek mellette.

Elszűkült a torkom.

Üresnek, üresnek, üresnek.

- Üresnek?

- Ne érts félre, Jézus, Fae, nem úgy értettem.

- Nem megy, Zayn. Tudod, hogy nem tudok sze… nem tudok - oldalra fordítottam a fejemet - mert ha megengedem magamnak, nem tudok megállni.

- Tudom, bébi, tudom - mormolta. - hallgass rám, nézz rám, Fae. Nem számít, hogy mi történik Perrie-vel, mert nekem mindig te leszel az első, megértetted?

Nem feleltem. Csak bámultam rá.

- Megértetted, Fae? - kérdezte erőszakosabban.

- Te vagy az egyetlen ember, akiben megbíztam - mondtam monoton hangon. Majd felnevettem. - és most elvesztettelek.

- Hülyeségeket beszélsz - Zayn belemart a hajába és elfordult tőlem - nem érted.

Megállt a kapun kívül egy taxi.

- Vajon ő is azért ment el? Mert nem voltam elég? - kérdeztem tök természetesen Zayntől. - mármint anya. Azért hagyhatott el, nem? Üresnek érezte magát mellettem?

- Fae… - súgta Zayn, és mikor felém indult volna, egy szőke hajú, vékony, nem túl magas lány ugrott elé. A karjait a nyakába szőtte és megcsókolta. Hátráltam egy lépést, majd még egyet, mint akit mellkasnál fogva hátra löktek.

Megfordultam, kisodortam az előrebukó hajamat és igyekeztem lélegezni. Még ha ment is volna. A telefonomért nyúltam, de remegett a kezem. Elindultam a hátsó kijárathoz, de megbotlott a tekintetem egy alakon. Aki a fához volt simulva.

Elvigyorodtam szélesen.

- Casper, te hallgatóztál? Ez is új. Vigyázz, a végén azt hiszem, hogy érdeklődsz irántam.

Casper közelebb lépett, de nem mondott semmit. Az arcán semmi sem játszódott le, a szemei szürkésebbek voltak.

- Miért mosolyogsz? - kérdezte töretlen hangon.

- Zavar? - kaptam a szívemhez - legközelebb sírni fogok a közeledben.

- Nem kell a legközelebb - tette a fél vállára táskáját, megfordult és elment.

Még néztem, ahogy hatalmas háta egyre kisebb s kisebb lesz a messzi távolságban.

***

Nem tudom mennyit sétáltam. De rám sötétedett és hideg lett. Az utcákra rátelepedett a száras, hűvös éjszaka, a csillagok pedig világítottak az égen.

Az volt a jó a sétában, hogy nem gondolkodtam. Vannak, akik pont ezt teszik. Gondolkodnak. Engem lazított. Nem törtem a fejemet Zaynen, Perrien, meg senkin sem. De ahogy egyre közelebb értem a házamhoz, nehéz súly telepedett a mellkasomra.

Felsétáltam a lépcsőházhoz, komótosan kinyitottam az ajtaját, majd becsuktam. A bejárati ajtóm kilincsébe papírok voltak dugva.

Miután beértem a lakásba és megpaskoltam Jet fejét, az asztalon kibontottam a borítékot.

Egy számla volt és értesítés, hogy az albérletem a következő öt hónapra ki volt fizetve.

- Hogy mi? - emeltem meg a hangomat - ki a franc fizette ki előre?

Zayn nem lehetett, mert borítékban akart pénzt adni. Nem lehetett más, mint Jet. De hiába hívtam, nem vette fel. Érdekes volt. Lényegében öt hónapig muszáj volt ott maradnom, hogy ne vesszen kárba a pénz? Vagy ha elköltöznék - nem valószínű - visszakérhetem?

Jet nem akarta, hogy ott lakjak. Miért fizetné ki előre? Öt hónapra?

Felsóhajtottam.

Miután még egyszer felhívtam és nem vette fel, a másik borítékhoz nyúltam. Csak, hogy nem boríték volt, hanem egy lap.

Egy rajz.

Leesett az állam.

Ugyanaz a rajz volt, amit Casper csinált rólam, egy kisebb különbséggel.

A maszkot mosolygósra rajzolta, de mögötte más volt. Az arcnak volt szája, csak a széle volt megrajzolva, mintha a maszk eltakarná. A száj szélén egy kövér könnycsepp volt.

Lecsuktam a szemeimet.

Kétarcúság.

De miért pont sírós? Nem sírtam. 

Nem kell a legközelebb.

Sírtam? Nem vettem észre. Sosem sírtam. Mi rosszabb, hogy Casper előtt? És mindent hallott?

Ó Krisztusom, mondd, hogy nem hallotta teljesen végig és nem sírtam előtte!