Tizenötödik Fejezet - AGGODALOM

helló mindenki! megérkeztem a kövivel :) jó olvasást hozzá, remélem mindenki jól van xx

Az ágyamban keltem fel, zakatoló szívvel, leizzadva.

- Mi a… - néztem körül. Tényleg a szobámban voltam. Próbáltam elkapni a lélegzetemet, de képtelen voltam. - mi a franc! - felálltam, de visszaszédültem az ágyra. A látásom homályos volt és imbolygott a fejem. Lehunytam a szemeimet.

Összerezzentem, mikor oldalról vonatsípolást hallottam.

Odanéztem ijedten, de csak a falamat láttam.

Pislogtam egymás után sokat.

A szívem még inkább dörömbölni kezdett, ahogy visszaemlékeztem. Ott álltam a tömegben és láttam. Harryt. Ahogy lelép a vonat elé és bumm. Vagy nem bumm? Hogy kerültem ide?

- Harry. - suttogtam a nevét és kipattantam az ágyból. Jet felütötte álmosan a fejét és vakkantott egyet. Nem érdekelt. Kitártam az ajtómat és Harryén kezdtem dörömbölni. - Harry, nyisd ki! - emeltem meg a hangomat. Fogalmam sem volt, hogy hány óra. - az Isten szerelmére nyisd ki!

Bumm, bumm, bumm.

Semmi.

Az ég egy adta világon SEMMI.

A kezeim remegtek. Nem álom volt. Ott voltam. Tudom, hogy ott voltam. Megráztam a fejemet ismét.

- Nyugi, Fae - nyugtattam magam, de egyszerűen nem tehettem róla. Rányúltam a kilincsére. Nem szabad, Fae. Ez visszhangzott a fejemben. De tettem rá! Lenyomtam a kilincset, nyitva volt. Kifújtam egy mélyről előtörő levegőt. Oké, betörő lettem. Mondjuk nyitva volt az ajtó, és egy aggódó szomszédként léptem be. Legalább is ezt mondogattam magamnak. - Harry, itt vagy? - semmi. - Harry? - csak a lakás ürességét észleltem.

Bekukkantottam a szobájába, az ágya meg volt vetve. Feltűnt, hogy milyen tisztaság van. Egy fiú szobája és a tisztaság? Minek készült ő, katonának? Elnevettem magam kínomban. Fel akartam hívni, de még a számát se tudtam. Volt egyáltalán telefonja? Persze, hogy van, Fae. A szemeimet forgattam.

Becsuktam magam mögött az ajtóját, a folyosó csendes volt. Jet az ajtóban nézett engem, meg akartam simogatni, de remegtek az ujjaim.

- Nincs baj - mondtam neki halkan, de magam sem voltam biztos benne.

A tükör előtt szembesültem vele, hogy egy ingben aludtam. Összevontam a szemöldökömet. Oké, berúgtam. Biztosan berúgtam. Vagy mi a franc? A kanapémon ott pihent a kapucnis felsőm.

- Aha! - csettintettem. Ebben voltam. De akkor hogy kerültem haza? Elájultam? Olyan zavaros volt minden. Leültem a kanapéra és a kezeimbe vettem a ruhákat. Mosópor illata volt. Gondolkodj, Fae. Gon-dol-kodj! De hiába erőltettem, nem ment. Képtelen voltam felidézni.

Istenem, mi van, ha Harry meghalt?

Ráharaptam az ajkamra, de úgy sem tudtam elfojtani a halk, reményvesztett sóhajomat. Kit hívhatnék? Az órára pillantotta, egy órám volt a suliig. De leszartam a sulit, ha kell, nem megyek be.

Vettem egy gyors zuhanyt és kivittem Jet-et pár pillanatra. A vasútállomásra tartottam. Kellett lennie valami nyomnak, ha tényleg elütötték őt. Te jó Isten, nem, nem, nem üthették el. Megtorpantam, mert a szívem rosszalkodni kezdett. Sosem volt baj a szívemmel, de aznap úgy döntött, hogy nem hagy békén. Rányomtam a tenyeremet a mellkasomra, ott éreztem, milyen erővel ver.

Az állomáson senki sem volt, egyetlen emberen kívül. Egy civil volt, valószínűleg a vonatot várta, ami reggel nálunk is megállt. Ott álltam és az emlékkép élesen derengett előttem. Annyira tisztán, hogy elcsuklottak a térdeim és kivert a víz. Meg kellett kapaszkodnom a fa törzsében, sőt, még a hátamat is nekidöntöttem. Próbálhattam én mély levegőket venni.

A kérdés csak akkor következett: miért érint meg ennyire Harry sorsa?

A választ inkább félretettem.

A homlokomat dörzsöltem és azon agyaltam: hogyan tovább? Semmi jel nem volt rá, hogy baleset történt volna. Istenem, az a tömeg meg bíztatta! Kezdek megőrülni? Nem, tudom, hogy mit láttam. Megnedvesítettem az ajkaimat és az iskola felé vettem az irányt. Sietősen. Beszélnem kellett Louis-al.

Mire az iskolához értem, kifulladtam. A szemeimmel Louis-ékat kerestem, a tekintetem Niall-en akadt meg. Olyan hévvel csörtettem hozzá, hogy meg is hátrált egy lépést.

- Azt hittem megversz - vigyorgott ártatlanul.

- Hol van?

Körülnézett.

- Ki?

- Ne add az ártatlant, Niall.

- Honnan tudod a nevem? - fonta össze a karjait szemtelenül - kutattál utánam?

A szemeimet forgattam.

- Ne húzz fel. Hol van Harry?

- Honnan tudnám? Rajtam van a tudom Harry hol van felirat? - mutatott a homlokára és legszívesebben pofán vágtam volna.

Közelebb hajoltam és halkabbra vettem a beszédemet.

- Kórházban van? Túlélte?

Niall szemöldöke összeszaladt. De láttam, hogy ökölbe szorultak a kezei.

- Miről beszélsz itt össze-vissza? - sziszegte és a kék szemei pár árnyalattal sötétebbek lettek.

- Ne add az ártatlant. Te is ott voltál tegnap? Mikor a vonat elé ugrott?

Többen felénk néztek, és nyelnem kellett egyet.

Niall megragadta a karomat és arrébb húzott. Az érintése lágy volt, de határozott.

- Ide figyelj, Fae. - álltunk meg és mélyen a szemeimbe nézett - nem mondhatsz ilyeneket, főleg nem a diákok előtt. - nevetett - kórházban? Túlélte? Te szívtál?

- Tegnap este a vonat elé lépett. - jelentettem ki, bár a hangom beleremegett.

- Harry? A vonat elé? - láttam, hogy elfojtja a röhögését - oké. Mi volt az? Egy kis extasy?

Merev arccal néztem rá.

- Ez nem vicc, Niall.

- Pedig annak tűnik.

Összefontam a karjaimat. Teljesen hülyének nézett. Nem álmodtam. Jézus, ugye nem álmodtam? Bár egy részről örültem volna neki, mert azt jelentené, hogy Harry jól van. Ellenben akkor rám lehetne ragasztani az őrült jelzőt.

- Üres volt a lakása reggel.

Niall beletúrt a hajába és kész, nevetésben tört ki.

- Komolyan bementél a lakásába? Nem fog tetszeni neki. Nagyon nem - pillantott vissza rám, és láttam. Az aggodalmat az arcvonásaiban - nem emlékszel, hogy mit mondtam, Fae? Mikor elsőnek a vasúthoz jöttél.

- Szerinted félek Harrytől? - röhögtem ki - ugat a kutya, de nem harap.

- Lám lám - jött az irritáló hang a hátam mögül - mit fogtunk ma, vörös récét?

Felnyögtem fájdalmasan.

- Louis, hiányoztál - fordultam felé és leesett az állam. Louis szemei vörösek voltak, és volt egy monoklija is. - oh, látom, nem vagyok egyedül ezzel. Szép a sminked, én is csinálhatok egyet?

- Miért nem törődsz inkább a magad bajával, Fae? Hallom beszívtál az éjjel.

- Hallod? - gyanakodtam. Honnan hallotta volna? Niall-re nézett, majd vissza rám. Egy mindentudó mosoly jelent meg az ajkai szélén.

- Látnok vagyok - hajolt közelebb, majd hátra vetve a fejét felszakadt belőle egy jóleső nevetés.

- Hol van Harry? - kezdett elfogyni a türelmem.

- Végre sikerült megdöntenie? - a szemeiben csillogott a humor. Még hogy megdöntenie. - ó nem, még nem. De ami késik, nem múlik.

- Seggfej - sétáltam el mellette. Ezzel semmire sem mentem. Hol a francba kereshetném meg?

És ha még nem lett volna elég, Zayn is ott volt, a barátnőjével. Mikor megláttak, Zayn elhúzódott tőle és intett egy halvány mosollyal az arcán. Nyeltem. Intésre akartam emelni a karomat, de nem ment. A mellkasom összeszűkült, ahogy az összekulcsolt kezükre néztem.

Elfordítottam a fejemet.

Nem intünk.

Az egész átkozott napom azzal telt, hogy Harryért kutattam. A nap végén rajz faktra tértem be, pedig az ihletemet rég elhagytam valahol útközben.

A tanár zihált hajjal battyogott be utánam az ajtón.

- Fae is leül, mindenki vegyen elő egy lapot, szabadon rajzolhattok, de az nem jelenti azt, hogy ellustuljátok. Osztályozni fogom, aki nem csinál semmit, elbukja a faktot.

Mindenki összenézett értetlenül, a tanárnak nem volt jó napja. Elővettem a ceruzámat, meg a lapomat. Másfél órás faktból fél órát csak ültem és a hófehér lapra meredtem. A ceruza megfagyott a kezemben.  Egyfolytában Harry hűlt helyére pillantgattam. Nem volt suliban. Nem volt a lakásában. Sehol sem volt.

Le kell állnod róla.

Még ha az olyan könnyen menne!

Sem Niall, sem Louis nem tűnt aggodalmasnak, ez csak jelenthet valamit, nem? Akkor képzeltem? Nem, nem vagyok hülye. Tudom, hogy mit láttam.

- Lenyűgöző, Fae. Jó eséllyel indul az ösztöndíjért - a tanár hangjából csak úgy csöpögött a szarkazmus. Felvigyorogtam rá erőltetetten.

- Nem jön az ihlet.

- Akkor megbukik - dalolta és abban a pillanatban szólt a jelző. Összepakoltam, és nem izgatott a tanár szólítgatása.

Egy órán keresztül magyarázkodtam Missynek, hogy mennyire sajnálom a tegnap estét. Most mit mondtam volna? Hogy gőzöm sincs, hogyan kerültem haza? Egyáltalán elmentem tegnap este valahová?

Harry ajtajának döntöttem a homlokomat. Kopp, kopp, kopp. Fél órán keresztül kopogtam, hátha egyszer csak ott terem. De nem volt sehol sem. Neki döntöttem a hátamat és lecsúsztam az ajtója tövébe. Hirtelen elárasztott a tehetetlenség. Gőzöm sem volt, mi vonzott ennyire hozzá. Lényegében nem is vonzalom volt, inkább kíváncsiság. Felkeltette az érdeklődésemet és képtelen lettem volna a háttérbe szorítani. Jet a lábaim közé feküdt és a simogattam végtelenbe nyúló percekig.

Nem tudom meddig ülhettem még ott, a csendes folyosón. Még jó, hogy felálltam egy idő után, mert szomszédok érkeztek.

A ruhámat vettem megint a kezembe, amiben voltam tegnap. Vagy nem voltam. Vagy csak akartam lenni. Magamra húztam a tegnapi pulóvert, meg a nadrágot is. A fejemre hajtottam a kapucnit, ahogy előző nap volt. A tükörképem egy nyúzott arcú, leélt nőt mutatott vissza. Sokat nem aludtam napok óta, de valahol szükségem sem volt rá.

Felkaptam a kulcsomat, táskámat, és elindultam. Le a sínekhez. A bakancsom hangos csattanásokat hagyott a pocsolyákban. Remek, az eső is elkezdett esni, amíg magamon kívül voltam.

Az utca különösképp üres volt, egy bandát sem láttam eddig. Emlékszem mennyire rossz környéknek harangozták be. Engem valahogy elkerültek a gondok. Eddig legalább is.

A lerobbant vonat ajtaját akartam kinyitni, de mindhiába, zárva volt.

Nem tolakodni akartam, csak válaszokat. Leültem a peronra, fél méter táv volt a talpam és a sínek között. Ahogy hátrafordultam visszajöttek az emlékek. Láttam magamat kívülről. Ahogy ordítok Harryért. Ahogy szinte nyúlok érte. Ahogy értetlenül nézek a sikítozó emberekre. Majd lenéztem pontosan oda, ahol lelépett.

Harry lelépett a vonat elé.

Ami megérkezett. És képszakadás. De Harry sötét-üres tekintete ott égett előttem. Ahogy átnézett rajtam s még sem.

Lehunytam a szemeimet. Már sötétedett, ekkor esett le, hogy órákat ültem Harry ajtajánál. Kit álltatok? Senki sem köt le ennyire, mint ő. Talán csak figyelemelterelés. Hogy ne Zaynre és a mellkasi fájdalmaimra gondoljak.

Elrugaszkodtam a peronról és a sínekre álltam. Miért nem gyülekeztek a fiatalok, mint minden áldott este? Jó kérdés volt. A köveken lépdelve sétáltam előre vagy húsz métert, majd vissza. Nem értettem mit keresek ott, nem is számított. Csak akkor megszólalt a vonat hangja.

A hátam mögül.

Megfordultam és eltátottam a számat. Közeledett. Messze volt s még sem annyira már. A szívem a fejem tetejébe ugrott és kezdett maga alá keríteni. A halálfélelem. A gondolat, hogyha nem ugrok el, ott halok meg. A lábaim elnehezedtek, mintha vasból lettek volna. Feltört belőlem egy halk ziháló, tehetetlen hang.

Aztán minden olyan gyorsan történt.

Egyik percben még meghalni készültem, a másikban pedig erős karok fogtak körül. A vonat szélsebesen suhant el mellettünk, kapucni leesett a fejemről és a hajamba belekapott a vonat szele.

Még mindig mellettünk haladt el, amikor felnéztem és találkozott a tekintetem Harryével. Egy nagyon dühös Harryével. Legalábbis szerintem az volt, mert sok érzelmet még nem láttam tőle. Meg úgy semmit sem kb. Ott álltunk egymást bámulva, a karjai fájóan erősen tartottak, és a vonat sípolt mellettünk.

A vállába kapaszkodtam, mikor elhaladt mellettünk végül a vonat. A kezei leestek rólam és felmordult halkan.

- Mi a fasz, Fae? - tárta ki a karjait. Harry sosem ordibált még eddig. De akkor és ott? Megijedtem tőle, úgy kiabált - mit képzeltél?

Mondta és mondta, de a hangja eltörpült a füleimben. Éreztem, hogy eláraszt a megkönnyebbülés. Vigyorogtam, mert ordibált velem. Vigyorogtam, mert fájt a karom a fogásától. És a karjába dobtam magam, mert ott volt. Előttem. Sértetlenül. Lehet csak álmodtam, gőzöm sincs. Tettem rá.

Harry szavai a torkán akadtak. Az eső még jobban hullani kezdett ránk, a ruhánk nedvesen olvadt össze. A karjai nem fonódtak körém, csak állt, de hallottam. Hogy nem lélegzik. Éreztem. Hogy megrökönyödik.

Én meg csak örültem, és fogalmam sem volt, hogy miért.

- Mit csinálsz?

- Ölellek.

- Miért?

- Befognád végre? Csak két percre még.

És befogta. Ott álltunk a szakadó esőben és öleltem őt. Egy percig, kettőig, mindegy volt. Amíg el nem tolt magától.

- Fae, megmagyaráznád, hogy mi van?

- Elütött a vonat. Téged.

Elröhögte magát. Üresen, de röhögött.

- Mi?

- Itt vagy. El sem hiszem. Egész nap nem láttalak és aggódtam. - minek fecsegtem össze-vissza? - tegnap láttalak, kilépni a vonat elé. Hogy… hogyan lehetsz itt? Nem értem.

- Fae.

- Én csak…

- Aggódtál? Minek aggódtál? Vonat elé? Kevesebbet kéne innod.

Elkaptam a kezét és a mellkasomra nyomtam.

- Felejtsd most el, hogy a mellemet fogod. De érzed? Ez jelenti azt, hogy aggódtam. Nem tudom, miért. Kíváncsivá teszel, ennyi. És valószínűleg csak álom volt - nem, nem álom volt. Vagy igen? - de igazinak tűnt.

- Egy álom miatt álltál ki a kurva sínekre? - csattant fel, és tovább ordibált.

Valószínűleg ezért tettem, amit tettem.

A síneknél, az esőben, de megtettem.

Harry nem akarta befogni. Én pedig vissza akartam szívni a szavaimat, mert nem akartam tudni a jelentésüket.

Valószínűleg ezért váltottam a pofán ütés helyett más taktikát.

Valószínűleg ezért rántottam le magamhoz és csókoltam meg.